Ekkor én is elővettem a jobbik eszemet.
Azt mondtam:
«Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint a
milyennek hiresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor
én nekem most már tizenhat millióm van? Hát van én nekem valami
szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a
szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: «magaviselete:
hűséges; erkölcse: kielégítő.» Aztán keress magadnak más bolondot, aki
befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek.
Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, oda jön a
boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha
minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna
ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát,
mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja
hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrü «Hathor», a
mandulaszemű «Anaitis», a piczi szájú «Milytta», a szép keblű «Baaltis»,
akikkel a rossz nyelvek gyanusítják a tátit. Hát mért legyek én jobb,
mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az első szülöttével,
Kain urfival. Ájh, hájh! Az a historia Sátánnal, meg az almával nagyon
furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa
illuzió. Ha analyzáljuk, csupa «fex». Az a mienk, ami a kezünkben van.
Bolond, a ki hisz; de nagyobb bolond, a ki nem hisz és kutat. Én bizony
neked, édes ördögöcském felmondok. Szép az élet: én élni akarok.
Elmehetsz ördöghirével a merre akarsz.»
Nagyot nevetett erre az én ördögöm, s azt mondta:
– Dehogy hagylak én el! Most vagy már csak igazán az enyim. Nem halsz
meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz
belőled épen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz:
ártatlan szűzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen
teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled
átokmagotvető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, a ki önmagától
visszaundorodik, mikor egyedül van, a ki teszi a rosszat, azért mert
teheti, a kinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így
szeretlek látni.
No hát benne vagyok: itt maradok.
Nem álltam be a franc tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére,
úgy tudom: «Varjassy.» Visszamentem Brüszszelbe. És azután ott maradtam.
X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a
nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai
«Czafèàt-Panèàkh», az álommagyarázó «József». Vakon fog ezentúl követni.
Mit csináljunk tovább?
– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többé a börzének, hanem
őrizzük a juhainkat szárazon.
– Ez a legokosabb gondolat.
Ő is megkapta a maga provisióját, s vett rajta magának egy földbirtokot
s kiment tejgazdaságot kezdeni.
Én pedig ettől az időtől kezdve egészen fashionable gavallér lettem.
Eljártam a jockey-klubba, a szinházakba; a palotámat megnyitottam
estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s
nagy ambitiómat helyeztem benne, hogy a toilettjeiben senki által felűl
ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.
Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös
háladatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét
az aggodalomnak vettem nála észre.
Néha, midőn bejelentetlenűl léptem be a szobájába, azon kaptam rajta,
hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába.
Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző
háztartásunk?
Ha csak azt összegezi is, a mit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy
négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb
százezer frank. Ezt az ő értékpapirjai bánják.
Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártól, aki az előleget adta
rájuk.
Ez alatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes
családi esemény.
Fiucska lett, a ki megörvendeztetett bennünket.
Én azt indítványoztam madamenak, hogy csak egy hónap mulva
kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt az otthoni
előkelő körökkel: beleegyezett.
Az alatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arczszinét,
sylphidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kis fiút
megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt.
Dajkát én magam választottam ki a számára.
Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy
délután egy czédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele
vagyoni kérdésekről behatón értekezni.
Ő azt írta nekem vissza, hogy hasonló óhajtástól van áthatva.
Erre én azt a rózsafaszekrényt, a melyben madame értékpapirjai voltak,
aczélfogantyújánál fogva átvittem az ő boudoirjába.
Ekkor is épen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, a
melyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.
– Asszonyom, mondám neki; épen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy
bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi
észrevételt; mert ön olyan egészségi állapotban volt, a minőben mi
orvosok minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre nézve.
Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel
ápoltam önt és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtól megóvni
törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége egészen normalis
állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve,
van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egészen őszintén. Most is
tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú
összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én
vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely
elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy
engemet válaszszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető
előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával
minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s
elismerem, hogy a büntetést, a melyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen
nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlensége miatt;
mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? az nem lehetett
önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét megkellett tartania:
igaza volt. Azonkivül is ön nagylelkű volt; annak, a ki által ön
megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban
önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet
végig kiálltam. Most visszaadom önnek a hozományát, úgy a hogy nekem
átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt vegye
ön kezébe az elefántcsont-táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények
czímeit, a hogy én diktálni fogom.
Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a
kötvények czímeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.
– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is,
úgy a hogy ön nekem azokat kézbesíté.
– És a háztartásunk költsége? kérdezé bámulva.
– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát
tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.
Megdöbbenve nézett reám.
– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova
megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a
börtönéből kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, a
mit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom.
Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. A hol az éj meglep, ott aluszom.
A nő reszketett minden izében.
– És most háromféle út áll ön előtt, folytatám kegyetlen hidegséggel.
Választhatja tetszés szerint, a melyiket akarja. Az egyik az, hogy
félrevonulva csendes falunkba, szomorú ősi kastélyomba, ott elzárkózik a
világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő
férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt
virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztaltatni,
sajnáltatni s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb
halálhiremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.
A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet
gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett.
Versenyez a bolondokkal s keresi a hirnevet az őrültségben. Ez is
szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj, nem leszek a
közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy
botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.
A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen
elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert
nagyatyjának végrendelete, megfosztja az örökségétől, ha protestáns
hitre tér át, a mi nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki
áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a melyben
eddig vígaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.
– Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom; de önnek egyet
választani kell a három közül; még pedig most, még a mai napon: azért,
hogy ha ön a harmadik útat, az elválást tartja jónak, azon esetben
lemehessek önnel Erdélybe, unitarius törvény szerint eszközölni az
elválást. Gondolkozzék rajta. Éjfélig várok.
E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arcza
lángolt.
– De én egy negyedik útat is tudok, mondá lihegve.
– És az?
– Az, hogy nem bocsátom önt el magamtól.
S ezt mondva, megragadta mind a két kezével a karomat.
Én lelkem egész keserűségével kaczagtam fel.
– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan
nagylelküség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a
leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy
asszonynyal, a ki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön
azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki torturát, hogy egy
nőnek az arczán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést, a mit
megérdemlek? Kivánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végig
szenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön
üdvözülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban
sem akarok önnel összekerülni.
Csodálatos volt! E durva sértő szavakra Flammának az arcza egészen
átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s
széttárva, olyan volt, mint egy martyrnő, a ki várja, hogy a máglyát
meggyújtsák alatta.
– Igaz! Mind igaz, a mit ön mond; rebegé, midőn dühöm alább hagyott s
szóhoz tudott jutni. Nem gyűlölet; de annál rosszabb indulat volt, a mit
ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették,
hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A
vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire
eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt,
gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, a
mit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én
oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a
fényűzés, a mivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák,
fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig óh mint szerettem volna önt
becsülni. Mikor a hirlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy
reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen
férfinak? ilyen nemesnek? bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy
őt lenézzem, megvessem, útáljam? És most ideteszi ön elém az egész
hozományomat, úgy, a hogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt
hozzá. Nem volt igaz, a mit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony
önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind
ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön
nekem: nem leszek tovább a tied! A mikor megismerteti magát, jellemének
egész fényében; a mikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja,
elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most
taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen
kinokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok
azokért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön
által elém írt útak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben
elégni, sem ascetai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én
szeretni akarok!
– Van önnek gyermeke, szeresse azt.
E szó dühbe hozta.
– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha
meg nem csókolom és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok,
mintha a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem
leszek neki soha!
E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal
akarná meggátolni eltávozásomat.
Én azon a titkos ablakon át, a melyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni,
végig néztem a saját énemen.
Itt most két ember beszél egymással, a kik közül az egyik igaz érzésből
szól; a másik tettetésből.
Az igaz érzés ezé az asszonyé: a tettetés az enyém.
Nem a legnagyobb hypocritaság-e az én tőlem, hogy én itt most játszom a
nagy charactert, a ki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott
ennek a sokszoros koczkáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És
most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom,
nem tartozunk egymásnak semmivel. Ő lángoló szerelmével vesz körül, s én
lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S
aztán jövel Hathor, Mylitta, Baaltis! Törpülj el, nyomorúlt tettető ez
asszony igaz nagysága előtt!
Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.
– Hát majd fogom én önnek a fiát szeretni, leszek neki igaz édes atyja.
E szavaimra odarogyott le elém, s átkarolta a térdeimet hevesen zokogva.
Én lehajoltam hozzá, hogy fölkaroljam.
Nem engedte magát fölemeltetni.
– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök; hanem ítéletet. Legyen
ítélő bírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, a ki engemet így
megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, a
midőn meggyilkolta a lelkemet!
De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön; s csókjaimmal
árasztottam el arczát, ajkait, szemeit.
– Hát mért nem mondtad meg ezt nekem mingyárt az első órában?
– Tettem volna, ha te is maradsz annál, a mire abban a pillanatban
gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az
asztalodon. Ha te követed azt, a mit akkor a szived sugallt, hogy
felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked
mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád:
«nem akar ön még valamit kérdezni tőlem?» Te némán intél: semmit.
Én karjaim közé szorítám a nőmet.
– Hiszen te ártatlan vagy, mint maga az a szegény gyermek.
Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, a kire az
atyja rátalált.
– Te nem vagy bűnös. Mondám én neki. Hanem én az vagyok. Már most
hallgasd meg te, hogy miket vétettem én te ellened, azóta, hogy férj és
feleség vagyunk? S aztán, ha megszán a szived, bocsáss meg érte.
Ekkor aztán én gyóntam meg előtte.
Elmondtam mindent, a mit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott!
Mentűl rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.
És aztán megbocsátott.
Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai
fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd
üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.
Az új világban is folyvást beczézett a szerencse. Akármire vállalkoztam,
az mind sikerült.