Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok
leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.
De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt
többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve;
lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna
belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki
tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai
pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett
azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen
generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele
tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak
parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig
különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven
beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt
a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy
latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle
szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű
volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.
A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs
többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni,
hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.
– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most rögtön jösz oda hozzá:
plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön
csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be
kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.
– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell
valahogy látnom.
– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak
a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap
statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban
találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz,
akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla
medicamina in hortis.
Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat
collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.
– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az
alispánnál.
Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos
ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek
s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a
természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)
– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per
tu vannak.
Ezt is magunkra hagytuk octroyálni. Lettünk «urambátyám, uramöcsém».
Az alispán informálva volt.
– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az
örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe
adjuk a kulcsokat.
– A vasláda kulcsait is? szólt közbe Szigfrid.
– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza
elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó
napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy
reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a
sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon
esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a
Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett
bejelentve.
– Tranca franca! Hazugság az egész.
– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben:
kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.
– Hol van most az a láda?
– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.
– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.
– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy
házbontás nélkül el nem emelhető.
– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába
szállítani.
– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt
megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi
illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna
találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.
Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.
– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk
előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem
tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal
kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a
fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.
Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.
– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett,
hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.
Szigfrid türelmetlenül zakatolt.
– No hát csak prestissimo el kell döntetni a törvényszékkel a kérdést.
– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek
határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni.
Abba beletelik jó egy «magyar hónap».
– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a
Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne
ki?
– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság:
minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.
Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s
hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum
inventariuma.
Kiváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a muzeumát?
Sokat vártam; de a valóság meglepett.
A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve
háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.
Valjon mi lehetett az a 45 krajczáros? Bizonyosan egy kopott
gobelin-szőnyeg.
– No ez nevetséges. Mondám az alispánnak.
Ő is nevetett rajta.
Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is
folytatta a nevetést.
Szép elnevezések fordultak benne elő.
A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon
majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».
– No ezek remekeltek! mondhatom. Szólt Szigfrid.
Csak én voltam boszus.
Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel
szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal
felfogás ellen.
– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy
kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden
jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a
tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy
melyiknek mi volt az ára.
– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor
sehol. Mondá az alispán.
– No látod! nyugtatott meg Szigfrid barátom.
– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy
lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.
Én felbontám a lepecsételt csomagot.
– No hát itt van a muzeum tárgyjegyzéke.
– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled
senki. Szólt az alispán.
– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.
A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke
kétszázezer forintra felrug.
Szigfrid kegyetlenül oldalba taszitott a könyökével.
– Kérem. Az az én oldalbordám volt.
– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz
te ehhez. Du Quacksalber.
– Már hogy ne értenék?
– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a
muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád
elenchusa után pedig kilenczezeret.
– Van erre törvényünk?
– Van.
– Akkor fizetem, a mire a törvény kötelez.
Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.
– Óh te! Te! – Te doktor!
Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te
hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.
Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte
a tenyerére s ujra rátöltött.
Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem
sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni
minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.
Már most csak kiváncsi voltam végig nézni az egész hivatalos
felbecslést.
Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve
huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.
Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár.
Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.
– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert
azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.
A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott
hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat
szorította össze:
– Nem hallgatsz? Te szerencsétlen Aesculap!
Hát ezt mi lelte most?
Az alispán azonban segélyemre jött s kiszabadított a körme közül.
– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a
pipaszárak tele vannak bankóval?
– Százasokkal, meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.
– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.
Szigfrid magánkivül volt.
– Hat ihm schon! Reingefallen! oh te imbecile!
Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából
egy irnok megjelent.
– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s
vegye fel a jegyzőkönyvet.
Aztán diktált neki.
Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam.
Azt nekem alá kellett irnom.
– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő összeget is mint a
Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a
törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó
flegmával az alispán.
– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen
kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a
pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a
pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle
keserves nagy illetéket.
– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug
zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.
– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném
s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy
följelentsem.
Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával
kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a
vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes
fogatán.
A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A
kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a
szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem
téve földesúrnak.
Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához.
Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a
széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.
Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz
darab százas.
Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő
hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték.
Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator,
reversalis mellett, átvette.
– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva
Szigfrid.
– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki
egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.
– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben,
vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni,
marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele
egészen.
– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.
S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott
is egy coupéeban utaztunk.
S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig
együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy
páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam
akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák
császárvárosban.
Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a
kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam,
annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony
megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton
ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s
röpített a pompás országúton tovább.
Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a
bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már
be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné
is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget,
hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is
megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.
Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a
kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben
igen jó izlése volt.
– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.
– S mennyi az a te megtakarított pénzed?
Mondám neki, hogy valami négyezer forint.
– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a
gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot,
gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned,
egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban
se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a
göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet
gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.
– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám
készpénzhagyatékát a zár alól.
– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én
addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.
Megdöbbentett ez az ajánlat.
Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.
– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk.
A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen
nélkülözhetek húszezer forintot belőle.
S azzal kivette a tárczáját s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.
Olyan hűséges arczczal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.
Kötelezvényt akartam róla adni.
– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a
plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»
S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.
Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet
így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse
oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy
lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a
pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.
Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid
itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós
lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az
árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált;
takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem
volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.
– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs
ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást
s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek
repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel,
feljárhatsz a székvárosi casinóba.
A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.
Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait,
én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.
A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb
capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak
megyei kaliberüek.
Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen
szívesen fogadtak.
Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá
szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a
helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.
– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején.
Barátom, te elsőrendű debatter vagy!
Kezdtek bennűnket a két Dioscurnak nevezni.
A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én
felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye
új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koczintani. Tíz
czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét
is megtartottam az emlékezetemben.
A «Szilvánszky Muki» meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.
A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei
ekeversenyre és sajtkiállításra.
Báró «Strinx Odoáker» a halastavaival kivánt megismertetni.
A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a
veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.
Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza
akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.
– Menjünk ezúttal a te kocsidon; mondá Szigfrid. Hadd hajtson a
kocsisod.
Ez is okos beszéd volt.
Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.
– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos
oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne
fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra,
se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk
kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz
életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk
soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a
Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól,
elveszszük a kastélyoddal együtt.
Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött
jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy
ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S
alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.
Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli
kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való ban rendkívüli volt:
ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam,
egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs
abban, hogy hozzám jó legyen.
Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út
egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik
Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk
poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.
– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy
nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az
okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat
átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez
regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A
tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is
szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft
kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist.
Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki
visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled.
Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot
összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból
kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer
megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk
látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig
most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel
visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női
kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te
rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda
rémdolgokat beszélek otthon felőled.
– Erős lesz a kiábrándulás! mondám én.
– No no! Ki tudja? Az ördög nem alszik.
_Intermezzo._
(Ördög?
Hát «van» ördög?
Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak,
hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.
No hát már most asszony van: három is.
De melyik lesz ezek közűl az ördög?
Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a
species!
Vagy talán a negyedik? az én kedves barátom Szigfrid maga!
Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.
De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában
kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)
*
Ezalatt utólért bennünket Szigfrid sandlauferje.
Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt
és megcsókolta az arczomat.
Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal,
hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom
bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a
helyét!