Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott
mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig,
a míg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toilettkész állapotban lesznek?
ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy
kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt.
Husz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt
összekötve. Gyakran mondta, hogy a mint az államvasut kiépül, viczinális
vasutat fog a birtokán végig huzatni, a tej értékesítése végett. A
majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, a ki a vasutat
tracirozza. Ebből azonban kiábrándították a fejő leányok, a kik rám
ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakodalomból a panye násznagy: a
panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy
milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát czifra
jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat dalolt, a mire őket is
megtanította. Ott vigadtak első kakaskukoritásig. Mondtam nekik, hogy
hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. «Jaj csak
a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.» Készek voltak
lekenyerezni. No nem azzal, a mivel az uri tündér kecsegtetett, hanem
valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. A mit én
nagy élvezettel el is költöttem. Azzal az Anyicskának is, meg a
Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán
azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok,
mint tegnap voltam: a mit én készpénznek is vettem.
Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon
volt s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik
már s az idegbaja is elmult.
Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő
még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után: azért nem
reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.
Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a
grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem; a
mit a jeles közbenjáró ad referendum vett.
Nem is soká kellett várnom. A míg kabátot és czipőt váltottam, már
visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő
óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát, legközelebb
végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni; megbizva őt azzal a
missióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni,
s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán
kitalálhatta a markába nyomott napoleonaranyból. Kértem egyuttal, hogy
figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizes ibrik alatt az ő számára
is van valami tanujele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb
sajnálatát fejezte ki megmásíthatlan elhatározásom fölött. Azzal
elvezetett addig a teremig, a hol a grófnő várt reám; ott kétfelé
nyitotta a szárnyajtókat s engemet bebocsátva, maga visszavonult.
Az erkélyre nyiló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az
erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen pleine air
tableau volt.
Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszinű reggeli öltözetet viselt,
pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még
úgy volt, a hogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknönczhéj fésü
volt még bele tűzve. Igen jó szinben volt. Meg sem látszott rajta az
elmult éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült;
előtte a theás service a velenczei mozaik asztalon. Ugyanazon asztal
másik végén ült Flamma és Cenni. A chinai napmadár befejezésén
dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos
rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni? A
veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd
figyelmet tanusított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a
szobában. Egyszerübb lett volna ugyan épen nem szivaroznia.
A mint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a perczben jutott arra a
meggyőződésre, hogy még is galantabb dolog lesz, odakinn az erkélyen
folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát,
hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.
Épen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltünésre; felszedte a
thea servicet Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának
tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.
Diodora igen szivélyesen fogadott: megkinált, hogy üljek le a mellette
levő fauteuilbe, kezét nyujtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát?
Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:
– Fölségesen. A hogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban
is gyermeknek álmodtam magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt.
Ezentul úgy fogok önnek hinni, mint az oraculumnak. Visszavonok minden
rosszat, a mit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első
érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha
ezt a rossz testet izről-izre levenné rólam s aztán egy jobbat, egy
tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad
magával a végtelenségen keresztül; holdak, csillagok maradnak el
mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát
nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én
valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.
Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is
bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a
junoi szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont
felbátorította s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.
Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől, talán nem is lett volna csoda, ha
megbolondultam volna.
Hát miért is nem bolondultam meg tőlük?
Mert már vaccinálva voltam!
Én ezekre a szavakra felkeltem a székről s egészen ünnepélyes declaratio
poséba téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.
– Grófnő. Én rám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára
lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem
isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e perczben bátorságot
öntenek a szivembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem,
mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal,
hogy családjához forraszt.
Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett
Diána szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a massage
curáig. A homloka meglátszott nőni, a szemei elbujtak a szempillák alá,
ajkai keményen összeszorítva lehuzódtak, az álla megfeszült s tokát
csinált, orrczimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.
Haha!
Gondolta magában: «te is az a vándor madár vagy, a ki bolond fejjel
nekirepül a világító torony reverberált fényének s agyonüti magát
rajta».
S lassú léptető hangon mondá:
– Ön félreértett engem, kedves doctor. Én nem arra gondoltam, amire ön
szavaim által felbuzdítva hiszi magát.
Még mélyebben meghajtottam előtte a fejemet.
– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahugának a
kezét kérem meg.
Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arcza és a kedélye.
Elkezdett kaczagni.
Ismerem ezt a kaczagást. Ez a boszúságnak, a megsértett dölyfnek, a
kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarczozzák az asszonyok azt az
indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni
és törni engedi magát.
– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól
sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon
derék! A Cenni unokahugomat, a kis Cenni comtesset! Derék pár! Hahaha!
Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az
ember egy ideges hölgygyel félbeszakíttatja a nevetést.
A nagy kaczagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a
nagynénjéhez:
– Na mi az?
Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyedrész nevetés közé
felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink
kezét.
– Wery well. Monda rá Szigfrid. Gschieht ihm recht! Habeat sibi.
Most már aztán én is kegyetlen voltam.
– Kedves grófnő, mondám: úgy látszik, hogy a félreértés chronicussá kezd
válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben, nőül venni
«Klára kisasszonyt!»
Megint egy új arczváltozás.
A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehuzódik, az
egész arcz megnyúlik, az orr hegyes lesz.
A nevetés helyt ád a felháborodó elszörnyedésnek.
Most már Diodora is felállt a helyéről s Semiramishoz illő mozdulattal
nyujtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fenhangú
mondást:
– Ki mondta azt önnek, hogy itt ennél a háznál van egy Klára kisasszony?
Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva.
Valamelyikünknek el kell esni.
Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy daczos
fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő
ördögidézésére.
– Flamma grófnő.
Diodora villámló szemekkel tekinte Flammára.
Flamma nyugodtan felállt a helyéről s azt mondá:
– Igen, én mondtam.
– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te conspiráltál ellenünk! Te rontottad
el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.
Diodora ámult és bámult.
– Miféle tervről beszélsz te itt? Micsoda conspiratióról?
– Ezért meg fogsz lakolni! Kiabált Szigfrid s egy lépést tett Flamma
felé.
Én eléje álltam.
– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az
én védelmem alatt áll.
– «Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból.» Henczegett Szigfrid
pöffeszkedve.
– Szigfrid! Szólítá meg őt keményen Diodora. Kikérem, hogy az én
szobámban az én vendégemet megsértse. Ehez önnek semmi szava.
Bennem is felforrt a vér.
– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én
ősapám már akkor harczolt a magyar zászlók alatt a Thábor hegyén, a
mikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.
Megbántam rögtön, a mint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is
megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész uri család
egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphaticus kedélyét.
– Flamma! szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a
doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?
– Igen. Felelt Flamma, elég hangosan.
Diodora vállat vont. S aztán egész noble souplessel fordult felém.
– Akkor nekem semmi ellenvetésem nem lehet.
S intett a kezével.
Én elértettem az intést. Kezemet nyujtám Flammának.
Flamma elfogadta a kezemet, s meghagyta általam csókolni a kezét.
Ezzel meg volt a kézfogó.
Szigfrid elővette a szivartárczáját. Leharapta egy szivarnak a végét,
azt kiköpte, rágyujtott, összefonta a karjait s felfujta a füstöt a
csillárra.
– Én nekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt, monda fagyosan
Diodora; de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak
arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentől rövidebb
határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.
(Helgolandba? Nekem kellett volna oda mennem.)
– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni a
dispensátiót, s a mint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.
– Azt is óhajtanám, monda Diodora, hogy az esküvő mentől egyszerűbben
menne végbe.
– A grófnő óhajtása az enyém is.
– Itt a kápolnában volna a szertartás.
Én erős lélekzetet szívtam, meghökkenve.
– Az erdei kápolnában?
Eszembe jutott pater Paphnutius! Oda én nem megyek esküdni.
Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet s tudva annak az
okát.
Erre Diodora is elmosolyodott.
Még Flamma ajkai is mosolyra huzódtak.
Utoljára magam is nevettem.
A nevetésben van valami kibékítő.
– Nem! Nem az erdei eremitageban, mondá Diodora. Itt a kastélyban van
egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.
– Én nem hozok mást, mint a násznagyomat.
– Hanem engemet ne híjj násznagynak – szólt közbe Szigfrid, mert engem
Volhyniába hittak bölényvadászatra, holnap elutazom.
– Gondoskodni fogok Flamma grófnő számára is násznagyról.
– Még egyet. Szólt Diodora. Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma
hozományát, a mit nagyatyjától kapott örökbe. Egy millió forint jó
értékpapirokban.
Én némán hajtám meg magamat s kezemmel Flammára mutattam.
– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon
föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy a ki a családból a római katholikus
hitet eltalálná hagyni, attól az oldalrokonok az örökséget elvehetik.
– Ily esetet nem képzelek.
– Noh…
Itt egy hosszú pauza következett.
Én idejét láttam a búcsuvevésnek.
Legelőször is Flammától búcsuztam el, ki mind a két kezét kezembe tette,
s halkan mondá, hogy jőjjek vissza minél előbb.
Akkor Diodora is kezet nyujtott, hideg, lágymatag, erélytelen kezet. Én
csókot nyomtam rá; olyant, a milyen a kéz volt.
Végül Szigfrid is jónak látta jobbot nyujtani.
– No hát: Isten neki, fakereszt! Grüss dich Gott Schwager.
Kezet szorítottunk. Azt mégis megállhattuk, hogy össze ne csókolózzunk.
Egy hét mulva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály
nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.
Délután esküdtünk s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a
menyasszonyomat.
A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján
Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.
Szigfrid ott volt már a bölényei között Volhyniában.
*
Már most te barátom azt hiszed, hogy vége van a regénynek s te mehetsz
aludni.
Dehogy mehetsz! Még csak most kezdődik az én történetem.
Hanem előbb igyuk meg ezt a punchot.
Furcsa történet lesz ebből nagyon.