Két egész nap telt bele, a míg Párisból Brüsselig el tudtunk vergődni.
Minden vonat túl volt zsúfolva kiutasított idegenekkel és menekülőkkel s
minden állomáson hosszú ideig kellett várni a renden kívüli vonatokra, a
melyek tartalékos katonákat, nemzetőröket, hadiszereket szállítottak
Páris felé. Azonkívül minden városban ki kellett szállni valamennyi
utazónak s a rendőrbiztosok előtt igazolni magát útlevelekkel s a
málháit megmotoztatni.
Rám nézve még azzal is meg volt nehezítve az igazolás, hogy a homlokomon
levő seb elárulta, hogy valamiféle katona vagyok. Az effélének pedig
Trochu kemény parancsa szerint meg volt tiltva Francziaországot
elhagyni. Nekem tehát még az útlevélen kívül az elbocsátási decretumomat
is elő kellett mutatnom Trochu parancsa szerint. Ezen aztán eltanakodtak
a messieursök, hogy melyik parancsát tiszteljék Trochunak? a melyik
kikerget, vagy a melyik bennmaraszt.
A határnál pedig épen négy óráig kellett időzni a vonatnak, az általános
podgyász-átmotozás végett, s nekem ez alatt be kellett mennem a
térparancsnoksághoz, és igazolnom magamat, hogy nem vagyok
katonaszökevény, sem spion, hanem szabályszerűen elcsapott idegen
önkénytes tábori orvos; s becsületszavamat adnom rá, hogy a hölgy, a kit
magammal viszek valóságos törvényes feleségem.
Mikor végre késő éjjel bevergődtünk Brüsselbe, alig tudtunk szálláshoz
jutni. Minden hotel túl volt tömve. Nagy nehezen tudtam szert tenni egy
harmadik emeleti szobára. Oda felbocsátottam az asszonyt a lifton; magam
pedig lementem a kávéházba egy pohár punchot meginni.
Ott is ember ember hátán volt. Úgy látszik itt nem akar éjszaka lenni.
Öten-hatan olvastak egy hirlapot. Valami nagyon érdekes hir lehetett
benne. Olyan lárma volt, hogy nem értettem semmi szót.
Kértem a garçont, hogy szerezzen nekem is egy hirlapot.
Megsugta, hogy ezek már régiek: esti lapok; hanem ha nem sajnálok öt
frankot kiugratni, elküld a nyomdába s hozat számomra egy reggeli lapot.
Természetes, hogy nem sajnáltam az öt francot.
Mint tapasztalt hirlapolvasó, a lap hátulján kezdtem: ott vannak a
táviratok.
Az egyik Arlonból kelt s azt a hirt hozta, hogy Mac-Mahon állása nagyon
jó, erődítvények mögött áll, melyek képesek 300 ezer embert feltartani;
a tegnapi ütközet a francziák győzelmével végződött.
A másik sürgöny Meziersből azt táviratozta, hogy a tegnapi véres csata a
franczia sereg vereségével végződött, mely a német sereg által a belga
határ felé szoríttatik. A császár Mac-Mahonnál van. A csatavonal
Bariletól Lachapellig terjed. 3000 franczia 500 lóval belga területre
szoríttatott át s ott a fegyvert lerakta.
Az asztalszomszédom (úgy látszik franczia) udvariasan kért, hogy
mutassam meg neki is a táviratokat.
Odatartottam eléje a lapot.
– Eh! Ezek még a tegnapi esti lapból vannak ismételve, elkésett
előfizetők boldogítására. Lesz ujabb. Nézzük a lapnak az első lapját.
Ott soha sem szokott távirat lenni.
Ezuttal volt. Épen a lapnak a homlokán. Akkora betükkel nyomtatva, mint
egy darázs.
«Szerdán. Szeptember 2. délután 8 óra. Mac-Mahon hadserege megadta
magát, lerakta a fegyvert. Mac-Mahon sulyosan megsebesült, helyette
Wimpffen tábornagy vette át a vezényletet. Ő irta alá a kapitulácziót.
Napoleon személyesen maga adta meg magát a porosz királynak.»
Az én szomszédom elájult és lefordult a székről. A garçonok kivitték a
szabadba, fellocsolni. Ez szenzácziót keltett a vendégtömegben. Valaki
elájult. Valamit olvasott. Mit olvasott? A legelső kérdezőnek adtam a
hirlapot. Nekem már elég volt. Azt azután feltolták a billiárdra, onnan
olvasta fel a táviratot a sokaságnak.
Én pedig felmentem az asszonyhoz.
Ébren volt; ruhástól együtt vetette le magát az ágyra. Minthogy csak
kettőnknek volt egy szobánk: nem vetkőzhetett le. Egy idegen férfi
előtt!
Bocsánatot kértem tőle, hogy háborgatom a nyugalmát; de ezt a nevezetes
eseményt tudatnom kellett vele.
Erre neki is egyszerre kiment az álom a szeméből. Felkelt az ágyról s
odajött hozzám.
– Lássa ön, milyen isteni gondviselés volt az, hogy önt elbocsátották a
hadseregtől. Most ön is el volna fogva. A mi rossznak látszott, milyen
jó lett belőle.
Az első pillanatra magamat is megkapott ez a hálaérzet. Bizony furcsa
komikus megoldása lett volna az én tragœdiámnak, ha én, a helyett, hogy
a halálomat találam, találtam volna egy átkozottul unalmas dolce far
nientét Mainz vár sánczai között! Tehát a «rosszból» lehet valami «jó».
Szeretném tudni, hogy javítja meg az én elrontott életemet valaki?
valami?
Szegény asszony! Ha sejtenéd, hogy ezzel a catastrophával a te egész
vagyonod hamuvá lett!
Jó alvást kivántam neki. Azt mondtam, elmegyek valami jó szállást
keresni magánházban. Itt nem maradhatunk.
Ha jól emlékezem rá, kezet is adtunk egymásnak: szórakozottságból.
Visszamentem a kávéházba. Egy lélek sem volt már ott a szolgálattevő
személyzeten kívül. Hová lettek? Minden ember elszaladt a börzére.
Börzére? Hajnali négy órakor.
Hja! ezen a napon nem volt se éj, se nappal a börzén. Éjjel, nappal ki
voltak világítva a folyosói; a gáz égett a nagy kandeláberekben.
Ilyenkor nagy dolog folyik ott.
Magam is kiváncsi voltam odamenni.
A bejutáshoz igen jó ajánlólevelem volt, a két öklöm; a nélkül be nem
jutottam volna. Benn a teremben már öklöződtek. Egy sánczostrom
Spichenernél csupa symphonia ahhoz a lármához képest, a mi oda benn
folyt.
Én egy börzeszolgának husz frankot igértem, ha kihíja a kulisszák közül
egy pillanatra X. urat, az én börzeügynökömet; átadtam neki a
névjegyemet.
Beletelt egy jó óra, a míg szerencsém lehetett a derék férfiúhoz.
A czilindere be volt zúzva, a kabátgallérja lehasítva, három gomb
hiányzott a mellényéről, s a nyakravalójának a máslija hátul volt a
csigolyáján. Csorgott az arczáról az izzadtság. Kezében volt a
jegyzőkönyve.
Mikor engem megpillantott: extasisba jött az arcza. Odarohant hozzám.
Megölelt, megcsókolt.
Megbolondult ez?
– Uram! Barátom! Félistenem! Ön egy próféta! A sedáni catastrophára
óriási hausse ütött be a börzén!
– Hausse? Mondám én elámulva.
– Az ám! Ha csak elvesztették volna az ütközetet a francziák, erre
nagyszerű baisse állt volna be; de hogy lerakták a fegyvert, erre az
egész börze megfordult, s most őrült módon szöknek fel az értékek. Ön
csodaember! Hogy ezt megszagolta! Eresszen vissza! Hadd megyek milliókat
csinálni. Az ön pénze haussera van engagirozva. Ma Tortoninál
reggelizünk pontban 12 órakor. Nyolcz milliót hozok önnek haza.
Ereszszen! Vagy itt hagyom a kezében a kabátom szárnyát.
Azzal visszarohant az aranyborju orgiájába.
Én pedig rábiztam magamat egy kifelé törekvő népáramlatra (ez bizonyosan
a megvert contremine volt) s szépen kitolonczoltattam az utczára.
Azt hittem, hogy álmodom.
Hát lehet a feketéből fehér? A tűzből jég, a jégből tűz? Lehet a
szerencsétlenségből szerencse?
Hátha nem igaz, a mit az a hóbortos összevissza hadart.
Reggel volt már. Betértem egy kávéházba theázni. A thea mellé hirlapot
is adtak.
A legujabb kiadásu hirlapban már a börzetudósítás is benne volt:
«Általános hausse! Franczia értékek keresettek! Valuta erősen áll! Pénz
bőven!»
Tehát még sem álom!
Délig elácsorogtam az időt. Pontban tizenkét órakor ott voltam a
megjelölt restaurantnál, mely a legdrágább. Az ügynököm már ott ült. A
reggeli meg volt rendelve: négy tuczat osztriga, erdei szalonka,
árticsóka vaczok, giardinetto; chablis, château Lafitte, grand vin Mumm,
sect.
– Lesujtó diadal! mondá az ügynök. Ecrasant vereség a contreminere!
Uram! Napoleon kapitulált Vilmos király előtt: én pedig kapitulálok ön
előtt. Ön jobban ismeri a börze psychologiáját, mint én!
– Én ismerem a börze psychologiáját?
– Nagyon megérthető! Ön a franczia táborból jött. Bizonyosan nem azért
volt ott, hogy törött kezeket, lábakat egymáshoz ragaszszon; hanem hogy
közvetlen közelből szerezzen tudomást a hadseregek állapotáról. Hja, ha
azt a többi börzematadorok is így csinálnák! Hanem hát ahhoz kurázsi is
kell. Önnek már két nappal ezelőtt tudomása volt róla, hogy Mac-Mahont
körülfogják, hogy le fogja tenni a fegyvert császárostól együtt. Ön
idejekorán megugrott. Nekem avisot adott. Én szót fogadtam. S itt az
eredmény. Négy millió frank a mai nap nyeresége.
– De hát hogy lehet az?
– Még ön kérdi tőlem? Hiszen nagyon kiszámította ön, hogy a franczia
főhadsereg capitulatiójával a császár elfogatásával vége van a
háborunak. A francziáknak nincs több mozgó hadseregük. Kénytelenek békét
kötni. A börze előre escomptálja a békekötést. Ezért szállnak fel a
franczia értékpapirok olyan rohamosan. Mit csináljak önnek a nyolcz
millió frankjával?
Nekem e perczben minden keserű volt, a mi csak a fogam alá került.
– Majd meglássuk. Mondám.
Hát már én nekem nem sikerül ezt az átkozott milliót agyonverni? Én
kidobom a tengerbe, s ő visszauszik negyedmagával! Tapad hozzám ez a
gyűlöletes pénz, mint a maszat: mentől jobban mosom tőle magamat, annál
aranyosabb leszek Úgy teng rajtam, mint a bélpokloson a viszketeg
sömöre! Hát már Fortuna nem istenasszony, hanem ördögasszony. Megfojt ez
az arany!
– Egyedül jött ön? Kérdezé tőlem X. úr.
– Nem! A feleségemet is elhoztam.
– Van jó szállásuk?
– Egy szoba a harmadik emeleten. Épen szállást akarok keresni.
– Mondok önnek valamit. Egy itteni bankár, contremineur, a mai
differentiák kiegyenlítésére a lakházát ajánlja fel; neki négyszázezer
frankba került, nekünk kétszázezerért kinálja.
– Fogadja ön el.
– Rögtön be lehet költözni. S a többi pénzzel mit tegyek? A házi gazda
egészségére!
Koczintottunk. No lám, milyen egyszerre házi gazdává lettem Brüsselben,
a hol még az éjjel szállást sem tudtam kapni.
– Hát most térjen ön át az egész összeggel a baissere. Mondám X. urnak.
Az ügynök letette maga elé a poharát s rám bámult.
– Monsieur? Nem szokott ön rendesen bort inni? Nagyon erős volt a
pezsgő?
– Nekem nem szokott megártani a bor. Egész józanul beszélek.
– Akkor menjen ön valami psychiater orvoshoz. Vizsgáltassa meg magát.
Önnek valami kedélybaja van.
– Meglehet; de azt a pénz nem gyógyítja meg. Tegye ön fel a pénzemet egy
heti határidővel baissere.
– No már, uram, egyszer sikerült önnek az, hogy az ördögnek a szakállát
leborotválja, másodszor sikerült az ördögnek az üstökét levágni, most az
ördögnek a farkát akarja ön kitépni? Már abba nem megyek bele. Nekem
adja ön ki az eddigi nyereségből a provisiómat, s a többi pénzével
játszszék ön maga a börzén.
– A provisióját húzza ön le magának, hanem a többi összegemet csak
kezelje úgy, a hogy mondtam. Én a börzére nem mehetek üzleteket kötni,
mert nekem vissza kell mennem Párisba.
– Párisba? Most? Hisz akkor ön tökéletesen meg van bolondulva. Hisz ott
most revolutio van.
– Épen azért megyek oda. A nőmnek minden garderobeja, ezüstneműje,
ékszere, szőnyege ott maradt az elhagyott palotámban, azokat el akarom
hozni.
– De uram, az Isten áldja meg! Ebből a nyolcz millióból, a mit ön nálam
hágy, vehet ön a feleségének annyi új garderobeot, ezüstnemüt, szőnyeget
a mennyit akar: s nem dugja érte a fejét a guillotine alá.
– Ejh! uram! ön nem érti az én dolgomat! Szakítám ketté bosszúsan ezt a
kelletlen párbeszédet.
Erre az én emberem a mutató ujját az orra hegyére nyomva, azt mondá:
«Ahán!»
Én pedig az ajkaimat beszorítva, azt hangoztattam:
«Ühüm!»
Arra ő felhúzta szemöldökeit s felnyitotta a száját hamiskás mosolylyal:
«Ehe!»
Én pedig mutató ujjamat a szájam elé keresztbe téve, azt mondám:
«Ohó!»
Ezzel aztán megértettük egymást, tisztázva volt a helyzet.
Mert hisz az egész normális állapot, hogy egy sokszoros milliomosnak, a
felesége mellett, még egy «mostoha feleségének» is kell lenni.
Ha veszedelem üt ki, hát akkor honnett ember legelőször a hites
feleségét menti meg. Hanem azután igaz gentleman visszatér a
szeretőjéért a vész színhelyére s azt is megszabadítja.