Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban
helyet foglalni!
Azzal vissza ugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.
Nem is került aztán többet elő.
E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal
erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz
múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával
összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra
szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó
leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz
alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött s azzal a
nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután
rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik
hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég
a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz
szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az
apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham
aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult
waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a
mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat
maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.
A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással
repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.
Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló
kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm
kellett.
Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy
perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a
szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn
voltam az őrháznál.
A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben
volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott
petróleum-lámpás világított.
A mint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.
– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A
Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy
szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.
– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd
fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.
Az asszony fejte tovább a kecskét.
Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem,
hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy
nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e
neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.
Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk
sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.