Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek.
Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási
hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok,
se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kiváncsi
vagy rá, hogy olvasd el az akkori hirlapokból az én történetemet. Ott
apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a
törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressiók, kriminalitások
egész bűnlajstroma, a mi mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem
is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán
a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes
journalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.
Ezzel magam is meg voltam semmisítve.
Nincs rettenetesebb halál, mint az agyongúnyoltatás.
Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnestiát kaphat, még
rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet
sem a király, sem a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.
Hová legyek már most? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. A ki
ellenségem, az kigúnyol, a ki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem
mehetek vissza többé, hogy folytassam a hol elhagytam, az orvosi pályát.
Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nymbusznak kell
körülvenni, mint a papot.
Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! senki sem
is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim azt hiszem a «kertek
alatt» kerülték meg a falut; ha ezen volt az útjok.
Ott jártam aztán végtül-végig a kastély régi kertjének begyepesedett
útjait.
Az egész kert el volt hagyatva nagybátyám halála óta.
A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többet
dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajczihő alatt.
Minden növény úgy nőtt, a hogy neki tetszett. A nagy gonddal
meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép
rózsarabattokat felverték a fattyuhajtások, az amerikai liliomot
eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az
óriáshangyák egész pyramisokat építettek az út közepén, s a töviskes
disznók ott cziczáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt
itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, a mit régen láttam az
anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti opium-mákot, egy
árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak
azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkés, az ásósbot, a
kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket
Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős
virágokat a gaz közűl, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat
kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vad hajtásaikat
lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán
már akkor terebély volt: lehetett róla ójtani.
Ott voltam a kezdetén.
Kertész vagyok már.
S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a
muzeumomban s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyító üveggel a régi
pénzek feliratait.
Leszek archaeolog.
Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam
legalkalmasabb hálószobának.
Miért?
Mert ott volt a nagy vasláda: tele aranynyal, ezüsttel.
Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a
pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy
itt van.
Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az ágyam mellé tettem.
Féltettem a pénzem. Zsugori vagyok már!
Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S
megszerettem a sült burgonyát, meg az aludt tejet.
Féltem az inasomtól, hogy megmérgez, vagy éjszaka megfojt.
Megittam már azt a mérget, a mitől az ember kilenczven esztendőn túl él!
Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, a míg övig ér, aztán
szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldes-fehér lesz: mint a
Diogenes bátyámé volt.
Benne vagyok már!
Hosszú idő múlt el. Egy egész hét. Én azt hittem, hogy hét esztendő.
Egy szép délután épen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy
kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat össze-vissza turkálta.
Érdekes figura lehettem.
Arczom hét napos szakáll tarlójától felverve, fejemen egy taplósipka, a
blouseom panyókára vetve, lábaimon hosszúszárú csizma, bokáig sáros.
Egyszer csak lódobogást hallok az országúton.
A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon
keresztűl ki és be lehetett látni.
Három amazon robogott a kastélyom felé.
Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas
czilinderkalap. Arczaikat a kalapra kötött kék selyem fátyol takarta.
Csak a termeteik szerint lehetett őket megkülömböztetnem.
Az egyik valódi Zenobia-alak: magas, délczeg, telt idomu; a másik
karcsú, nyulánk, páva-mozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges,
izgékony.
Csendes trappban jöttek, a mit a házam elé érve léptetéssé lassítottak.
Átellenben a kastélyom verandájával félbeszakították a lovaglást. A
délczeg hölgy megállítá a paripáját s csak úgy félrefordított fejjel
nézett be az udvaromba.
A nyulánk néhány lépést tett a rácskapum irányában s egyszerre felém
fordult.
A virgoncz azt kiáltotta a nyulánknak.
«Tu y serais.» (Ott lész.)
Hol?
Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá
s át adott neki egy általam jól ismert ládikát, elől egy gömbölyű
üveggel. Ez egy fotografgép.
Ahán! Ezek amateurök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőből ide, az ódon
alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökíteni. Érdekes objectum!
Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, a
midőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról
fényképezni.
– Ne remuez pas, mon cher! (Ne mozogjon!) kiáltá rám a hölgy.
Ezt persze «én szegény tót legény» tartozom megérteni.
S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben, (pedig épen
akkor túrt a lábam előtt a vakand) a míg az Istennő fel nem szabadított.
– Merci, mon garçon!
– Dobre nocz, mladi panyicska!
Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a
lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyulánk hölgy is
odakerült a fényképlapra.
Már most hát elmondhatom, hogy «non omnis moriar». (Nem halok meg
egészen.) Ime értem jöttek a walkürök, szegény csatában elesett hősért,
s elvittek a Walhallájukba, mely valószinüleg marokinba van kötve ezüst
kapcsokkal.
Este felé meg más meglepetés ért.
Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról leugorva,
egyenesen a nyakamba borult és megölelt.
– Hát ismersz még? kérdém.
– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldus szakállal.
Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egy hetes bajuszszal,
szakállal úgy néz ki az ember, mint egy gorilla.
– Darvin szerint családfánk törzsöke.
Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon
nekik szénát, abrakot. Éjfél tájon vissza fog menni.
Ohó! Ez itt akar vacsorálni!
Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes
nagybátyám; hanem annak a gavallér öcscse, a ki a látogatásra jött
czimborákat tartozik megvendégelni.
– Te is velem jösz aztán. Mondá egész kategorikus hangon Szigfrid.
– Hová?
– Hát én hozzám, Vernőczre.
– Minek?
– Minek? Hát nem kaptad meg a levelemet?
– Kaptam biz én egy levelet; most is itt van a blouseom zsebében.
– Fel sem bontottad?
– Azt hittem, hogy a ki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az
eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.
– Óh te balek! Hát vedd elő s olvasd el.
Már most hát csakugyan fel kellett bontanom a zsebemben hordott levelet.
Rövid volt, de tartalmas.
«Kedves Nelli. Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új
választásnál candidaturádat fenntartja, s minden áron keresztülviszi.
Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg
szerdán. Szigid.»
Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben
felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a czímzést a
boritékra az inasával iratta fel. Így olvasható volt.
Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az
idegeimen.
Hát még sem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett,
tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem!
Ez az elégtétel jól esett; hanem még egy kicsit akartam adni a
Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet s visszadugtam a
zsebembe.
– Vártunk tegnap egész nap, mondá Szigfrid; de persze, hogy ha fel sem
bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De
bíz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljőjj egyszer
Vernőczre.
– El voltam foglalva. Épen most virít a marchal Niel, meg a maroccoi
sultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hirességek.
– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgalyakat magaddal Vernőczre, ott is
van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.
– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem
strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.
– Szappermán! Hiszen te már egészen bele tapostál a Diogenes bátyád
nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet
őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz
sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje,
hogy kibújj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát
főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s
nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.
Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, a mint másodmagammal voltam
s az első pohár bor után mindjárt más szinben láttam a világot.
Szigfrid barátom igen jó hireket hozott. Az új választás határnapja
húszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a chinai császár kőhadserege.
Az ellenfél le van hangolva. A Maticza nem adhat több pénzt. Most aztán
az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antisemita programmal lép
fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba
kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél
megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye
miatt, a főhadiszállást Vernőczre teszszük át. Diodóra grófnő elvállalta
azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyilt házat tart a korteseink
számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.
– Sietni fogok ezért a grófnőnek hódolatomat kifejezni.
(A világfájdalom és a mizantropia nem old fel az udvariasság alól.)
– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném
mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetődzött, hogy ide jön
a két leánynyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.
Én arra mingyárt elmondtam a három amazon jelenetét Szigfridnek.
Nagyon nevetett rajta.
– Ők voltak azok. Az az amazon termetű a nagynéném. Bámulsz ugy-e? Te
azalatt a szó alatt «nagynéne» egy elhizott dámát képzelsz, a ki
patiencet játszik s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel
idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harmincz esztendős. Classicus
szépség! Az a nyulánk hölgy a «Flamma» volt, a ki benézett a
kerítéseden. Bizonyosan a maroccoi sultánodat nézte. Bolondja a
rózsáknak. Az a fürgencz kobold pedig a «Cenni», a ki lefotografiázott a
kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy «ne
mozogjon kend!» S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. Ez érdekes
kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az
mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a
környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni
kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét
lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én
már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen
medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te
megteszed, a milyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjjön meg.
Az ilyen beszéd egészen felizgatta a kiváncsiságomat.
Mennyire külömböznek ezek a mágnásnők a mi gentryleányainktól! Mintha
csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai
vezérszerepet visz, az unokahug, ki dúvadra les és fényképez. Nekem még
is legjobban tetszett az a harmadik, a ki csak a rózsákért rajong. – A
neveik is milyen különösek, szokatlanok.
«Diodora.»
«Cenni.»
«Flamma.»
Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: «Flamma», láng! Talán a
lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.
Az utolsó pohár bornál már a pénzes ládámra sem volt gondom; az inasomra
bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha elmegyek.
Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyilt
rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. Ott
fogom őket szemzésre felhasználni a vernőczi kastély vadrózsafáin.
Bizonyosan megerednek. Legény koromban sokat ojtogattam odahaza.
S majd mikor nyilni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt
fogja kérdeni, hogy jött ez ide a Dumányfalvy kertből?
Az egész úton az én házamtól a vernőczi kastélyig a kezemben tartottam a
rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép
holdvilágos éjszaka volt.
És így csakugyan a walkürök vittek el engemet, szegény csatában elesett
viadort, magukkal a Walhallába.
De mi az a Walhalla?
Ha valaki visszajöhetne és elmondhatná, mi volt ott?
No hát én visszajöhettem és elmondom.