Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha
éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam
megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.
Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi
fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve
ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de
voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám
ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement
rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.
A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya;
a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt
irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a
tapissiérnél.
Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a
jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a
kelengyében.
Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül
melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul
betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi
tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni
szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett
abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.
A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az volt, hogy három ilyen
szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?
Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el
komoly hajlamokat.
El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek:
azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő
pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is
szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába
fejedelemasszonynak.
No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan:
egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el.
Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős
akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy
még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan
rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a
grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én
felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő
is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam;
művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket
tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.
Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a
nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő
neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a
manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive
legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között,
hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.
Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges
táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már
egy lépés volt a «consortium» felé.
A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam
legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.
S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg
engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette
nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt
a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott
van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem
jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő
hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés
kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az
ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az
orvosi tudományban nem hisz.
Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki,
hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a
tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló
idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a
legrészletesebben.
Erre ő nagyot bámult s azt mondta, hogy igazam van.
Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a concessioban.
Honnan tudom én ezt?
Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.
Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a
szenvedést meggyógyítani?
Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de
tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg
itatás nélkül: czélszerű massage által.
– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem
fogadok el.
– Ez is kórtünet; – sőt alap oka a bajnak.
Nem akarta elérteni.
– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt
meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek
tartja a véteknél?
– Ismét igaza van önnek…
… Egy nap kétszer adott igazat.
Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a
megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.
E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak,
tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.