A FÁKLYA
MÓRICZ ZSIGMOND
REGÉNYE
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST
1918.
A szerző minden jogát fentartja.
A boritékot Berény Róbert rajzolta.
Légrády Testvérek nyomása, Budapest.
ELSŐ KÖNYV.
I.
Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s
oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok,
majdnem szétolvadtak.
Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján
keményen oda is mondogatta:
– A ’stenit ennek a melegnek…
A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott
kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle,
mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett.
Pedig már megszokhatta volna husz év óta.
– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé
szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett,
mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.
– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal,
kicsattanó piros arccal a lánya.
– Ki ebbül a melegbül a mezőre.
– Ott még melegebb van, apuka!
– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha
Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró
munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes
mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt tréfálni. Aztán ingerülten
állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a
lucskot.
A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.
A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt
köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.
A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot
választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről,
ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy
személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de
felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor,
kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról
szekerekkel, keresztül az ő falujokon.
Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő
lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok
s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…
Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap,
– mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap,
asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és
elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen
husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a
parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap
lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot
naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen
népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné…
aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában
apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen
idegeneket…
– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső
csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.
S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az
élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és
lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az
ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi
ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta.
S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta
nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt
baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel
kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik
a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan
asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül
végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a
képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb
menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná
a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.
Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a
falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó
szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a
mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja
a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok
megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt,
szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a
harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a
huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli
kocsmában… s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol
cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az
embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De
hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…
– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre.
– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel.
– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A
bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit
megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő
türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme
előtt.
Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján
végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el
lehetett látni.
– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja.
Az apja végig kimondta a gondolatot:
– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka,
hogy te várod legjobban!
Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa
volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral
nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett
az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.
– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének,
hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki
hoznának papot…
Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát,
hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki
keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s
azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos
önérzetével máris megfenyegette őket… Ránézett a lányára, aki egészen az
ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy
no.
– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné.
– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem
velük tél óta.
A felesége ránézett. Méreg, az sok volt. Volt mit hallgatni.
– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon…
Azt a kereket nem adtam vón a falujokért.
– Olyan jó kerék volt, apuka?
– Te macska! Jobb is mint a kis lányok esze kereke…
A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai
ablakon leskelődött.
A pap ujra a feleségére nézett.
– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen
flótás Makk Ferit…
Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az
örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott,
messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta,
mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru
szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania
a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol
Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden
gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak
elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki.
Nem szóltak róla egy szót sem, de mindaketten lehangolódtak.
– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen Márta a szobából. Bizonyára
az utcai ablakban leskelődött.
– No, hálistennek, – szólt a pap.
Az anyja rászólt a lányára.
– No csak ne szeleskedj!…
– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy
van.
Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a
menetet, visszarohant az első szoba ablakához.
– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve
gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve
a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti
dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok.
Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a
tornácról.
Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy
legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind
kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk
szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot.
A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több
pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros
üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s
kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó
emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A
beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami
nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges
torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha
szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás gyerek, akárhogy tudja is a
leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani,
aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák
Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze.
– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a
prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.
– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el
ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta.
Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj.
Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy
lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat.
Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a
gyolcsok s ujjongó hangot adott.
S akkor véletlen meglátta a papot.
Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju
papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a
fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben
beleszeretett.
– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember…
apuka én bizony isten kutba ugrok érte…
Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba
ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta
meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis
szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked
való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt
gondolatot s azt mondta:
– Elment az eszed!
Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert egy félpohár borral
emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett.
Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun.
Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára
nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett.
– Szabad.
Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt
csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan
félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában…
aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki.
– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt
valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.
– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s
valahogy mélyről zengő szóval.
Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a
fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az
megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy
ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal
idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani
emléke jött volna el…
– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a
fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a
lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt
mondta:
– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a
parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták,
hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még
nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán
elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi
történik odabenn.
– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak
őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett
ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő
ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán
helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt
csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és
veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó
torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában!
Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak
számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és
kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát
az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura
istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett
isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek:
fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen,
ámmen.
A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve,
nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most
aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!
A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen,
magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte
magát, de azért nem habozott:
– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!…
Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló
szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra
nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő
önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja
át nekem az első szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek
csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban
jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya
lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire
készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya
lenni elhivattatásomban…
Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy
csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel.
– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem
rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a
sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben
való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az
emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent
igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint
a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…
A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők
értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok
mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s
megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies
ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a
hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen
valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon
csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk
legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk
akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen
törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek
nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes
arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak
olyan papi szó.
Az ifju ember egyre hevesebben beszélt.
– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség
ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet,
Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően
szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első
belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak
kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám
jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni
világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja…
Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a
pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég
volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább
beszélni.
Egy rekedt hang hátrább borizüen kiáltotta:
– Igen jaó hangja van a tiszteletes urnak, akár csak a pacsirta
madárnak.
Ezen nevetés lett.
– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a
házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere
csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!…
A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd
közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben
egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most
hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes
természetes élet szinén lebeg…
A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak:
– Érti az öreg a csiziót! Má megfogta a legényt a jányának!…
A fiatal ember kezet fogott a kisasszonynyal s rögtön utána a mamájával.
– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött,
hogy ilyen csacsiságot kérdez.
– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most
következő beérkezésre gondolva.
A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul
állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát.
Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség,
mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában.
– Melyik vonattal indult Debrecenből?
A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint
valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:
– A… reggelivel, kisasszony.
A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz
fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt:
– No, mit teccik szóllani a papunkho!
– Phő, derék ember ez, kurátor uram! Jeles fiatal ember!
– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor,
aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a
lúho…
– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra
rántva az öreg pap.
– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor,
aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt
az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember
megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint ez is e!… Aztán boros
bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki
meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi
ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én
ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk
egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye
sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan
lógott a szemhéja az italtól.
– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a
házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár
snapszot?
– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha
muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz…
Ittak, koccintottak, s ujra ittak a pohárból.
– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a
házigazda.
– Dehogy maradunk, nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok.
– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a
háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.
– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor,
ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még
a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az
asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az
embernek magába aludni.
A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a birót:
– Ezt a kurátort! milyeneket tud… Téged teszünk pappá…
– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! – fenyegette meg
őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra
nevettek.
– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha
a tiszteletes ur beszél!
– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden
szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a
madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább
sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal
tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap
olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek.
Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való.
Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi
méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet!
– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok
belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába.
Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy
érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy
tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis
tereli.
S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy
az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban
elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a
lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a
tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.
– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját,
– majd visszajövünk még.
– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles
ceremonia miatt kell visszajönnie.
– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az
ajtón.
A fiatal ember fel volt háborodva.
Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s
kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom
dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol
minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen,
megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna
visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és
fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan
megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő…
Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe,
hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt.
Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni
a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan
labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a
falu utcáin… a sok felnőtt gyerek…
És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal
cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó
fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis
falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a
vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt
tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és
nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.
II.
A kis Fábiánfalván sajátságos mámor vett erőt.
A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy
tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha
mindnyájukat valami nagy és meleg szerencse érte volna. A legények
karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és
ittak s egyre csak azt mondogatták:
– Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor.
Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép
csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?…
Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is
jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.
Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld
ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő
délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák
annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő
papválasztásig.
– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a
kurátort.
– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a
paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban.
A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a
parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden
mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb,
mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga
szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált,
kurjongatott, tréfált, s veszekedett.
Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén,
mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie,
csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket
szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált,
ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába
halna bele.
A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén,
az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a
fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a
lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem
illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart
állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá
válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte,
hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő
János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek
nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett
volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját
már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését…
aztán megint visszaült.
Hátha nem bün ez.
Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és
idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi
munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És
volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem
érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell
ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja
azt, mig oka nincs tudnia.
S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami
dévaj nóta támadt valahol.
Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt.
Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő
arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.
– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet
alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A
szava mint egy sikoltás hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó
villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása.
Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a
hangja: nem tudta most mit fog mondani.
– Énekeljünk! – hangzott fel valahonnan.
A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegzve kapott a kiáltáson:
– Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére!
Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket.
A Sionnak hegyén Uristen,
Tiéd a dicséret…
Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele
torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak
a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan
le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik
már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér,
alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S
mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem
sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az
emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget
érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a
testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami
természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó
gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes
jóság árasztja el.
Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét.
Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt
szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most
kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a
sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… S nem is az
lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely
minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott
közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a
csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket
meginditó meglepetések következzenek el…
– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk
és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes
arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten!
hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel
e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket…
Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni
kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és
zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.
A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit
beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek
ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás
megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az
igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.
S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból
patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde
értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a
mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki
mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki
magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a
szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy
hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel mondja, csaknem ugy ki van
kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban.
Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát
nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már
megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és
prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem,
csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait
zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen
s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az
eljövetelét biztosan látta…
Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett
imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a
sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi
gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra
kelt egy közös megadásban az Isten előtt.
Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sirt.
Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü
lelki tisztálkodásban egyesült.
III.
Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan
sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon.
Rendkivül fáradt volt.
Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az
önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén
s mindjárt utána álomképek következtek.
– Jó reggelt, tiszteletes uram!
Fényes déli napsütésben riadt fel.
Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan
jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga
fészkében: ember.
Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek,
nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.
Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a
tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.
– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de
olyan tétován, hogy nem imponált vele.
– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az
ágygyal szemben egy székre.
A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei
voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.
A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már
nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.
– Szép reggel van, – mondta, s a harisnyáját kezdte kisimitani.
– A van, – szólt a kurátor. – Csakhogy mán dél van.
– Dél?
– Olyanformán, tiszteletes ur.
– Jól aludtam.
– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három
órakor fenn vótam.
A fiatal ember tünődő meglepetéssel nézett rá.
– Háromkor?
– Igen.
– Hát mért kel olyan jókor?
– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni
kell… Azután meg dologidő van.
– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve,
hogy ért ehhez az élethez.
– Kedden állunk buzába.
Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc
hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon
a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott,
röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.
Gyorsan felállott a felhuzott cipőkben s gombolkozott.
– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan
egymás után rakosgatott szavaival.
A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.
– Mer amit az uj házba álmodik az ember, a betejjesedik.
– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült
odább egy székre.
– Nem álmodtam semmit, – mondta a pap csendesen s mosolygott.
– A még jobb, jó egészség, – mondta a kurátor.
A pap halkan nevetett.
– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit
álmodni se lehet előre.
A két gazda rápillantott s megint elforditották a szemüket.
– Megkinálnám valamivel, de még semmim sincs, – mondta a pap.
– Ugy van a; fiatal házba.
A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van.
Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.
– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A
beiktatással.
– Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elegedve tiszteletes uram.
– Szépen folyt le.
– Egen. Takarosan.
– Sokan voltak.
– Hát egen, ugy szoktak.
Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót
vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.
– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel
a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti
vacsora, meg a tegnapi ebéd…
Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s
alvás közben szétdult haját kezdte fésülni.
– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor
ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót
a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát
szégyenbe maradjon…
A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem
tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.
– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen
jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De
majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel
jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha
valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot,
semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa,
ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek…
Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani.
Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel
mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek
az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most
a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés
mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki
szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.
– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni
mindenféle dolgukban.
– Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek.
– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések.
Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok
miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet
kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és
szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az
egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van
épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük
mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk
számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az
egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az
egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik,
azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy
a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek…
Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek nagy
tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják
a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni,
amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva
kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz
az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis,
el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek
meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni
akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy
képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb
emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi
kis egyházközségünknek az élete.
Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég
egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme
csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta
azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü
bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös
ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem
lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását
már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s
lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.
– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre
szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha
visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely
szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé
fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő
kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről
elmélkedtem, gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva.
A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e
hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én
számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss,
gyarapits.
Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község
felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben
volna.
Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az
jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.
– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen,
– tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a
legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!…
– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán
is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a
papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább
is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni.
– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már
megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét.
– Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem
sincs.
– Hát igen, pizrül vóna a beszéd… – óvakodott a kurátor. –
– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak
kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott
filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa
az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész lelkiatyját… No hát ki
avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen
e pillanatban.
– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun.
Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur.
– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind
hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem
jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd
kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás:
csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első
kötelességem lesz letörleszteni.
– Igen, hát ugy is kell azt. Az a rendes.
Itt egy kis szünet lett.
– Hát pénztáros ur, nyuccsa be a nyugtákat.
– Igen, – mondta a nagyorru.
Avval elővett két árkus papirt.
A pap átvette s elolvasta:
– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre
kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog
tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.
– Igen.
– Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.
– Igen. Vagyis hogy megfizettük.
– No igen, majd ha átveszem: megfizették.
– Há má át tetszett venni.
– Én?
– Egen.
– Én?!…
– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték
ingyen.
A pap meghökkent.
– Választás?
– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy
szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon
szemibe, hogy nagy az ellempárt!
A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett.
A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb
lett a pap zavarától.
– Hogy puhitani kell üket.
A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő
a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat.
Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy
megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló
papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta
volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is,
csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának
helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg
kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna
le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.
– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy.
Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz,
hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze
azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal
ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény
emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az
egissigire felhajtottuk.
– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal
ember, akivel forogni kezdett a világ.
– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg
az a sok stóla, amit temetésér, esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok
pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a
pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál,
nem megy az ingyen.
Kis csönd lett.
– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s
a szemöldöke összeszaladt.
A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság,
egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.
– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk
papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a
püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű
fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük.
Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett
innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem
termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem
nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha
odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind
ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig
vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram,
semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az
első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a
faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü
is!…
A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől
ujra kezdett megvidámolni.
Bólogatva, sajnálkozva mondta:
– Szeginy… má a nevit se tudom… mék is vót az a pap… Ugy elment innen a
sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a
nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember.
A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja
kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a
kurátor előtt.
– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit
tenne?
A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra… Vontatva mekegte: