Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek,
hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom
váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe
adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott
20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a
grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg
Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát,
felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy
visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt
biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna
Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva
van.
Igy tettem volna, ha rendes eszü ember lettem volna.
De már nem voltam rendes eszü ember.
Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a
fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan
rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus
dühös bolond.
Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom
hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött
angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az,
a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját
képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem.
Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal
az angyal?
Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt
Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy
levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!»
NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.
A levél tartalma ez volt:
«Kedves barátom!»
«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora.
Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»
Megmutattam a levelet a szolgabirónak.
A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn
csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban,
mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát
nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.
Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró
számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon
boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a
kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára.
Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett
Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a
násznagyságot.
A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél
várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.
– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában
ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.
Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a
kápolnában a baráttal együtt.
Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth
stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve magunk
leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson
a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.
Aztán a collegámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.
Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre
meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.
Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a
kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt
életének e forduló pontján el nem hagytam.
Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom
iránta ezentul is törhetlen marad.
Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.
Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt
rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején,
fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.
Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a
kétségbeesett szemérmet.
– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen
elfutnom: suttogá Szigfridhez.
De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime
tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is
tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette,
hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a
szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem
kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.
Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.
Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat.
Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.
De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a
kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek.
Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt,
valószinüleg csak tótul tudtak.
Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet
tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a
vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki
dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi
beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.
E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük
kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet
németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá
velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá
őket.
Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem
viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De
tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.
A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak
szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót
az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.
– Ön a gyüjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.
– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a
kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.
– Látod, milyen jó fiu ez a Kornél. Contestált Szigfrid barátom.
Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a
beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter
Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi
ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát
kapott a ministrans gyerek.
Minden ugy ment, a hogy igazi menyegzőnél szokás.
Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok
jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich
Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének
vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától
gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.
Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!
Elébb hadd költsük el a nászlakomát.
Majd ha jól ettünk, ittunk, akkor jön az én jelenetem.
Pompás lakodalmas tor várt reánk.
A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján,
páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik
nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.
Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.
Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt.
A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.
Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng
után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó
durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a
pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik,
én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!
Szakértő vagyok.
Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer
és Röderer között.
Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy
struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy.
Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz,
hogy száz darabba törött.
Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele
pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az
ünnepélyes szónoklat.
– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán
keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.
– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz
itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri
annak a medicinális hatását.
Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne
értse.
– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus
ugrani fog tőle.
(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal
együtt.)
Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá
összekoczintásra a magáét.
Ekkor én azt mondám:
– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller
«Wallensteins Lager»-ében?
Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe;
ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»
A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét
feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány
elbámulva hebegé: «csoéto?»
Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy
minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.
– Sacrre de Dieu! Ez árulás!
S azzal megragadta a karomat.
– Ki árulta el ezt a schabernackot?
Én ártatlan képet csináltam.
– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen
hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus
Seestern?
– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó
tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta
legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves
Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja
compromittálni.
Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de
biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt
menyasszonynak.
– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem
lesz hajtóvadászat, a vad kitört.
A báró násznagytárs is eltávozott.
– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is
felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a
felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort
valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük»[4]
volt.
Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a
kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.
Szigfrid elém állt komoly arczczal.
Ketten maradtunk.
– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?
– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem
történt semmi.
– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.
– S ugyan miért?
– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.
– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt, mint násznagy?
– Hát az, a ki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?
– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod,
magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a
képviselőjelöltségről.
Szigfrid hátratoppant e szóra.
– Komoly dolog ez?
– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.
– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül!
Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»
– De a czigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.
– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új
választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te
egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»
– Hogy nem mondom azt, erről mingyárt meg foglak győzni.
Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve
valamennyit s odatettem az asztalra.
Szigfrid megkisérté a haragba jövést.
– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy
gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?
– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat
a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.
Erre megszelidült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.
– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért
akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést
miattad.
– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre
huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel
visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a
névjegyemet.
Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a
tárczámért nyúltam.
– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett
váltóknak.
(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját
megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már
alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)
– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit
nekem kölcsön adtál?
– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed,
hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked
sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt,
hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás
kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat
elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a
legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha
megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.
– Én nem haragudtam meg.
– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magától, ha megharagítják.
Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.
Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.
– Tán Cenni grófnőt keresi? kérdezé Szigfrid.
– Óh nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.
– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?
– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy
kegyeskedjék őt meglátogatni.
Nagy gráczia!
– Fölkelt talán már Diodora grófnő? kérdé Szigfrid.
– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A
lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.
Szigfrid fittyeket hányt az újjaival bámulatában.
– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi
nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva.
Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy
a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz
mirákulumot!
Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy
ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy,
mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy
átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.
Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!
Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a
kigyókat.
«Azonnal sietek a grófnőhöz!»
Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával
előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is
újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és
megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam
magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult
meg.