Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten
letelepedett a fűbe.
Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is
csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas
jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A
méhdöngés képezte a chorust.
S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni;
magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.
Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett
látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s
közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»
Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig
tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban
annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból
nyaklánczot dugdosott öszsze.
– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek
egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős
katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal
versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal
összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt
az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak.
A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette.
Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig
adott.
– Ah? Meg van még ez az ön kedves barátja? szólt bele Cenni.
– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel
ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt,
hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a
mit tőle kaptam.
A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék
katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget,
ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra
itélték s az arczképét a bitófára szegezték.
– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van
akasztva! szólt közbe Cenni.
– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés
után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki
szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar
emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak
egy követ, még keresztül utazni sem engedé.
Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket,
különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol
előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van
ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem
conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni,
s a maga emberségéből megélni.
Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták,
volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon
örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia
legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a
vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A
hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.
– Ezt nem is találom valami rendkivüliségnek, mondá Cenni.
– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki
rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg
daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije
sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz
illő pár!
Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori
kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél
a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után,
a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a
két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után.
Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:
(Cenni megint közbe csevegett: «most már feleség a férjnek»)
– Tessék elvárni a végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:
«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul
Calaisba.»
«És aztán?»
«Aztán Párisba, ott akarok lakni.»
Az én barátom elbámult.
«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem
nem lehet önt Párisba kisérnem.»
«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba
a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»
S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget
partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy
shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.
Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből
kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette,
kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele
együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a
nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő
vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell;
Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva;
Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt
esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy
mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére
kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak;
elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre
lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit
őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla
volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? –
Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát
szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt;
repülhetett, a merre akart.
(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen
volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)
– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki
egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze,
mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe
adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy
kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!
Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.
– Nem! Nem! Ön nem fog igy járni! Ön nem ismeri a saját értékét.
Ekkor a jazmin bokor mögül egy férfihang szólalt meg.
– Szabad megzavarnom a pásztorórát?
Szigfrid volt ott.
Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre
közeledését.
Erre mind felugrottunk a fűből.
Szigfrid sarcasticus hangon mondá:
– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a
kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.
– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a
nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.
A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol
a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.
– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém
Szigfridtől.
– Annak nincs, de nekem van.
– Úgy látszik – sürgős?
– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a
határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni.
Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?
– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.
– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.
– Biztosítlak róla, hogy eszemben sincs ilyen merénylet.
– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.
– Abban még jobban csalódol.
– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra
megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.
– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről
beszéltünk?
– Nem kerestél négylevelű lóherét s nem adtad azt Cenninek?
– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te
Cennit.
– Vigyázz, mert szavadon foglak.
– Leszek kérő násznagyod.
– Szavadon foglak!
– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?
– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy
millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én
gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.
– Első leszek, a ki gratulálni fog hozzá.
– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit
hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol,
csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.
– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.
– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. Aztán más is van a
dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a
mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó
felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior
mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és
datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó
felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még
a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem
akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember
elüti a kezemről? Pardon!
– Én nem veszem magamra a «gazembert». Csak üssed bátran.
– No hát akkor segítsd elő tervemet. Megigéred?
– Föltétlenül.
– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz.
Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok
ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap
fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát.
Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van
consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne
ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet
nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová
akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a
vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele
okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis
fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a
násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd
mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga
techtl-mechtlez Cennivel?
– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán
én futhatok innen, a hogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme
elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.
– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz
Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a
keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod
azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened
őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három
milliója van s nem akar férjhez menni.
Már ettől fáztam egy kicsit.
Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem
rimánkodni.
– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a
varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő
neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins
unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te
capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos
leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet
Kornélnak kereszteltetem.
Utoljára is nem tudtam neki ellenállani.
– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered!
S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.
– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem
zsebkendőjével eltakarta szemeit.
Sirt? – Vagy talán nevetett?