De még túltett classicus mintaképén, a régi cynicus philosophuson.
Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna
arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel
panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be
nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom
küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette
a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy
meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva.
Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy
megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek
répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak
mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges
szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet
minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt
a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta,
úgy hűtötte ki, hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott
mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven
szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett
fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni
miasmák spóráit távol tartsa magától.
Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és
ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta.
Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba
összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a
takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és
meggyőződése tiltá.
Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt
hivatkoztam?
Hát épen az ő dicsőséges példája.
Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és
dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem
ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?
Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi
életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit
keresni, hogy tisztességesen megélhettem.
Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.
A temetést nyomban követte a csőd.
Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami
szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani
magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint
a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha
egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt
pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki
meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt.
Ért-e valaha véget az a csődper? nem tudom.
Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar
fájdalmaim.
Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez
az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem
voltak, megéltem a keresményemből.
Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza.
A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez
tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy
elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.
Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri
beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha
visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én
megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal
mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett
dobzódva.
Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt
pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már
használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.
Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám
aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már
régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok
ideig volt összegöngyölitve.
Mit akarhat az öreg, hogy igy dobálózik a százforintossal?
Ilyenformán irt:
«Édes doktor uramöcsém.»
«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök
uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem
nehány napra szegény házamnál meglátogatni.»
Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet
mellékelve hozzá:
«Kedves urambátyám.»
«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én
rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt
velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek
tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul
szolgálatára lenni.»
Postafordultával megjött a válasz e levelemre.
Igenis: orvosi tanácsadás végett hivat az öreg.
Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon.
Bérkocsit kellett fogadnom odáig.
Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt
esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!
Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott
gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta
őket sorban elmenni a temetőbe.
Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most
orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott
élni orvos nélkül.
Még előttem állt az alakja, a hogy tiz év előtt láttam.
Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében
hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja
penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg
olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron,
hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott
és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből
enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.
Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját
cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára
kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska
nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón
keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes:
az beereszti az embert.
Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti
látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak
rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a
pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.
Mikor tiz év után ujra meglátott, egyszerre rám ismert.
– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!
Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu
voltam erre a különösségemre, nem tagadom.
– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.
Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza
ránczokkal most is, mint tiz év előtt.
Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.
– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.
Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó
sárgarépát hozott üstökénél fogva.
Kitaláltam az arczából, hogy mi a baja.
– Ebéd után vagyok, urambátyám. Siettem őt megnyugtatni.
Erre mingyárt megkönnyebbült.
– Hát miben lehetek szolgálatjára urambátyám? Mi baját érzi?
– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig
rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.
Hypochondria lepte volna meg az öreget?
Elővettem az orvosi diagnosis fogásait.
– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szivverésem után: a
pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat
se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.
Csakugyan nem találtam még olyan ép organismust sehol, mint annál a
kilenczvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asthma, se
hypertrophia. Még az excema senile se bántotta a nyakát.
– Hát tudod öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilenczvenöt esztendő
huzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt én nekem egy
juhászom, a ki száztiz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod?
Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az
álmomban szent Nepomuczénus János, s azt mondta: «Dionysius! Tudd meg,
hogy még három esztendőd van élni.» Esztendőre rá, ugyanazon a szent
napon megint megjelent előttem s azt mondá: «Dinikém! Nem tehetek róla:
de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a
földön.» Az idén ismét ugyanazon a napon megint oda jött hozzám,
megcsóválta a fején azt a négyszögletü süvegét, s azt mondá: «Dénes!
Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő mulva.»
Boszus lettem.
– Édes urambátyám! Ha szent Nepomuczénus a baja, akkor papot hivasson;
ne doktort. A kolerából ki tudom rántani: de a szentek kezéből ki nem
tudom szabaditani; mert azt én nem tanultam.
– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem
is azért hittalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyujtsd. Nem
alkuszom én a halállal.
– Hát akkor miért hitt ide?
– Majd mindgyárt elmondom. Hát tudod; te vagy a familiánkból az az
egyetlen ember, a ki az eszével pénzt szerez. Mert még a hány eszes
ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a
vagyonát elverje vele. Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én
te neked egy száz forintos bankót elküldök, te azt nekem posta
fordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró
száz forintos bankókban soha sem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az
atyafiságom kvétáncziája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt
kölcsön adtam. Soh’ se hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra
határoztam el magamat, hogy te neked testálom minden fekvő és ingó
vagyonomat. Ezért hittalak magamhoz.
Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött
kedélylyel.
– Kedves bátyám! Erről meg már épen nem lehet velem beszélni. Én egy
rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségeért sem
zaklatom azokat az urakat, a kik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a
fáradságom után s nem vágyom gazdagságra.
– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem épen benned, hogy te nem imádkozol a
halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom,
hogy még az én életemben, most mingyárt vedd át az egész birtokomat, így
a hogy áll: a kastélyomat. Mindent!
Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg el kezdett nevetni: a
száz redő az arczán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el
akarok szaladni, mert megfogott.
– No csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én,
hogy «így» lakjál ebben a piszokban s ebédelj velem együtt sült
burgonyát, meg főtt almát. Sőt épen ellenkezőleg.
Kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet ennek az ellenkezője?
– Hát, tudod doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy
élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, a mit
más keze készített, nem ettem már régen; mert attól féltem, hogy
megmérgeznek, a kik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy
egy esztendő mulva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert már
most nem kell mindennap rettegnem, hogy «holnap» jön el a halálom. Van
egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán
«laute» élni. Kedvem szerint: a hogy csak a testem megkivánja. Jó
pecsenyéket enném! Meg turós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem
rá! Az 1809-iki diaetán, mikor juratus voltam a personalis mellett: a mi
bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott juratusoknak. Ej de jó
volt!
– Kedves urambátyám! szóltam közbe. Nem lesz ez jó.
– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem
egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te
itt. Nem csak örökösöm lennél, hanem házi orvosom is. Azt nem teszem,
hogy szakácsnét fogadjak a házhoz s azzal főzessek magamnak. Ismerem a
kutyatermészetemet. Fél esztendő mulva én azt feleségül venném, s aztán
rá hagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jőjj ide. Foglald el az
egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, a mibe már
beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép
fiatal feleséget: olyat, a ki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép
szobaleányai; azoknak az orczáját én nekem majd jól esik megcsipkedni: a
szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép fehér puha
kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem,
hogy mit főzzenek délre az én számomra? te határoznád meg, hogy mi nem
árt meg? vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem tul az elégségesen. Aztán
délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, a mit most nem
merek tenni Az volna nekem a szép átmenetel ebből az ócska világból a
mennyországba.
Az öreg egészen belemelegedett a rögeszméjébe.
– Lásd ad vocem «mennyország», én most a templomba sem tudok járni,
odakinn imádkozom a lépcsőn a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát
azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, a ki nem tud, csak
tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató
parasztbüz van odabenn, a mitől én megfulladok. De ha te idejönnél,
bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar
káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna s olyankor üres
volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi
magunk volnánk a templomban hárman! Hát ha még egyszer keresztelő is
lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!
Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a
diagnosist. Vallásos rajongásból eredő hallucinatió, ascetai életmód
szülte idiosyncrasia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nymphomania,
hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.
Helyeselni a szándékolt életrend változtatást egy orvostól qualifikált
gyilkosság volna. Mindenek előtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy
megfogadja a tanácsomat.
Megöleltem az öreget.
– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szives részvéttől, a
melylyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghivásának
engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam
mutatott nagy jó voltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom
el. Én magamnak életpályát választottam, a melyet szeretek: azon
szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, a mire büszke vagyok
s a miből uri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák
vannak előttem, a kiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet
félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az
életem. Földesurrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.
Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, én vagyok a
beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.
– Hallod-e édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, a mit senki
sem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja
valaki az országutról, vedlett vakolatu falaival, fakó salugádereivel,
hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidenczia lehet
ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül
látogatóba jön hozzám, azt abba a szobába vezetem, a melyben magam
lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábu asztal,
almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam
nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélekzetet vehet odakinn. Pedig azon
az én piszkos szobámon tul következik egyik muzeum a másik után. A hogy
mondom megannyi muzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott butorok,
kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek
Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekas műhely,
mind a régi századokból, a harmadikban egész fegyvertár, pánczélok,
paizsok, nyergek, a negyedikben régi öltözetek, himzések, szőnyegek, egy
szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész
könyvtár, a stukaturig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek,
hogy két kézzel kell őket felnyítni. Ez az én apámnak a gyüjteménye. Az
én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt) a míg élt, a legnagyobb
zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz,
a mit láttam tőle, az az utravaló volt, a mivel a pozsonyi diétára
eleresztett juratusnak: tizenhat darab régi két garasos. Azontul soha se
kaptam tőle semmit. Husz esztendeig voltam kanczellista a vármegyénél.
Ott tanultam meg a frugalis életet.
Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe
csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból.
Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szükmarku mód mellett
rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás.
Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem
volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden
jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitünt, hogy azok egy
egész kincset képviselnek. Szakértők, a kik idejöttek a hagyatékot
felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi
illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S a mellett az
öreg aként intézkedett a végrendeletében, hogy mind ennek a ritkaságok
tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy
darabot is elidegenitene belőle, szálljon az egész gyüjtemény a pesti
muzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy
fizetéstelen hivatalt: muzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a
vegetarianusságra. A míg kanczellista voltam, havi harmincz forint
fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de a mint ebbe a
nagy bolond dominiumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a
koplalás? Porczellántál volt itt elég; de egy kanál liszt nem volt
beletenni való. Később aztán hozzá szoktam: belegyakoroltam magamat.
Hanem a muzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne
legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, a ki ma meglátod. Gyere be,
nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek
való mulatság, a min elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még
két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. A ki egyet
azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van
ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok;
de te «Frájgászt» vagy: tudom. S ez mind a tied lesz!
Most már csak kénytelen volt az öreg bevezetni a lakószobájába.
Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidencziája. Még a mazúrok
uralkodása alatt épült, Albert idejében. Bástyaszerű falak faragott
kövekből, az ablakokon kidülő vasrostélyok. Az épület főajtaja, a
lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két
szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő
szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen
megvasalt tölgyfaajtó zárta el e bejáratot, melynek a kulcsát az öreg
mindig magával hordta. Mikor a Zrinyi dolmányának a hosszú lebernyegét
visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé
dugott pisztoly agyát. Észrevette. «Hja öcsém, itt vigyázni kell az
embernek magára. Janotyik[2] ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem
tarthatok a házamban, a ki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg
két okból nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát
csak magamnak kell magamat őriznem.»
Segíteni akartam neki a nehéz zár felnyitásánál.
– Hagyd el öcsém. A ki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja
az benne a kulcsot előre is hátra is: akár napestig.
Az volt a tudomány, hogy mikor kell a kulcsforgatással megállni.
Ugyanazon módon megint be is zárta hátunk mögött az ajtót.
Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a
toronyőr lakása.
A butorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, a miről nem tett
említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejtek-lakattal, aztán meg
egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa
száraik voltak.
– Szokott dohányozni urambátyám?
– Soha.
– Hát akkor minek ez a sok pipa a szobájában?
– Majd megmondom, ha visszakerülök ide.
Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével
felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett,
látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy
tornáczba lehetett átmenni, a hol már elkezdődött a kincses ház.
Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, a mik a
szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem
előtti kultura és luxus.
S innen azután két terem nyilt egymásból, s azokból több oldalszoba.
Tele volt mind valamennyi a mult idők remekeivel és ereklyéivel.
Diogenes bátyám maga volt az eleven catalogus. Rávezette a figyelmemet a
legritkább műdarabokra. Megtudta mondani, melyik minő korból való: s ki
volt a mestere? Csak hogy az idegen neveket úgy ejté ki, a hogy írva
voltak, magyar olvasás mód szerint: «Zsàn Guzsón» neki Jéán Góújon volt,
«Zsül Romén» pedig Júlesz Rómáin; a hogy az apja tárgyjegyzékéből
bemagolta.
Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy
műremekért: hogy vett egy cseréptálat, a mi csak mázas fayence, de Luca
della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget? s hogy azokért milyen
mesés árakat kinált már egy Rothschild Alfonz báró, meg egy Pourtalés
gróf? de nem adta oda semmi kincsért.
Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett
régiségkabinetek sajátszerű doha, a mit a molyvédő arsenicum és kámfor
már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, a mi az ócska
pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a
szellem, a mi azokban a szobákban kisért. A sok mindenféle fajtái között
az őrültségnek ez a souverain dæmon, a régészeti mánia. A kit ez megkap,
az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a
faragott bálványok, mind azt beszélték: «Ahá! Itt van már megint egy uj
ember, a ki a mienk lesz!» A bezárt könyvek így kinálkoztak: «nyiss fel
csak! Csak egy sort olvass el. Abban az van írva, hogy te neked itt kell
maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, a hogy az első, meg a
második tette. Te is itt vénülsz meg, a hogy azok. Elfelejted, hogy van
élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se
szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó czimborák s a szép
asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a
politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a
jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot
álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, érczben, szövetben,
pergamenben megvalósulva.»
Nem jó itten sokáig időzni!
Azt mondtam az öregnek, hogy daczára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb
ezeket a szobákat magukra hagyni; a levegő arsenicumszaggal van tele.
Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a
magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott
expectoratiója a nemesi büszkeségnek.
– No lásd öcsém; ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi
társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban
lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, a kinek pénze van:
lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, tele rakhatja az asztalát
ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az
ereklyegyűjteményt, a mit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te
egyszer idehivod a statutióra a Bisztriczay bárókat, meg a Vernőczi
grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi
lakik az ősi Dumányi kastélyban!
Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom
nevetésemet.
Ezért az öreg egy kissé megorrolt s aztán nem is mutogatott több szobát;
pedig volt még egy pár, a miben lehetett még nézni való.
Visszavezetett a szobájába; gondosan bezárva maga után minden ajtót.
Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De
a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál,
mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: «vagyok olyan
csontváz, mint te!»
– Hát csak nevettél az előbb öcsém ugy-e, mikor azt mondtam, hogy majd
mikor a beiktatási lakomára meghivod a szomszéd bárókat és grófokat,
tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes
bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájától, üres
pinczéjétől ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára nincs egy
szál széna az istállóban, ha csak a fűre ki nem csapják. – De hát
segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!
S azzal az öreg még azt is megtette, a mit igazán még álmában sem tett
meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga
is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol
minden Wertheimcassát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a
három kulcsot egymásután elforgatni a három zárban, hogy azok
összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert
egyik zár ütközője a másikat akadályozza.
– Nézz ide, öcsécském. Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüst
tallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind te rád néz.
Most el van hanyagolva az egész uri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban.
– Itt a görbe felföldön ezt már uri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén
van, a ki rablógazdaságot űz. De ha te átveszed, pénz lesz hozzá elég,
hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a
maguk tizenkétezer holdjából, a minek fele vadaskert. Valamelyik gróf
kisasszonyukat elveheted: – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba,
még nem mondtam el mindent. – Az előbb, hogy a szobámon keresztül
mentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt
kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre
költsem a pénzt! – Az ott az én bankó-pénztáram. Mert hát ha a bérlők
nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell
fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az
ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne.
Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is
kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak
azt a kis szobámat tartom meg. Addig az «egy» esztendeig jól akarok még
élni. – Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, a hogy
akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, a mit tanácsolok. – Könyvből ne
gazdálkodj; – nagy urral jót ne tégy, – asszonyra meg ne haragudj.
Az öreg egészen úgy tett, mint ha ő volna a doktor s én volnék a
patiens.
– Kedves urambátyám: mondám az öregnek; most beszéljünk önről, mert hisz
azért jöttem ide. Magamról majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide
híva.
– Tudsz valamit az öregség ellen?
– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, a mit bátyám eddig
következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztiz éves kort, mint
ama juhász gazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el
ne térjen. Ha most egyszerre el kezdene szokatlan táplálékokkal élni, az
önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilenczvenöt esztendős
férfit, a ki a mellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a
halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbbé, mivel hogy ezt már
szent Nepomuk meg is izente, a kinek jól értesültségét nem vonom
kétségbe; de van a halálnak egy neme, a mitől urambátyám mégis
megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli,
vagy valami alkoholfélét talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog
kapni. Ez ellen nem biztosíthatja önt szent Nepomuk.
– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a «nagy
kaszás» elé, s mikor ő a kezét nyujtja, csak a balkezemet tudjam neki
adni. Ettől rettegtem teljes életemben.
– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. A mi pedig engemet
illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi
kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapitom. Ha
kedves bátyám gyülöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni:
örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti
czélokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, a melyek a
gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az
emlékezetén.
A jó öreg erre össze-vissza ölelgetett, meg is csókolt.
– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit.
Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy ujabb kéréssel terhellek meg.
Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, utba kell ejtened a megye
székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, a
mit nem merek a postára bizni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos
okiratok vannak benne.
Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül összevissza pecsételt
csomagot, az alispán nevére czimezve.
Megigértem, hogy megállok a székvárosban s magam viszem el az
alispánhoz.
– De reversalist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha
megint meglátogatsz, akkor elhozhatod.
Megigértem, hogy ismét eljövök ide.
Az öreg kikisért a kertjébe, a hol a remontant rózsák másodszori
virágzásban voltak.
S megajándékozott egy nyilott rózsával.
Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen
virága volt. Csaknem fekete rózsa.
– Ez a «marokkói szultán». A legfeketébb rózsa, a milyen még senkinek
sincs az országban. Egy Napoleon aranyat adtam egy szemző ágért. Most
nyilik az első virágja. Nesze.
S levágta azt a kedvemért.
S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma
is megvan még.
Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa.
– Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a «Deuil d’Alsace»
(Elszász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelenczéjében
pihent s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a
zsebe, hogy vesztette volna el.
«MEGHÓTT.»
Alig mult el három hónap, midőn a hirlapi tudósitásokból olvasám, hogy a
hirhedett fösvény tót király meghalt. Igy czimezték az én Dienes
bátyámat. Az történt vele, a mit előre megmondtam neki: a lakomázó
életmódtól indigestiót kapott, s egy szélhüdés bevégezte az életét. Nem
fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.
Néhány nap mulva a gyászhir vétele után, két levelet kapok a megyénk
alispánjától: egy folió nagyságút, hivatalból, a megye pecsétjével s
ugyanazon kézirással egy magánlevelet.
A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai «vitézlett» Dumányi
Dienes táblabiró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében
engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé,
azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.
Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám,
szálljon minden világi birtoka a «Maticzára».
Ez volt az a csomag, a mit saját magam által küldött el az öreg az
alispánnak.
A magánlevélben erről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy
e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam; mert akkor azt a Maticza
fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság
ügyére nézve.
Én félvállról vettem az egészet.
Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahoz a tervéhez, hogy belőlem
földbirtokost csináljon: én hasonló szívóssággal tartottam magam ahoz az
elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorból táblabiróvá
átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s a mi a nemzeti
féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden
fogékonyság.
Mi bajom nekem a Maticzával?
Annyit tudtam, hogy ez egy tót irodalmat gyámolító társulat, s az én
felfogásom szerint akárminő nyelven terjeszszék is a közművelődést,
annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.
Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen
hajlottam a cosmopolitaság felé.
Azonban ha én nekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.
Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a
hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit
magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg
az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a
Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista,
mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem
megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt
azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet
belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya
ellen fertőzetlenítő szer?
Odahaza kezdették a megyéket újra alakítani.
Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra
feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen
szavazata a nagy zöldasztalnál?
Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom,
miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a
terhes föltétel miatt visszautasítom.
Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.
Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek
részt a mai alakuló közgyülésben.
– Micsoda jogon menjek én oda?
– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen
a jogon mehetünk a gyülekezetbe.
Ráhagytam magam beszélni, hogy oda menjek.
A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei
celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt
az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal
embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók
voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy
hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában,
különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő
volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.
A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a
társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának
felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy
«éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a
kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző
kihuzta a nevét.
A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor
azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven
ezt a magánhangzó nélküli szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak:
csupa csontból van.
S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a
fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a
nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki
mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy
kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg
odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg
között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte
mindenki olyan nyakerőltetéssel.
– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki,
hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»
– Hát ezek a hazaárulók, a kik a németek alatt hivatalt vállaltak.
Ezzel a magyarázattal még kevésbbé voltam felvilágosítva.
Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert
becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam
a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.
Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy
előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz
tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről
fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes,
barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny
ezeken a barázdákon a szürke szakállába.
– Ez hát a jutalmam, a mért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.
Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a
gyülésteremből.
– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt;
magyarázá a szomszédom.
Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél
szolgált. Ergo «meghótt».
Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.
A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:
– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.
Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.
A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet
az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán
még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem
akart észrevenni.
A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstrom olvasást.
Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.
«Dumány Kornél.»
Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.
«Meghótt.»
S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.
«Szmrt!»
«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres
öves.
S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára
kaczagni.
Valaki megtaszított a könyökével.
– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!
Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos
indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita.
Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S
olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.
– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos
nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én
vagyok Dumány Kornél!
Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kisérte. Az
alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes
kérdésben kiván felszólalni».
«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja
egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot
kiabálnak neki.)
A veres öves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.
– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?
Nagy derültség.
Visszavágtam rögtön.
– Elment a tisztelendő urét keresni.
Még nagyobb derültség.
– Hja. Én pap vagyok! védekezék az ellenfelem.
Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a
mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó
arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki
tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy
bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva,
hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács
Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin
Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza
szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar
zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának
mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver
boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig
mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a
szappantól!»
Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a
győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.
A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy
nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom
azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja ez
ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően
mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot,
politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a
bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a
kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban.
Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat,
vagy a vállaikra vesznek.
Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak
kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével,
visszavették a lajstromba.
Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét
gyermekes hazafinak.
Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni.
Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy
daliás termetű fiatal úr:
– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától
fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried
gróf.
Az alispán meghítt magához ebédre.
Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő
urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy
«meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.
– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a
doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes
dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget
nekünk: a Maticzának.
– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett
belőle Bécsben?
– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is csak ökör marad.
Igaza volt a tisztelendőnek.
Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a
metropolisban: – hazajöttem Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az
apám elhagyta.
Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak
azt tenném.