V.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén

végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős

szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás

közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából

majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak

a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem

volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette

el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak

Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban

utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg,

arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden

embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban

igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége,

bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan

széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke,

csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem

szerette, a szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem

válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár

valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy

vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt

egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában

ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi

fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig

becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál

az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a

főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt

még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg

herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek

németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor

hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

A ruhatárban átadta kabátját a felügyelő szolgának.

– Nem ád valami számot róla? – kérdezé.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen

ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s

háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi

ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők

adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági

parfummé vált tőlük az athmosphaera.

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha

a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt.

Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van

rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát

visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság

mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy

vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak

egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg

azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a

tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté

szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai

nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden

tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot

nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az

örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen

az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva,

elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve

egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző

tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem

elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte

bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– Bátor vagyok magamat bemutatni, herczegnő.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő,

bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól

ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem

követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már

idejutott volna a híre?»

Aztán csak odavegyült a társaság közé.

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy

azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk

baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli

őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az

ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a

csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja

magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab

bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja,

mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Nos! Hát mennyi ez?

– Négy darab ezeres! felelt Fülöp hűségesen.

– No hát nesze. Tedd el.

– Tegyem el? Hát aztán mit csináljak én ezzel?

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet

Taglianinak! Az a te dolgod.

– Igen, de miféle jogczimen jutok én ehhez a pénzhez?

– Hát ez játékadósság. A baccaratból.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben

valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges

vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján töprengeni, mert

nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint

visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki

brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a

szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju,

fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille

kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő

szemragyogtatással.

– Én? Én? hebegé Fülöp.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel

foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne

szökhessen.

S azzal kaczagva hagyta magára.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe

átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki

bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett

neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát

nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai

nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal

embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó

tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy

szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor

rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e

szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

De hát ki az az «ő», a ki itt jön?

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek

egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen

Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt

Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész.

Fülöp egész tisztelettel és bocsánatkérő arczczal szólt francziául.

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de

fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te

elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem

szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes

nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld.

Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te

atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

Azzal megfordult a sarkán, s ott hagyta Fülöpöt.

Ez meg csak bámult.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább

azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre

mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a

bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be

egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek,

aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri,

Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és

Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a

kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Belenyugodott, hogy legyen hát «Pipó».

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett

tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok

frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi

forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában

látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen

arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott sem talált

nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát

rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok,

tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy

hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A

marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül

kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem

által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy

miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a

ki bejövetelénél megszólította.

Helyesen kombinált, csakugyan a kolibris szépséghez vezették.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva,

inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy

kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű

pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan

az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá

Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a

tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos

tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most

is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek,

mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak

hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli

el a füleit.

Lehet azon segíteni.

– A hévmérő ma tizenegy fokot mutat; mondja a marquisnő Fülöpnek.

(Ki magyarázhat ki ebből valami gyanú-okot?)

– Igen. De hideget. Viszonozza erre Fülöp egész tudatlanúl.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a

tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

A következő pihenési időszakokban azt mondja neki az istennő:

– Nem találja ön, hogy a sárga rózsa igen jól illik a fekete dominóra?

– Nem! marquisnő. Ez nekem nem tetszik.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az

elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús

neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát

visszaidézni arczára a delnő.

A rákövetkező «tour des maines» alatt ezt sugja a tánczosának:

– A holnapi álarczos bál igen fényesnek igérkezik.

– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg; de holnap el kell utaznom

Pestre.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs

hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a

legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s

a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló

kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett

egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és

izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott

találta már Bebust és Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve.

Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember

kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három

fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a

másik kettő volt Thuri és Nelli.

Egyenesen ő felé hajtottak.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze

hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott

lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman

előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én

önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

Azzal tovább laviroztak mind a hárman.

Fülöp elképedve nézett a két asztaltársára.

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem

megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Szolgálatodra állunk; – mondák azok egész készséggel.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti

intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek

föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás.

Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s

jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A

herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett

oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a

hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A

segédek pisztolyt választottak, harmincz lépés az indulási távol, tiz

lépés a sorompó, három golyóváltással.

– No, ez a nap szépen végződik; mondá magában Fülöp.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden

érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a

társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan

megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete

gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy

csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az

ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy

a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a

kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a

hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég

világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra

lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek

valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt

magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami

magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen

affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi

barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az

ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt,

meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna

mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal

háromszor csattantott a tenyerével.

Fülöp csak állt ott, és nézett maga elé, a pisztolyát leeresztve.

– No, hát mért nem lősz? kiálta rá Blikus, a segédje.

– Várom, hogy lőjjön Sternberg.

– Te várod, hogy lőjjön a «Sternberg?»

– Na, igen. Az az úr ott.

– Az az úr? Hisz az Greifenwald.

– Hát akkor hol van az a Sternberg?

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon

járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha

életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

Erre aztán az általános elszörnyedés hangja zendült föl.

– Ez nem a Sternberg! Ez egy vad ember Magyarországból. Ez lehetetlen!

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó

nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még

a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy

hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja

fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van

biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a

hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket.

Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

Akkor aztán nagy nevetés között összebarátkoztak.

Hanem aztán Sternberg elkezdett debacchálni.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban.

Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a

miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös

rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám bőszíted. Ezért

az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete

dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek

igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor

legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete

dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa

nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert

Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt!

hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– Hát tehetek én róla, ha minden ember elfogadott helyetted?

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad

egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok

kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem

lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot

kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Mit? Az a te hugod volt?

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott,

mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

– Ez nagyobb baj nekem, mint neked.

– De ez nem maradhat helyrehozás nélkül Jőjj velem azonnal.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt

segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal

külön szegre akasztották.

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez

hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez

költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy

Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek

vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Legutoljára maradt az a csók-história.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott

találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet

alatt.

Sternberg Pipó odavonta magával hasonmását.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy

csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

A bájos gyermek szépen elpirult erre a tréfás szóra.

Fülöp azonban kitalálta a helyes megoldását ennek a kényes ügynek.

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a

kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes

ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy

megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt

suttogá:

– Nem veszem vissza; csak hadd maradjon ott.

… Ez bizonyára a legjobb alakban tett vallomás volt.

*

Három nap mulva Sternberg Adél grófnőt eljegyezte Magláy Fülöp.