Eddig csak négy évszakát ismerte meg Fülöp annak a szép földi világnak,
a minek asszony a neve: epedni, élvezni, félteni, csalódni; egymásra
következnek ezek, mint tavasz, nyár, ősz és most egy egészen új világra
talált, a mi külömbözik minden eddig ismerttől: a minek a fogalmai közel
járnak a hithez, az imádathoz.
Sternberg Adelaide otthon nevelkedett az atyai háznál; anyját korán
elvesztette, a ki orosz grófnő volt; azontúl az atyjának egy nagynénje
vette gondjai alá. Tizennégy éves koráig annak a felügyelete alatt volt;
akkor ősi szokás szerint beadták kolostorba s onnan csak akkor került
elő, a mikor a világba be lehetett vezetni. Az alatt az atyja is
meghalt; azt különben is igen keveset látta, mert a katonai szolgálat
távol tartá a családjától.
Ritka eset, hogy egy fiatal leány azt az első férfiarczot, a mit
megszeretett, örökévé tegye. Adéllal az történt. A tévedésből adott
csókot soha sem bánta meg.
Ez sok édes enyelgésre adott tárgyat a hosszú időszak alatt, a mi az
eljegyzés és a menyegző napját elválasztja.
– Látod, ha olyan nagyon nem hasonlítottál volna a bátyámhoz, soha sem
szerettelek volna meg.
– De valami külömbség mégis csak van közöttem és a bátyád között.
– Ég és föld! Te olyan vagy, mint a milyennek szerettem volna mindig a
bátyámat látni. Mindig azon ábrándoztam, miért nincs meg nekem ez az én
bátyám két példányban, hogy a míg az egyik teszi azt, a mi neki tetszik,
a másik tenné azt, a mit én akarok? És ime most csakugyan megvan, a
miről ábrándoztam. Az egyik Pipó szalad a vadak után az erdőben, a
városban meg ki tudja mi után? a másik meg itt ül mellettem szépen és
engem mulattat. Annak csak a hirét hallom: itt leesett a lóról, karját
törte; amott megsebesítették a párbajban; de most már nem esem kétségbe
miatta; hiszen megvan kettősben: a másik itt kiséri az én hárfámat a
fuvolájával. A mende-monda hír elhatol hozzám, mennyit vesztett az egyik
bátyám a kártyajátékban, hogy viszik haza mámoros fővel. Most már nem
szörnyűködöm rajta, mint azelőtt, mikor még csak egy volt: hiszen a
másik itt van, és engem tanít sakkozni; mámorunk is van, de együtt,
mikor Shelleyt, vagy Byront olvassuk. Látod: ilyennek kellene lenni a
bátyáknak, mint te!
– Az a csodálatos, hogy a bátyák nem szoktak a hugákhoz annyira
ragaszkodni.
– De én pedig, látod, azt szeretném, ha én nekem örökké testvérem
maradnál. Akkor is lakhatnánk egy házban. Mindig egymás mellett
lehetnénk. Aztán szerethetnénk egymást nagyon. Nappal te tanítanád nekem
a kertben, a mezőn, a napkeleti virágnyelvet, a mit én nem tudok, éjjel
meg én te neked a csillagismeretet a mit te nem tudsz.
– Testvérek között ezek mind igen szép tudományok, mondá enyelegve
Magláy Fülöp, hanem én ezeknél sokkal jelesebb tudományokat is sejtek.
– Oh, minden esetre. Ilyen a vallás. Tudod, hogy mi volna az én
vágyaimnak a netovábbja? Az, hogy ha te szerzetes lennél, én pedig
apácza.
Erre már hangosan elkaczagta magát Magláy Fülöp.
– No, ne nevess ki; mert szomorú leszek. Hát milyen szép volna az! Te
abban a szép fehér talárban, kék selyem övvel a derekadon. Milyen
magasztos alak lennél. Az a te szép csengő hangod hogy vinné égnek a
zsolozsmát. Az enyém pedig utána szállna: odafenn összetalálkoznának,
együtt repülnének a csillagokig.
Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött
neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az
asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok régi bolygóknak, és így
a ki a csillagokba vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s
nyugodjék meg benne.
… A menyegző határideje az őszi hónapokra volt halasztva, a mikor
Adelaide a tizennyolczadik évét betölti, az alatt a menyasszony hol
Bécsben, hol Felső-Ausztriában volt a nagynénjénél; Magláy Fülöp csak
rövid időközökre távozott el mellőle; mikor a jogi és gazdasági ügyeinek
rendezése személyes jelenlétét követelte.
Félbeszakítá ezt az idyllt a bekövetkezett vadászidény, a mikor az a
másik Pipó, a szeleburdi, szintén odakerült a nagynénjéhez a nimródi
élvezetek ösztönéből. Egynéhány jó pajtást is hozott magával: egyszerre
megnépesült a csendes kastély kopókkal, vizslákkal, terrierekkel.
Hanem Adelaide nem eresztette velük vadászni a maga Fülöpjét. Elég ha az
egyik üldözi a vadakat.
– Ugyan nem fájna a szived érte, meglőni egy olyan kedves állatot, mint
egy őz? Azt mondják, hogy az elejtett szarvas sír, mikor meghal, s a
könnyei csorognak a szeméből, akár egy embernek. Hát abban ugyan mi
vitézség van, azt a szegény kis futó nyulat orozva lelőni? a ki még
panaszkodni sem tud. Azt meg épen lelkiismeretháborító öldöklésnek
tartom, mikor a vadászok a fajd himét olyankor lövik le, mikor az épen
menyegzőjére készül? Szeretnéd te, ha valami náladnál hatalmasabb lény
épen akkor, midőn te az esküvőre indulsz, egy fa mögül, lesből,
ledurrantana? Gondolj a túlvilági lények bossszújára! Ne bántsd te az
ártatlan állatokat, a kik az Isten cselédjei!
Sternberg Fülöp kinevette a hugát ezért a sentimentális beszédért; hanem
Magláy Fülöp szót fogadott neki; ezért aztán őtet is kinevették. Adél
annyira vitte a varázshatalmát a vőlegény fölött, hogy az még az
elejtett vadak husából sem evett, egészen következetes maradt a kedvese
nézeteihez.
Egyszer aztán az egész vadásztársaság felkerekedett, Sternberg Fülöp
meghivására átrándulandó a grófi majorátus ősi uradalmába, Radomitzba.
Fülöp, a bátya oda is meghivta Fülöpöt, a vőlegényt.
– Medvére vadászunk.
Ide már férfi-bátorság kell. A medvét nem lehet azzal vádolni, hogy
gyáva, hogy nem tudja védeni magát. Nem is a husáért lövik meg, hanem
azért, mert dúvad; a szegény jobbágyok zabját learatja, marháit levágja.
Veszélyes ellenség. A medvével szemben legény kell a gátra!
Adélnak azonban épen ezért legkevésbbé tetszett ez a neme a vadászatnak,
ha abban az ő kedvesének is részt kell venni.
– Ne menj oda! Bizony szerencsétlenül jársz. A Frigyes nagybátyámat is
medvevadászaton lőtték agyon; a legkedvesebb barátja lőtte meg
véletlenül. Az apánknak egyszer a meglőtt medve összetörte a kezében a
puskaagyát, s a czombján sebet hasított. Nézd ezt a kiterített medvebőrt
itt! Rettenetes állat volt az, a mi ezt viselte, egy fejjel nagyobb az
embernél; milyen iszonytató körmök, milyen agyarforma fogak! Kérlek: ne
menj oda!
De már a veszedelem élénk leirása épen arra való volt, hogy Magláy
Fülöpnél az ellenkezőjét érje el a kivánt hatásnak.
– Akkor, kedves Adél, ha olyan veszedelmes állat az a medve, mégis csak
felkeresem és beszélek vele.
– Az atyám is rosszúl járt vele.
– Kötelességem bosszút állni érte.
– No hát csak egyre kérlek. A medvének is van hímje és nősténye. Ne lődd
meg a nőstény medvét! Hátha kis fia van!
Ezzel a szavaival általános derűltséget keltett Adél az egész
társaságnál.
– Kedvesem, galambkám, szólt Fülöp bátya nevetve, csak az a baj, hogy
nálunk a medvehölgyek nem viselnek a fejükön főkötőt. Nem ismer rá az
ember, hogy úr-e vagy asszonyság, mikor bemutatja magát!
– Csak ti ne nevessetek azon, a mit én mondok: mert én nekem van valami
érzésem, a mi azt súgja, hogy szerencsétlenség lesz annak a vége, ha
Fülöp egy nőmedvét meg talál lőni.
– Majd nem úgy beszélsz tíz esztendő mulva.