Még az nap átköltöztettem az asszonyomat a most szerzett palotámba.
Bámult nagyon; de nem tett semmi észrevételt.
Megkérdeztem tőle, hogy van-e még költsége? Még volt huszezer frankja.
Jól takarékoskodott: három hónap alatt nem költött el többet huszezer
franknál.
Azt mondtam neki, hogy csak rendezkedjék be tetszése szerint, nekem
halaszthatlan utam van valahová. Nem kérdezte hová? S nem marasztott.
Én felültem a vasutra Páris felé.
Sokkal gyorsabban tértem vissza, mint jöttem.
A határon tul felvettem a tiszti egyenruhámat s jól jártam vele. A kik
idejövetelemnél akadékoskodtak, most az egyenruhám, érdemrendem láttára
csupa engedelmességgé váltak. Egy tiszt, a ki Mac Mahon seregéből törte
magát keresztül, megsebesülve! Agióm nőtt.
Párisba érve, meglepett az utczák megváltozott alakja. Minden kapu
fölött, minden erkélyről trikolor zászlók lengedeztek. A katonák
ölelkezve fraternizáltak a néppel. Láttam, a mint a császári lovas gárda
katonái a kaszárnyájuk fölött büszkélkedő császári sast a kardjaikkal
vagdalták széjjel. Ugyanazokkal a kardokkal, a melyekkel négy nap előtt
a forrongó népet verték széjjel az én hotelem előtt.
De az én hotelem is szépen megváltozott. Mint a hernyóbáb, melyből egy
éj alatt pillangó lett. Ez is szárnyakat kapott. Az erkélyről két óriási
háromszínű zászló lengett le a földig e felirattal: «Vive la
Republique!»
Tehát már köztársaság volt! Tegnapelőtt még császárság!
S mindez egy csepp vérbe sem került.
Olyan gyöngyen ment mindez végbe, mint mikor egy szép menyecske ma
eltemeti az urát, s holnap férjhez megy máshoz. Azt a szegény halottat
biz egy napig sem gyászolta senki.
Már az új kormány is megalakult. S az e feletti nagy öröm letörülte a
nagy keserűséget, a mit a sedáni kataklyzma okozott.
Az utczákon nem lehetett látni egy rendőrt, mouchardt. A nemzetőrség
tartotta fenn a rendet.
S az idegeneket, a kik Palikao uralma alatt csunya üldözés tárgyai
voltak, senki sem hajkurászta többé, sőt ellenkezőleg nagy veres
plakárdok hirdették a felhivást, hogy az idegenek, kik barátjai a
szabadságnak, lépjenek be a szabad csapatba, mely a zsarnokok
leküzdésére lesz hivatva. Elég volt valami exoticus szabású ruhában
megjelenni az utczán, hogy az embert a hölgyek összeölelgessék.
Hát ide is hiába hoztam el a fejemet! Nincs itt se guillotine, se
barrikád, a hol az ember olcsón túl adhat az életén. Csupán a szabad
csapatba beállás van kilátásba helyezve. De hisz az meg épenséggel
életbiztosító intézet!
Nem tudom megöletni magamat!
És a millióimat? Azokat talán inkább.
A hausse kitartott állhatatosan. Napokon keresztül. Egész Európa hitte,
hogy a békekötés küszöbön áll.
A hatodik napon, mikor az én börzei kötésem terminusa beállt: jelent meg
a republikánus franczia kormány manifestuma, melyben kijelenti, hogy a
háborut a végkimerülésig folytatja Francziaország s addig nem nyugszik,
míg az ellenséget le nem söpörte a haza földéről.
Ez a nyilatkozat a békereményeket úgy leforrázta, mint egy Orbán napi
dér a viruló szőllőket. Beütött nagy rohammal a baisse.
Az én pokolnak áldozott millióimat megint visszazúdította rám a
csudálatos forgatag: ismét megduplázva!
Engemet inzultál a szerencse! A szerencse ördögasszony!