A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak
magyarul kiabált.
A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta
két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az
arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A
gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan
rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.
Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott,
széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez
hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.
Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.
– Nézd! Itt a mamácskád.
Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna
következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből
megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott,
mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés
extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A
hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem
ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.
És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja
felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit
lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá,
hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem
hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.
A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára.
De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a
hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt.
Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai
szokás?
De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a
családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem
volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a
vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a
barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem.
Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket,
megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból,
én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.
Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam
kiáltott. A nevemet ejté ki.
No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt
az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már
«monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.
A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a
fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.
– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.
Nagyot bámultam rá.
– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz tartozunk?
Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.
– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem
menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona.
– Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.
S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes
kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok;
még a választókerületemnek a nevét is tudta.
Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az
útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is
táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a
Silver-King.
A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.
– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az
apa.
Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom
kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg
is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott
kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a
kapuczinus-majomért is extasisba jönni.
De még akkor sem szólt semmit.
Ez a hölgy néma!
Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad
nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?
De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen
egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék
vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy
hajóskapitány, mi ennek az oka?
Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul
beszél, azt pedig a misztress nem érti.
Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította
megnémulni?
Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!
Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.
Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról
szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.
Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam
szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba jövök, akkor szeretek a
magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar
vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy
szt.-germainei pénzkirály palotájában.
Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit
megfogott, azt elereszsze.
– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz.
Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a
reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind
ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s
egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy
ez önnek nem lesz kellemes.
Ezt jól eltalálta.
– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog
találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon
volna egy gulyás karámjában.
(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit
Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az
nekem kedvencz tanyám?)
Megadtam magamat.
Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress
megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a
vasuthoz.)
A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És
igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én
a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük.