Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.
Arra megállt és felbámult.
– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még
sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.
Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy
elcsapják.
– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem
lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az
egész vonat lezuhant a mélységbe.
– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!
– Hátha megmenthetünk valakit. Jőjjön velem.
– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.
Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.
Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A
katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete
elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz
vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger
ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang
hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.
A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva
kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem érzi az ember a
sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem
bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen
maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A
kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott
kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról
lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?
Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki
előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme
volt tűzből. Egy füstbálvány.
A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A
szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre.
Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a
gőzmozdony katlantüze által.
Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a
kövek dörgését.
Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a
kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve
a saját fejeik felett süvöltő halálról.
Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint
elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva,
mint egy nádszál.
Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is
lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.
A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő
kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában
szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az
altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek
valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden
kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.
S az rettenetes tekintet volt!
A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne
tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind
hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik
laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott
fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő.
Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti
erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely
az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek
szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a
rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás,
halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet
egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete
füst. A legelső waggonok már égnek.
A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés
közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva.
S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának
az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a
halál kínvigyorgása.
A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes
autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?
S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat
alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.
Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.
– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig
szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a
menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a
feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az
ablakból: ott van! ott van!»
Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!
Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd
oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé;
annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a
kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy
gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.
Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját
hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős
Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és
kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy
reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra.
Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész
világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.
Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.
Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve,
egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le
a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.
Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok.
Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az
óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit
számlálta.
Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és
dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A
férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte
verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer
a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két
karját hátrafacsarni.
– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.
– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem bírok vele.
Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A
feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.
A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.
– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar
ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is
el fog veszni.
Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.
– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát.
Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én
hátrafeszítve tartom a karjait.
Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s
átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.
A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból
csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».
«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az
oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»
A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az
ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást
súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony
arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha
szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott
minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.
Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből
feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig
egyre hangosabb lett.
A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete
fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az
őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.
Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az
a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott
össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült
neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A
fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az
ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta.
A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon
oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel
kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival
befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy
fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant.
A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk
kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se
feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a
nászutat egy boldogabb planeta felé.
A piktor újra kezdhette a vázlatát.
Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett. Megszólított.
– Szőr! tud ön németül? Szőr!
– Tudok. Szőr.
– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.
Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz
helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára
támaszkodva.
Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett
meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami
megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott
egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.
Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.
– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?
– Nagy futamodás…
– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s
visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.
– A kecskéimet nem hagyhatom.
– Hány kecskéd van?
– Hat.
– Mi az ára egy kecskének?
– Valami tizenöt frank.
– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már
tolmács nélkül is megérté a kecskész.)
Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a
ficzkónak.
Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a
hegyes kalapja alatt.
– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?
Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja
tartani.
– Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az angol.
A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal
odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.
– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.
– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz
rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.
A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol
veres shawlját lobogtatva a kezében.
Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a
pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor
oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember
közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.
Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A lángok
egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a
rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a
lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két
karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva
istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját
összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből.
Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre
felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött
a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.
A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.
Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen
menteni ebből a rémhalálból.
S azok még is ordítottak odaalant.
A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a
pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat
felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.
Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a
segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a
füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.
Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!
– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell
elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől
elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán
haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket:
meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje
mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem
menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a
vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz,
a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a
sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki
gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az,
a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a
világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A
ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás,
gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.
De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.
Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az
egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek
az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt
az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.
Pedig úgy van.
Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam
kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy
milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a
többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen
megmenekültem.
Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a
zsigereimben a fekete Isten!
A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.
Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.
Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.
Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.
A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az
utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a
lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még
talán élő embert lehet találni.
A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a
mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy
ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?
Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!
Végre egy munkás megrántja a kabátomat.
– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.
– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.
Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános
süvegem és mencsikoffom van.
Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda.
De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s
nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám
szemközt.
Siettem fel az őrházhoz.
Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a
feljárónál.
– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön
hozott ide.
– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert
néma.
– Dehogy néma! Beszél az folyvást.
– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a
szavát. Hát mit beszél?
– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki sem ért.
– Hát akkor én hogy értsem?
– Hát kié az a gyermek?
– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind
odavesztek.
– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.
Bementem a hivatalnokkal az őrházba.
A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító
waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.
Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta
visszaadta a kecskéit a pásztornak.
A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein
keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön!
Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»
Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még
nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy
amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol,
német és szerecsen. S ez magyarul szól!
Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.
– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.
Ezt is mind magyarul mondta.
– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is anyanyelvemen.
Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán
kis gondolkozás után felelt:
– Úgy hiják: a «Silver-King.»
Ezt a szót az angol utazó is megérté.
– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.
– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.
(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács» néma.)
– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr. Nagy úr.
– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki
angolul.
– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s
erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.
E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul
kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?
– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.
– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson
táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. –
Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele
beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.
– God bye szőr.