Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel
kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra
beójtani.
– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő.
Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az
bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.
Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta.
Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn
tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is
ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely
szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki
visszahajigálja.
Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni
Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku
duplametszést kell csinálni.
– Vigyázzon ön magára, mondá halkan a grófnő.
Én azt hittem, attól tart, hogy meg vágom a kezemet.
Ő azonban ismétlé a mondást.
– Vigyázzon ön magára: önnel egy rosz tréfát akarnak csinálni.
Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.
– Kicsoda?
– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó
galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.
– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki
akar velem tréfát űzni?
– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.
– Szigfrid. Micsoda tréfát?
– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell
szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy
brünni szinész lesz, a neve Seestern.
Kicsi hija, hogy az ujjamba nem vágtam az ójtóág helyett.
– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S
őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.
– Minek?
– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam.)
– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a galyról?
– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy.
– Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő
hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.
– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem
unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya,
a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő
bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az
igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén
kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi
örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?
– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is
hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?
– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa
meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv.
Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával
mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a
vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák
versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle.
Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen
józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva
öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony
kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét
megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül
önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a
szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött mennyasszony
már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön,
nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál.
Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már
ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül
lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott
szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.
Ugy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.
– De hát miért akarják azt tenni?
– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás».
Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt
ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha
tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a
vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják
a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az
udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy
a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták
egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run»,
hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem
elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az
akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik
után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó
akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba.
– Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. –
Ne fordítsa arczát a játszók felé.
Ide néznek.
Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a
lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.
– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi
érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?
– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A
szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van
benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy
lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a
kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek,
csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi
társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi
látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa»
rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a
mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a
ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak
plein airben.
Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.
– Nos? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?
S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az
embert.
– Meg. Felelt helyettem Flamma.
Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban?
Azt mondtam a grófnőnek, hogy «köszönöm».
Szigfrid nevetett.
– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát
lawn tennyst játszani.
S mi mentünk lawn tennyst játszani velük.
«POTYA UR.»
Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet,
hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon
szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem
fér hozzám.
Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először
az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá
akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem
annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan
lepett meg.
Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót
tenni?
Ezen töröm a fejemet.
Mert én, a hogy ördögöt nem hiszek, ugy őriző angyalt sem hiszek.
«Drága barátom! Vigyázz! Kiált a lapdát felém ütve Szigfrid.»
A lapdát elszalasztottam, hanem a «drága» szót felfogtam.
Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás
hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».
Hát persze, hogy «drága» vagyok nekik!
Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők
és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.
Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. –
Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más
uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más
területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti,
kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér:
azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben
minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.
No hát a mi Potya ur kicsiben, az vagyok én nagyban.
Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből
hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek
potyára?
Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy
engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna,
hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az
utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem
mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem
hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az
erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te
neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja,
hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt
parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»
S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette
szabályairól!
Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most
eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.
Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét
játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.
Legalább tudom, honnan fázom?
De hát azt, hogy honnan égek?
Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép
grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember
vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a
rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy
nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?
Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi
nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós
örökség az övé: Flammáé.
Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás
mellett?
Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett
méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon?
Miért? Miért mondta ezt el?
Csak annyit tudok, hogy égek tőle.
Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három
szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a
szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor
beszélt!
Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a
szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet.
Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a
vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a
látogatásomat.
Eleresztettek.
Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által
beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az
énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»
Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.
– Mi hozott öcsém? Szervusz! Tedd le magad!
– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a
képviselői jelöltségtől.
Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör
kiment a hátamból.
– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla
a választási elnököt. Addig ülj le.
Nem eresztett el, a mig a levelet meg nem irta és el nem küldte az
elnöknek.
– Mondtad már Szigfridnek? kérdezé tőlem.
– Még nem. De gondolom, bele nyugszik ő is.
– De aztán nem hagyod magadat ujra beugratni?
(Már megint «ugratni.»)
– Nincs az a hat bivaly, a kivel kivontassanak a helyemből.
– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel ujból?
– Hát hogy ne?
– Nekem világosan becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.
Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel
többet.
– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A
pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél
rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi
táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy
hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj
választás le nem pereg.
– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet
a kezemben ez a pénz.
– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden
képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék
neki.
Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz
csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg,
annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.
Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.
– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról
lemetélje a pecséteket.
– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak:
igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni
képviselőválasztás?
– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni
takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora
összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a
többi bajtársak giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor
legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási
periodusod expens-nótája.
– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta,
hogy ő neki heverő pénzei vannak.
Az alispán kedélyesen döczögtette elő a nevetést.
– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga
mondhatom, hogy «uszik».
– «Uszik.» Mi az?
– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép
nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem
tart kalendáriumot.
– Kalendáriumot?
– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer
lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de
nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora
nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy,
hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá
marad.
Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne
Gegend».
– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi
párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én
választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?
– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak
megbocsátanak idővel.
– Akkor ezt fogom tenni.
– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü
gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek
volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten
nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg,
hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü?
– Latinul: Memento Mori.
– Magyarul pedig azt: hogy Markolj magadnak.
No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is
szép magyar szó.