Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt
gondoltam, hogy csak álom.
Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm
mindazt a kényelmet megtalálja benne, a mit nagynénjénél megszokott.
A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az
új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint s
aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az izlése
szerint van.
Aztán az első estebéd, a mit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon
jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van,
mint az étvágy.
Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: «meglátják» – cselédek
jártak, keltek.
A mint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át
az én dolgozószobámba.
Én egészen más szobába szerettem volna menni.
– Át akarom adni a hozományomat.
– Maradhat az holnapra, vagy holnaputánra.
– Nem! Én ma akarom átadni.
No hát az első kivánságát az asszonynak nem szabad megtagadni.
– Nem bánom, hát kezdjük ezen.
Én előre mentem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az
aczélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karpereczére
volt akasztva.
A szekrényt az asztalra tette; a kulcsot a kezembe adta, hogy nyissam
fel.
Láttam, hogy értékpapirok vannak benne.
A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt 5000 forintról
szóló.
– Ennek összesen egy milliónak kell lenni; mondá a nőm.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy annyi.
– De én is meg akarok felőle győződni. Szedjük ki és számláljuk meg.
Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát, meg
a griflit és irnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapirokat s diktálta
a czimeket, meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy
meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények? Az egyik értékpapirnak
a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én
irtam.
Hiszen úgy in abstracto egy millió forintnyi értékpapirt, a mely mától
fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeirogatni
nem is nevezhető rossz mulatságnak; de concret esetben, épen az első
menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtól kölcsönzött időt,
mégis csak abstrusus gondolat!
Egyszer csak vége lett.
– Már most számítsuk össze.
Kétszáznál több tétel volt. Mikor összeadtam, egy millió százhetvenöt
ezer forint jött ki belőle.
– Hát hogy lehet ez több, mint egy millió? kérdezé a nőm.
– Úgy, hogy mi a névszerinti értéket vettük fel: a tényleges értéket
pedig a börzeárfolyam szabja meg.
– Hát milyen most ezeknek a börzeára?
Szent Pythagoras! Ez most ki akarja velem számíttatni az igazi árkeletét
az értékpapiroknak.
Azt mondtam, hogy «nem tudom én».
– Dehogy nem! Majd mindjárt tudni fogja.
Azzal felvett az asztalomról egy ujságot, mely még fel sem volt bontva;
leszakította róla a keresztborítékot, (Pester Lloyd volt) kikereste
belőle az illető tételt: magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó
ausztriai 88, erdélyi 82.
S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem
az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255,000 forintnyi magyarországi
85 cursussal hány igazi osztrák forint? és utána a többit, végre
összeadni a resultatumot.
Ekkor megint valami 30 ezer forintnál kevesebbre ütött ki az összeg egy
milliónál.
– Hát már ez hogy lehet megint? szólt Flamma.
Ajh, de szivesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a
differencziát, ha elengedte volna a magyarázatot.
– Én nem tudom.
Csakhogy Flammát ezzel a szóval «nem tudom» nem lehet kifizetni.
– De én nekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt? mert én
nekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.
– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam különbözet lesz. A mikor az
értékpapirokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban
állt az értékük.
– Ahá! Itt van a szekrény fenekén az akkori börzeárfolyam.
Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az édes szemei. Valósággal
a tavalyi árfolyam volt.
Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát s kiszámítanom
az értékét az akkori árfolyam szerint.
Most már csakugyan kiütött a kerek egy millió.
Nem hitt ám: hanem utánam calculált. Nagy itt a pontosság.
Nagyot fohászkodtam. Csakhogy végre átestünk ezen a millión.
Dehogy estünk át.
Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat
kért.
– Minek az a toll?
– Irni.
Vajjon mit akar ez most irni?
Mit bizony?
Minden egyes értékpapirt ellátni a névaláirásával.
– Minek az, kedveském?
– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll.
Addig ezek nem az én tulajdonom, a míg az én nevem nincs rájuk jegyezve.
Addig nem értékesíthetjük.
– De hiszen nem akarjuk mi ezeket értékesíteni.
– Azt ön nem tudhatja.
– De hát nem lehetne ezt holnap reggel elvégezni? Egész kényelemmel.
– Édes barátom! Ne legyen ön olyan ideges. Ennek ma kell megtörténni.
Nem birtam kitalálni az okát. Hiszen nincsen executió a hátunkon.
De hát a mit az asszony egyszer a fejébe vett, az hajthatlanabb a
fátumnál.
És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a
feleségem a nevét, szép férfias fraktur betükkel, még pedig az egész
nevét: «Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy
Flamma Mária», kétszáz darab államkötvénynek a hátára.
Megadtam magamat. Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben.
Majd üt aztán a bosszuállás órája!
Egyszer csak vége lett ennek is.
Hála az égnek, az utolsó is alá volt irva.
– Vigyázzon ön! még nedves az irás.
Felszárítottam itatós papirral.
Akkor aztán visszarakta az értékpapirokat a szekrénykébe, s ezt, a benne
lévő kulcscsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a
Wertheim-pénztáramba.
Megfogadtam a szót.
Végre valahára hozzájutok hát a boldogságomhoz.
– Még van valami közleni valóm; mondá Flamma s azzal előhuzott a
zsebéből egy összehajtott iratot, mely nemzeti színü zsinórral volt
átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.
Hát ez vajjon mi lesz?
Kezembe adta: olvassam el.
Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben
Vraniczai Vernőczy Flamma Mária grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi
Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egy millió értéket képviselő
államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse,
azoknak jövedelmét s magát a tőkét is oda fordíthassa, a hova akarja.
Meg voltam ütődve.
– De kedves Flamma! minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem
át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozzá?
Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az
északfénytől bevilágítva.
– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling
nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.
Rábámultam.
– Hogy értsem ezt Flamma?
Arra ő a legnagyobb nyugalommal ezt mondá:
– Én már a más neje vagyok.
Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, a kit
a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr
pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.
– Ki az az ember? kérdezém tőle.
– Szigfrid.
– S miért nem vette önt el, ha nejévé tette?
– Mert már van neki törvényes neje – Egyptomban s attól nem válhat el.
– S miért jött ön én hozzám?
– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy
distingvált férfihoz, a kinek jó neve és állása van, hogy a házasság ne
kivánjon magyarázatot.
– Mikor volt az?
– Három hónapja.
– A mikor én Bécsből ide kerültem?
– Igen.
– Azért kötött velem rögtön barátságot?
– Azért.
– Ez volt az oka, hogy fölléptetett képviselőjelöltnek?
– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A
tanut ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen s az alatt ön
velünk megismerkedjék.
– Az egész előre elkészített terv volt?
– Igen.
– A Cenni házassági komédiája. S annak az ön által elárultatása?
– Azért volt, hogy önnek a bizalmát megnyerjem.
– Tehát mindenki összejátszott?
– Mindenki.
– Diodora is?
– Ő csinálta az egész tervet.
Ez az egész vallatásszerü párbeszéd hasonlított ahhoz, a midőn egy
hypnotizált medium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélküli
feleleteket ád.
Én a halált éreztem minden idegeimben. Meg volt bénulva testem lelkem.
Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az
átszellemült szeráf arczczal, a mire esküdni lehetett, hogy az az
ártatlanság égi mintaképe.
S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, a ki megöli
testem, lelkem, a ki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik!
Mikor odajött hozzám, szemrehányást tenni, hogy miért nem futottam el ő
vele, hisz ő szegény leány nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta,
hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni
és átkozni fogom a sorsot, ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep
volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért
ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít, – óh ezek úgy ismertek engem,
mint a hegedüvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, a hogy
akartak!
Egy mentő gondolatom támadt.
Nevetni kezdtem.
– Te most engem próbára tettél? Tréfa volt az egész! Flamma.
S azzal a keze után nyultam.
– Valót mondtam. Szólt ő, s visszatiltó mozdulatot tett a kezével.
Meg voltam dermedve. Megszüntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy
holdkóros bámultam magam elé. Az iróasztalomon volt egy kétélü kalábriai
tőr, a mit papirvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az
aczél patinájába arany betükkel voltak bevésve e szavak: «buona notte».
«Buona notte. Buona notte» suttogám magamban.
Ő szakítá félbe a hallgatást.
– Akar ön még valamit kérdezni tőlem?
Én a kezemmel inték neki, hogy távozzék.
Erre ő, mint egy gép-báb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó
felé.
Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen, lelkemen. Egy
perczig úr volt bennem az az őrület, hogy utána ugorjam egy szökéssel, s
azt a kétélü kést hátulról a szivébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők
megöltek engem.
Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten
kezében van.
Kinyilt az ajtó, ő kiment rajta s betette maga után.
S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, a
midőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: «megöltem az
asszonyomat, – mert más asszonya volt». – Ez a pillanat nem tér vissza
többé soha. Elszalasztottam.
Ő megmenekült. Ő élni fog, és folytatja a természet útját.
Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Épen úgy,
mint az a jó barátom, a kinek a történetét a két leány előtt (leány
előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Óh én
okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a
tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, épen mint az; magamra
hagyva egy «good bye» nélkül. – No de nem egy shilling nélkül. Nekem
legalább ide adták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.
Megfizetve én? Egy millióval kifizetve, azért, hogy meggyaláztak!
Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek
ma tanácsot!
Azt mondta az a márványszivü nő: «ha az Istent megtagadod, az Isten
megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az boszut áll!»
És én tartottam nekik egy dissertatiót arról, hogy nincsen ördög, nincs
lény, sem test, sem szellem, a ki tegye a rosszat, csak azért, mert
rossz; a ki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak, csak azért,
hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott
felém a dæmon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, a ki rám
les!
No hát én bennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglátjuk,
hogy melyikünké tud czudarabbul harapni?
Mindenekelőtt hideg vér!
Ne áruljuk el, hogy mi lakik bennem?
Elég hosszu az éjszaka tanácsot tartani.
Lássuk mit lehet tenni?
Utána menjek Volhyniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő
kitünően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem s aztán kinevetnek.
Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony egy napig ájuldozni
fog, egy hétig kisértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki
megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe, – s akkor duplán kinevetnek.
Válópört indítsak? a «si fuerit dolus» alapján. Hát kell nekem az eddigi
hirességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd
tárgya legyek az országban?
Akár merre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum
gunyhahotájával találkozom.
Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arczoknak, a nevető szemeknek a
lángja.
Ne hagyj el édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, a mi nekem
egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, a mi nekem
megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig, a kik idefenn maradnak,
elvegye a nyugalmát örökre.
Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De
szabad a halálnemekben válogatnom.
Reggelre megszületett a terv az agyamban.
Mondhatom, hogy ez a terv becsületére vált az én ördögömnek.
Meghalok; de nem fog kinevetni, megátkozni, elitélni senki. Becsület, jó
hirnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog
elfelejteni, a míg csak él; s a míg rám visszaemlékezik, addig nem lesz
boldog. Keresni fog, hívni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni
minden nap azt, a mit velem elkövetett.
Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, a mivel ő neki
megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. –
Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kivánni.