Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt.
Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?
Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág:
kerek és fényes.
– Ön már kijött? kérdezé csodálkozva.
– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni
reggelig. Hagyjuk őt magára.
– S ön nem marad «ott»? kérdezé félénk kiváncsian.
– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy
alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.
A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.
– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé
bólintva a fejével.
– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam
vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.
– Már meg is tette?
– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem
neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de
csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel
visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.
Flamma fölkelt és közel jött hozzám.
– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni.
Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy
vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a
vadásztanyára.
Valami hőség lepett meg egyszerre. Itt legyek ő vele egy födél alatt!
– Itt marad ön? kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.
Én kezet adtam rá.
Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem
birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.
Én azt hittem, hogy mindent tudok.
Tudom már, hogy miért védelmezett meg.
Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom
megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az
életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit
tett, vagy mondott?