Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott
puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá
nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.
Mazeppa jutott az eszébe.
Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács
madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.
– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a gróf kezére. Hát
így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus
módra? Aztán még meg is lopni a házamat?
– Én nem loptam semmit. Hebegé az ártatlan hős.
Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A
papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a
fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni:
«zsivány! betyár!»
Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a
modorán s magas hangon kezdett beszélni.
– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom,
hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy
kardra.
– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az
ilyent megbüntetjük.
– Én tiltakozom minden hatalmaskodás ellen.
– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok.
Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a
legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az
ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a
lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra
fog veretni!
A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy
mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás
vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe;
s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.
Még sem fogja elárulni az asszonyt.
A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes
ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.
A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; azt hitte
mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona
szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.
Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon
császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a
szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.
Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus
jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari
tornáczra.
El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti
hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)
Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul
ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők
elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.
A hosszú boltíves folyosón már szemközt találkozott az urakkal.
Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt
magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a
karmaival annak a vállzsinórjába.
– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam.
Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt
is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi
várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs
ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.
Clarinda és Sternberg egymásra bámultak; egy szónak nem volt ura egyik
is.
Csak a kajdácsnak a nyelve volt föloldva; az tudta a maga leczkéjét.
«Liebst du mich noch, liebe Clarinda?»
*
Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt
magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett
huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási
vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette
azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.
Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas
agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.