– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának
ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen
csinos fiú; olyan lord Byron arcz.
– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek
szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak
hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi,
ha csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.
– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút,
hanem szép.
– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve,
mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy
látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe
és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes
szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.
Diodora ajkpittyesztő fitymálással mondá:
– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi
szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel.
S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor
megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak
nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz
elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad
akaratu lényt, az embert megalkotá.
– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.
– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt
megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig
megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg
nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás
Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi
le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.
Szigfrid kétségbeestében tele tömte a száját egy darab sandwichcsel.
– Barátom Kornél segíts! Ez a tudós hölgy a pandecták alá temet.
Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva
száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém.
– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?
Szép kis kérdés.
Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát
udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.
Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutralis maradok.
– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.
No! Ebből lett aztán csak igazi «ordalia»: a perdöntő párbaj!
A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.
– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a
keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a
vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind
Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították
meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?
Veszedelmes positioba jutottam!
Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az
iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker
Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig
lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem
Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós
hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a
grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki
ebből!
Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a
dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett
neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal
beszélt ezalatt egymással.
Én utoljára a legkiméletlenebb harczmódhoz folyamodtam.
– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, a
minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van
suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s
azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy
láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez
semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a
gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami
önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz
tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem,
hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki
tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon
valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A
pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne
kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.
Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná
lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg
ez a zsibbatag mélaság tartott.
Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.
Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek
tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt
alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a
simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran
a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel
biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek
meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van
valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a
finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális
szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető
arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam
a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket.
Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a
tapasztalt orvosok vesznek észre.
Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy
tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt
megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg
sugár.
Eh bolondság!
Vegyük tréfára a dolgot.
– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük
van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék
tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó
Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit
meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell
áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel
kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt
az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.
– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.
Nevetni kezdtem s azt mondám:
– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben
az ördög.
– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az
unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a
szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.
– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy
ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.
– De azokra az én hugaimnak szükségük van.
– Szükségük? (Nem birtam kitalálni.)
– Mutasd meg Cenni, hogy mit csináltok?
Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen
egy chinai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb
zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a
cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó:
van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal
voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva:
a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.
Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka,
hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi
fogalmamat: javit is, ront is rajta.
– Tehát maguk[3] azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat
kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.
– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még
nincs most szükségük.
Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt:
nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.
– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.
– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az
aphrodisiacumot?)
– Az, a melyik a Bánkbán tragœdiának a fő motivumát képezi.
Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más
körülmények között insultusnak vettem volna.
A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s
félretolja maga elől a madarat.
Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:
– Nemde ez azonos rovar az ó-egyptomiak szent scarabæusával?
– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta
hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak
a szent, scarabæus rögtön eltünik.
Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól
elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok
iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán
szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas
bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora
grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.
– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az
Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas,
kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút
áll!
E szóknál a szemembe nézett merőn.
Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély
udvarára.
A mi kortesvezéreink jöttek meg.
Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora
grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a
köröndben a napmadarat kiegészíteni.
Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új
választási hadjárat jövendő tervezete felől.
Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett
mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert
komoly a dolog.
De mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.
Szegény pára!
Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a
korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!
Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az
eszközöket!