Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti
pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon
nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.
A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó
vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök
kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró
közönségnek a foyerben kell tartózkodni.
Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem,
mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem
volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó
magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.
Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A
kis fiút a kezemen vezettem.
Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az
enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»
A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.
A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis
fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr,
a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi
magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az
oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap,
felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű.
A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.