Dumányfalváról az országut két órai kerülővel visz Vernőczre. Mi azonban
ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztül vágva Szigfrid
vadaskertjén, mely lehetett valami tizezer hold. Egészen be volt kerítve
sodronynyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de
megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt
husz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd
közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett
pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény
ránk, két puskával, a ki a kaput ismét bezárva, felkapott a kocsis mellé
hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.
Gyönyörü erdő volt, a melyen keresztül robogtunk: csupa százados veres
fenyő, melynek ámbra illatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák
fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy granát szemeikkel bámulva
néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a
bozóton áttörve: a felébredt fáczánok a fejünk felett huztak végig a
lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos
hangok törtek elő, a mikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be.
A süketfajd kurrog kerepelve, az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög
repedt kürthangon; mély mormogás jelenti a maczkót; éles kiáltások
árulják el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez,
mint az én kis husz holdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim, meg
szürke mókusaim, a mik ott ugrálnak, jongleuröznek a fákon, hajigálóznak
makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim, és fekete
rigóim, fülemüléim és czinegéim. Nekem ez a vadállományom.
Hiába akarjuk a főuri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni,
elválaszt bennünket a vadaskert. A gentry ott csak vendég lehet.
Szivesen látott: de mindig vendég. Revanchet ő nem adhat.
Én csak abban az érzésben erősödtem meg mind jobban: hogy bizony
véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!
Éjfél után volt, mikor megérkeztünk a vadászlak elé.
Szép nagy schweiczi stylben épült ház volt az: a keleti oldalán
verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben
terült egy széles tó, melyet füzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás
fehérlevelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen
ellenkezve a kettőjük közül kimagasló vereslevelü bükkel. A tavon fehér
és fekete hattyuk uszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kuszó
rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú szines
üvegekből voltak, kivül fatáblákkal elzárhatók, a miken szivalaku lyukak
vannak vágva.
Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli
oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vad
hajtásoktól. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő
működési terepet.
A vadászlak harmincz vendég kényelmes befogadására volt berendezve: a
legnagyobb uri comforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva;
a butorzat is mind az épület styljével összeegyező. A folyosó végig
diszítve vadász diadaljelekkel.
Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely
törekvésem sikerült is. Még harmatos volt minden levél, mikor én már oda
lenn voltam a rózsák között, s hozzá kezdtem legelébb is a
kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, a minél szükséges a
melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztitása. Egy
vizes pohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, a miket
be akartam szemezni.
Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a
balkezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ójtó kés, a fogam között
tartottam az ójtó háncsot.
E perczben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a
vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.
Közeledtüket eddig a kinyuló veranda miatt nem vehettem észre.
Fiatal teremtés volt mind a kettő.
Az egyik szőke, csigákba omló haju szépség, eleven, fehér-piros
arczszinnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy
lencseszemölcs; a két szemöldöke sürü és kérdőjelként kigyózó; alatta
két kökényszinü villogó szem; félig nyitott korállpiros szájának a
szegletei nevetősen huzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz
beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.
A másik halavány, alig rózsázó arczszin tiszta derült homlokkal, melyről
a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen
rajzolt szemöldökei úgy illettek a hosszu pilláktól árnyalt nagy zöld
tüzü szemekhez, s valami kimondhatatlan piczi szája volt, a minek a
hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.
Mind a ketten faluhoz való reggeli toilettben voltak. A szőke lány
ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és
madarak voltak festve. A halavány hölgy niluskék egyszerü öltönyt
viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.
A mint engem megpillantottak, egyenesen oda siettek felém, úgy a hogy
egy régi ismerőshöz szokás sietni, vagy egy házi cselédhez.
Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák? A tegnapi fényképező
amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.
Ők azonban a tegnapi malentendura ma még rádupláztak.
– Hallja maga! kiáltott rám már husz lépésnyiről a szőke.
Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek
engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.
– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonból egyet; a melyik még
nincs kinyilva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.
Egy perczig tétováztam, hogy mit csináljak? Ez engem kertészlegénynek
néz. Pedig egész correct vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől
talpig. Touristaczipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam
inggallér, Bismarken-colere szinü nyakkendő, panamaháncs kalap:
szivecském, mit kivánhatsz egyebet? Még is kertésznek néz.
Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha
szobalány az, a ki félreismer: annak mutassam be magamat?
Levágtam neki a kivánt rózsát, s a késemmel leszedtem róla a töviseket.
Arra elkezdett mérgesen toppogni és hadonázni.
– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!
Aztán odanyujtá a társnéjának a megvetett rózsabimbót.
– Tiens! C’a m’embét!
Ahoz francziául beszélt, én hozzám németül.
A másik leány elvette a rózsát; annak jó volt tövis nélkül is.
Én aztán hozzá fogtam, hogy másikat vágjak a capriciosa számára.
– Hát az micsoda rózsa ott a maga szájában?
A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész
szokás szerint a fogam között tartottam.
– Ez? A marokkói szultán.
– Adja azt ide.
– De erről én szemezni akarok.
– Szemezzen ön másról! Nekem ez a rózsa kell!
Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a
marokkói szultánt.
Egy perczre a kebelfodrai közé tüzte, aztán megint kivette onnan s az
ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.
Aztán megint hozzám fordult.
– Hazajött a gróf az éjjel?
– Haza.
– Vendég is jött vele?
– Az is jött.
– Még alusznak?
– Ugy gondolom.
– Melyik az ő ablaka?
– A grófé?
– Ah dehogy! Azt tudom. A másiké?
– Ez, a melyik nyitva van.
Erre fürkésző tekintetet vetett ide is amoda is.
– Aha! ott van a kettős lajtorja. Hozza ide.
Még azt is elhozzam? Megteszem.
– Állítsa oda az ablak alá.
Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.
– Ne tartsam a létrát?
– Fölösleges! Menjen vissza rózsát ójtani.
Én visszamentem rózsát ójtani, a hol a másik hölgy azalatt ott maradt a
rabatt előtt.
A szőke felhágott a lábtón odáig, a hol az ablak párkányt elérhette a
kezével s oda tette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arcza
folyvást felém volt fordítva, haragosan villogó szemekkel: hogy merek
ránézni, mikor ő a létrán felmászik? Pedig hát azt megteszi az ember.
Mielőtt az ójtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik
kinyilt rózsa kelyhében van egy zöld «cetonia», némelyikben kettő-három
is. Ez a pompás aranyzöld zománczú bogár a leggonoszabb ellensége a
rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztitja el; erről vette a népies
elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyülölettel
viseltetem e gonosz ellenség iránt. Hatlábu ördög, a ki a paradicsomot
megfertőzteti! A hol egyet megkaphatok, menten eltaposom.
Az ott maradt hölgy rám kiáltott:
– Mit csinál ön azzal a bogárral?
– Eltaposom.
– Miért bántja szegényt?
– Mert a rózsát pusztitja.
– Hát a rózsáért nem kár. Hagyja élni!
S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarább elrepült,
mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kaczagott fel, s a kezében tartott
szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.
Ez is különös! Egy lányka, a ki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a
pusztitóját! «A rózsáért nem kár.»
A szőke lányka leszállt a létráról s oda sietett: láttam az arczáról, a
lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.
Nevetni való volt! Felmászik az «én» ablakomba, megajándékoz «engem» a
tőlem elvett rózsával s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép
karcsú bokáit azokban a rózsaszinü harisnyákban.
A barna lány panaszhangon mondá a szőkének, rám mutatva.
– Nézd, eltapossa a mi cetonáinkat.
Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői poseba
helyezve magát, adá ki a parancsot.
– Én megtiltom önnek, hogy a cetoniákat eltapossa!
Igaza van, ezek nem az én bogaraim.
– Megadom magam! Igy jár az, a ki tilalmasban vadászik.
Rám nézett! Nézd, nézd! Ez még mókázik is!
– Lásson ön a szemzés után!
Ebben megint igaza van. «Ezért» vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy
napra két forintot.
Hozzá láttam a dologhoz. Ők azonban az alatt valamennyi rózsabogarat
mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attól
tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen boszút fogok állani a
védenczeiken s magukkal viszik őket.
A mellett félszemmel mindig engemet néztek s suttogtak egymás közt.
Kezdtek valami gyanut fogni.
A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi
carniol pecsétnyomó gyűrű, meg egy solitaire: egyik patiensemnek az
ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt
is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető
fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám s ezzel a kérdéssel
támadott meg.
– Nemes ön? (Németül furcsábban hangzik ez: «Sind Sie von Adel?»)
Én épen sietős munkában voltam: a beójtott galyat csavartam körül a
háncscsal; nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.
«Volt egyszer egy német ujságiró, a kinek angolból kellett lefordítani
egy czikket a tengeri teknőczről: ennek a neve angolul «turtle». Az iró
sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta «turteltaube» lesz az;
s irt a tengeri gerliczéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti
homokba lerakni: a gerlicze! Következett, hogy a homokba tett tojásokat
a «hátulsó lábaival» bekaparja a homokba a tengeri gerlicze. A hátulsó
lábakról kezdett gyanut fogni, hogy hátha még sem gerlicze? Ugy látszik,
hogy vannak állatok, a miket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy
nem gerliczék.
– Hein? Monda a szőke, kedvesen bamba arczkifejezéssel: a milyet csak
egy iskolás leány tud csinálni, a ki nem tudja a katechismusát.
Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen
felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leczkéjét.
Akkor aztán a szőke nekem fordult fenyegető ujjal.
– Hallja! Aztán senkinek se mondja el, hogy kik jártak itten.
– Lovagias szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.
De már akkor nem állhattam meg, hogy el ne kaczagjam magamat.
Ettől a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csint tett
gyermek, a ki fél, hogy tetten kapják.
Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a
vendégszobámba, Szigfrid is elé került.
Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez:
a grottánál.
– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt.
Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.
Nem mondtam meg neki, hogy szaladgáltak.
Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, a mi kétszer is az
enyém volt, s odatüztem a gomblyukamba.
– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? kérdé Szigfrid. Az
én komornyikom jól borotvál.
– Köszönöm. Igy maradok.
– Az is jó.
Azzal karon fogott s vitt a reggeliző hely felé.
A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előre tolt
nyujtványa a messze felmagasló bércznek: a homlokán girbe-gurba nyirfák,
sürü moha közül kivirító lángszinü parlagrózsák, a lábánál pedig egy
nagy körönd ültetett fenyőfákból, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot
borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai
befuttatva rézszintobozos alkekengivel, s nagyvirágu iszalaggal; az
aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely
tovafutva a nefelejtses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.
A reggeli itt volt felterítve a köröndben.
Falusian urias nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal s
azokon ragyogó ezüst edények, porczellánok és velenczei poharak.
Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangját
hallottuk a grottában: ők ott a jeges kávét készítették – állításuk
szerint.
A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatu alak, fiatal
ruganyossággal. Creol arczszine teljes összhangzásban volt nagy
mandulametszésü szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és
csigavonásu piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltüzött
sürü fekete hajfonadék, a minek a vége el volt a tekercs alól
szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános
divat.)
Szigfrid odavezetett a grófnő elé s ezekkel a szavakkal mutatott be.
– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél
meg rajta, hogy most ilyen pavián képe van. Fogadása tartja, hogy jövőre
szakállt bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza ez áldozatot.
Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.
A grófnő mind a két kezét nyujtá elém, megszorítva erősen a kezemet: a
mivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szivélyesen
mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!
– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép
aczélcsengésü alt hangja volt.)
– Én már voltam olyan szerencsés.
– Mikor? és hol?
– Ha nem csalódom: a grófnő volt az, és két kedves unokahuga, a kik
kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni.
– Ah! ön volt az? A taplósapkás? A kapával a kezében! Hahaha.
Nagyot kaczagott rá.
Erre a két leány egyszerre kidugta a fejét a grottából.
– Mi történt? Diodora kaczag!
– Gyere csak Cenni! monda a grófnő. Itt van a tegnapi kapás, a kit
lefényképeztél: kéri a borravalóját.
De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok? Meglátta a rózsáját
(rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durczás kedvvel, mint egy kis
furia, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s
megczibálta.
– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált
bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem
mondta, hogy kicsoda?
Szigfrid segélyemre jött.
– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett
benneteket.
Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta
a tenyerkéit összeütögetni.
– De ugye bár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem
adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megigéri,
adok önnek egy igen szép csókot.
A grófnő elszörnyedve szólt közbe.
– De Cenni! Micsoda kifejezések ezek!
Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint a ki nem érti, hogy miért
feddik meg?
– Hisz ő a mi jó barátunk…
– De te már nem vagy tizenkét éves kis leány.
Szigfridnek tetszett ez a kis zürzavar.
– No drága barátom! Hires debatter! Erre adj választ ex tripode!
Ki kellett vágnom magamat.
– Grófnő. Én uzsorás adósságokat nem szoktam felvenni.
– Bravó! Dreimal hoch! applaudált Szigfrid. Uzsorás adósságnak nevezi a
csókot.
A grófnő akademiai discussiónak declarálta a vitát s berekeszté azzal,
hogy a reggeliző asztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma
grófnők mellé jutottam.
– De úgy-e, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlicze?
Monda Flamma grófnő.
– Mit beszéltek tengeri gerliczékről? Hisz ti nektek már egész titkaitok
vannak egymással: kérdé Diodora grófnő.
Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli
furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a
szájam felé tartá a tenyerét: (azt a rózsaszínű tenyeret) s röptiben
elkapott.
– Hohó! Hát a lovagias adott szó!
– Igaz. Holtszájú vagyok.
– Ah! Lovagias adott szó, és kertészlegény? szólt fejcsóválva Diodora
grófnő. Hogy lesz ebből rim? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti
magatok mondtátok el nagy panaszszal.
– Igen. A rózsabogarakról! vágott eléje Cenni. Arra majd rá jön a sor.
De nem szabad szólni erről a háromról: «lajtorja», «marokkói szultán»,
«tengeri gerlicze».
Diodora grófnő bámulva csapta össze a kezeit.
– Ez aztán az œdipusi talány! Nem ismerik ezt az urat s már complottot
csináltak vele!