Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba
kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia
chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a
nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem
terjedt a klinikán és a boncztermen túl.
Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes
tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az
egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál
is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.
Azt kérdezte tőlem az öreg úr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?
Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires
magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást,
mint az uralkodónak születésnapján.
Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a
csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk
az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes
zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor
vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk
az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a
magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén
rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s
kezdődik a munka.»
Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget.
Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik
mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen.
Itt az orvos lőtávolon kívül esik.
De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor
közül kell a sebesülteinket elhordanunk?
Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.
Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában
részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan
kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.
A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német
szolgálatban levő tisztek.
Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában,
fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra
nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak,
feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják
az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek
ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva
a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül
lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi,
az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör
magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.
Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy
elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.
Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay
tábornok hadtestét Weissenburgnál.
Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel
megtámadni a poroszokat.
A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a
hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik
szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a
hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz
lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között
foglaltak állást, tovább harczolva. Halottakkal és sebesültekkel volt
fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.
– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a
sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére
az ambulanceokkal.
– Próbálja ön meg, ha van kedve.
– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét
mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.
Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett
sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy
szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.
S volt alkalmam ezeknek a granátoknak a működését megfigyelni.
Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A
francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása
valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes
mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem
golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a
hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna,
kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire
arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.
A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által
voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges
sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött
süvöltöttek el.
Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a
mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket
keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását
akadályozza.
Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki
először kerül derék ütközetbe.
Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh
angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én
uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át
kell esni mindenkinek.
Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd
feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt
nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a
franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a
zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.
A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.
Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az
oldalunkban.
A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.
– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön.
– Ellenséges lovasság?
– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál
utban, legázol bennünket.
Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a
harczvonal mögé jutni.
Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa
patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula
campum!»
Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors
koczogásban.
Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról,
lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.
Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a
porosznak mögötte járt.
Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra
kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas
dechargeal üdvözölte a chasseuröket.
A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem
azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz
ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje
másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg,
huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük,
diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.
A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák
és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.
Siessünk menteni.
Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült
lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott,
magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.
A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is.
Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.
– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó
sebet.
– Ne sirj! hörgé a tábornok. Kiáltsd helyettem: «en avant!»
Nem jó vezényszó volt.
A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely
meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos
tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.
A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes
erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve
lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.
A gyönyörű lovas vadász-ezred ott pusztult el.
A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött
ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay
hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.
A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok
kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg
turcok, nem igazi francziák.
Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit
lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő
haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán
egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez
csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz
hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok
döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az
osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még
Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.
Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal
trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket
osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára
kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere
csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam
rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában:
még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!
De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után
következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel
támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük
jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől.
Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine
másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei közé, Strassburgot
ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.
A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a
csatatéren.
Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A
melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg
győzött.
A párisi hirlapok és a börze is megtették a magukét e részben.
Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy
városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a
börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott,
nagy győzelemhirek!»
No akkor az én két millió francom lángot vetett!
Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem
tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a
porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az
összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.
Hát így csinálják a börzén a hausset?
De valjon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?
Meddig? Mindig!
A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt
a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott
katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus
megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok
elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a
tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva
rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket
szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a
marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a
szekereimet.
Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű
ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A
franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által.
Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s
kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk,
melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk
fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem
törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt
oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?
A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a
lovamra s siettem a futók után.
Egy patak hidjánál megtorlódott a futó katonaság.
Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének,
hogy a sekélyen átgázoltassak.
Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal
hadnagy volt a vezetőjük.
«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a
homlokomnak szegezve.