A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden
cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad
döngeni.
Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes
a betegnek.
A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt.
Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.
Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s
kezét nyújtá.
– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem
láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte
rajta, hogy bort ivott.
– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az «alibi» bebizonyítása végett.
– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem
ivott bort? Leheljen rám.
Megtettem.
– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.
S azzal felnyitva az ajtót, maga előre ment, engem maga után intett.
A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé
osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.
Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a
midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral
felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát,
betéve maga mögött az ajtót.
Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve,
Diodora grófnőt a fekhelyén.
Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a
Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és
sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan,
egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag
omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt
emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös
vonaglással, mintha tépni akarná.
Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék
karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.
Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.
Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve
vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról
lecsúszott.
Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.
Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát
megnyomva.
– Ott! ott a pokol! Lihegé hörgő hangon.
Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a
sternocleidomastoideus között.
– Igen! Arra megy le a fájdalom! rebegé.
– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?
– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a
mit tud.
– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.
E végett fel kellett ülnie az ágyban.
Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel
összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.
E közben a takaró lehullott róla s ő azt észre sem látszott venni.
Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.
Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum
Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio
nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a
«sacrospinalis».
Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott
állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta.
Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött daemont
massirozni!
Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket.
(No már nem mind valamennyit!)
A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom
enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes
megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és
nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására
a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust
ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni,
dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz
többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett
önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet
tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy
érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».
A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam
a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már
csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».
Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig
kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart
vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem
bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus
működésének.
Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet
is visszatért jogaiba.
– Nem végezhetné ezt egy «nő»? kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.
– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat
esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat
minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái
hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet
okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész
emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a
csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el,
egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg
egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges
gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen
megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen
mint az angyaloknak.
– Hát legyen ön angyal.
Én folytattam a gyógyítást.
És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus
risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan
mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major
elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány
arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt
követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két
könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.
Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az
álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren
senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.
Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak
Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.
Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva,
mint egy élő márványszobor.
Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a
Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé
tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy
a lábait jól befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb
jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra
is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam
az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.
Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem
hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette
észre, hogy kiléptem.
Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve
az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami
érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani
fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért
a fejezet elejére s újra kezdte.