Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő
oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.
– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal
sétálni a parkba.
S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon
egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a
milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.
Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő
celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a
tények erősebbek a logikánál.
A «leánykák» a park mezején járkáltak: kerestek négylevelü lóherét.
A melyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.
Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb
négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.
– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.
– Mit csináljak én ezzel a szerencsével?
– Ön fog megházasodni még az idén.
– Hirem és tudtom nélkül?
– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?
– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik
hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak
meg rendesen én nem kellek.
– S micsoda tulajdonságokkal kell birni az ön ideáljának?
– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és
műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom,
hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell
birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy
szeretetből jőjjön hozzám.
– Én tudok egy nőt, a ki mind ezeknek megfelel.
– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?
– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora
nénémet?
Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az
elhárításra.
– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a
világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra
hullanak.
– Nem értem a hasonlatot.
– Ismeri «Turandot» történetét?
– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a
nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot
herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza.
Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért,
mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá
közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső,
gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek,
hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s
őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy
minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.
(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)
– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent
elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja
közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és
szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor
mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk
leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly
lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle,
miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi
a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek
mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora
kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.
– Meglehet.
– Meglehet? Olyan drága ön?
– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a
történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.