Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem
neki.
– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a
sebesülteimet.
Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak
szegzett pisztolyát.
– Elszászi vagy? kérdé tőlem.
– Nem. Magyarországi vagyok.
– No hát eredj Isten hirével!
S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a
patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett
országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.
Rátaláltam a tábori kórházra.
Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!
Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta,
golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.
Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt
mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a
sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.
Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az
öreg úr:
– No már most én is adok neked valamit. S a kabátzsebébe nyult.
Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog
megkinálni.
Ezuttal nem szivar volt.
– Átadom neked az elbocsátási leveledet.
Majd hanyatt estem.
– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?
– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden
idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.
– Hát megérdemlettem én ezt?
– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted
magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb
fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt
soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád
megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet,
holott te nem vagy franczia?
Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.
Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a
ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha
azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül
beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga
van árulásról álmodni.
És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit
használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági
kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki
Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele?
Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»
Duval úr csak akkor vett rajtam észre valamit.
– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.
Eddig nem is gondoltam rá.
– Valami kartács-szilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.
Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a
hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A
harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a
leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind
katonaszállításra voltak lefoglalva.
Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli
kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete
kávénak neveztek.
Lenn a völgyben vakító fény támadt.
A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra
már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és
aztán futni ki tudja merre.
A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok
hirdették nagy fennen:
«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke
tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»
Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam
életben maradtam.
A halál nem található sehol!