A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára
itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a
lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol
aludni fogok.
– Nem parancsol theát? kérdezé tőlem.
– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha
nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.
– Rögtön fogja hozni a szobaleány.
Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam:
köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen
elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett
vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem
doktor.
Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert
a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a
pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.
Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.
Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan
kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam
más nő képével eltörölni.
– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.
Szobaleányoknak szokás azt a czimet adni, hogy «édes lelkem».
Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy
mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a
szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két
pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a
borotvát, hozzáfogtam a munkához.
– Nem tetszik még valamit kivánni? csengett a leány hangja.
Csak ekkor lettem rá figyelmes.
Hisz ez Cenni!
– Hát maga van itt?
– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább
figurában is.
Hát én is tréfára vettem a dolgot.
– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad
beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater
Paphnutius».
(Milyen hamar kitalálta.)
– A hallgatásért megint lesz pályadijul kitüzve egy igen szép csók?
– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a
kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».
– Az lehet még a valami jó!
– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy
belevágjon az arczába.
– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben
a kés.
– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az
arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.
Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol
az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az
arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az
egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát
kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el
Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.
– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére.
Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat
akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha
végig játsztuk volna.
Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám
nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott
menyasszonyt elszöktetem?
Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus
præcipitatuma?
Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.
– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy
olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva:
pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint
akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».
Erre csakugyan kiváncsi voltam; mert rejtély volt előttem az egész
leány.
– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki
mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki
bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert
nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert
kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok,
tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek.
Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a
száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját,
bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam
önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek
ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt
kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.
Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt
működhessen a borotva.
– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek
azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem
bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én
nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a
tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön
óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi,
hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény
vagyonu férjet. Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse
név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S
miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön
nem találja ki magától?
Torkomon volt a kés: – a szó minden értelmében.
– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan
belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt
emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a
keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az
angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint
Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta
a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt
elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó
barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok
bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s
azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!
Csakugyan simára volt már borotválva az arczom.
Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.
– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet
hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt
nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint
tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem
fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól
óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek,
hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak
tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb
férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a
rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van
kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!
Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.
Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóból.
– Én megadtam önnek az igért harapást: jól tenne önnek ha fájna!
Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.
Nem fájt az a harapcsók.
Ellenkezőleg!
A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől,
hogy Flamma szeret.
Én is szeretem őt.
S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a
rágalom megaczélozza.
Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor
meg fogjuk szeretni.
… Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.