azt mondja:
– Bajtárs! Látod ezt a tallért, a miért én a lelkemet eladtam? Ezt én
teneked ajándékozom. Te pedig nekem adod, a hogy a vérczimborákhoz
illik, a te menyasszonyodat.
Vérczimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: «nem adom.» A
tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a czimborám
kezébe s az vitte azt magával a tánczba. A bűbájos hölgyek karéjba
fogózva tánczoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme
elkáprázott bele.
A két koma azonban rángatta a galléromat két felől, hogy no hát, a hogy
megigértem, vegyem föl a beavatási stigmát.
De most már én nekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a Lilithet
elvitték tőlem s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni
az igéretem alól.
– Az ördögbe is! kiálték, haragot szinlelve. Soha az öreg apám sem írt
alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd
azután parolázzunk.
Mindjárt ott volt előttem a terített asztal, válogatott drága ételekkel
és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a
Lilith is visszakerült hozzám s odaült az ölembe. De én már haragudtam
rá, mert a czimborámmal láttam tánczolni. Azután még jobban mérgelődtem
azon, hogy akármi ételt-italt bevettem, annak nem volt de semmi ize.
Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha
semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül
voltak elkészítve.
Elkezdtem a komákkal veszekedni.
– Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én
mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.
– De honnan a pokolból vegyük mi a sót? mondának a koma urak. Hát nem
tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót
főzhetnénk belőle.
– Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét
veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész
vetreczét!
– No ne zsörtölődj! incselkedett velem a Lilith, megrángatva a
bajuszomat. Itt az én ajkaim, izleld azokat.
– Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, lánczos lobogós
teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem
kapok.
Ennek aztán volt sikere. Az ördögök előtt a káromkodás az imádság.
Nosza futott a hány ördögsuhancz volt, haza a Lucifer palotájába,
elhozni az egyetlen egy sótartót, a mi csak a pokolfejedelem magán
használatára tartatik otthon.
Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet «keresztelő medenczének»
neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök
feletti késő bánat könyeiből gyüjtenek össze.
Két ördögfiú czepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa
helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém
tett sültet (a mi a Gadarenusok malaczainak husából készült, mikbe urunk
az ördöngös legióját bele számüzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen
hozzá.
– No, hála Istennek! csakhogy itt van már a só! kiálték fel.
S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden,
az ördögök ordítva sülyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek
szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott
találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha
között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi
távolban a Feketeerdőtől, a melyben az este a Bak-lovagokkal együtt
ültem a menyekzőmet.
(– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! fejezé be a vallomást a
nagyherczeg. Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)
(– No már pedig ez az egy igaz, mondá a soltész, a sok hazugság között,
a mikkel bennünket a gazficzkó hetek óta traktál, ez az egy authentikus
dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és
Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait
kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok
előadása mellett maradt vala.
– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa, és de facto alá
nem irta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem
számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek,
önnön magától elesik, mondá ki a nagyherczeg.)
TIZENKETTEDIK RÉSZ. A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.
1. A GYEREHAZA-TALLÉR.
Másnap folytatá a vádlott.
Mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy ezek valósággal
megtörténtek velem, hogy a tarsolyomban most is ott volt az a tallér, a
mit a vérczimborámtól kaptam ajándékba, a mit ő viszont a pokolkomájától
kapott búcsufia gyanánt. Az ott maradt nálam. Eszembe jutott, hogy mit
hallottam a boszorkányoktól, minő veszély fenyegeti az útféli
vendéglőst, s bár egyszer már épen így jártam pórul azzal, hogy valami
jó tettet akartam elkövetni, ujra ráadtam a fejemet, hogy elmegyek,
figyelmeztetem a vendéglőst az ellene készülő nagy bajra.
Késő éjszaka volt s én ez úttal már tudtam azt az útat, a melyen egyszer
erről a helyről kikeczmelegtem. Másodszor is neki indulék. Nagy hamar
elértem az országútat, ott megtaláltam azt a vendégfogadót, a melyikben
a multkor a karavánnal találkoztam. Még fönn voltak mind, valami lakzi
volt a háznál, a vendéglős akkor házasodott ujra, ez volt az ötödik
felesége.
A mint beléptem a víg társaságba, egyszerre rám ismert a gazda. De nem
hogy nagy örömmel fogadott volna, hanem még inkább majd megvert, s ki
akart dobni.
– Hiszen ez az a minapi ficzkó, a kit az ördög akkor hozott ide, a mikor
a herzogenbuschi karaván itt járt! Aztán elmondta, hogy mit beszéltek
előtte a kempeni boszorkányok? S egy szóig beteljesedett minden. Dejsz
ennek nem szabad a házamba belépui! Tán megint hallottál valamit a
kempeni boszorkányoktól, s most azért jöttél ide, hogy azt elmondd s
aztán az is beteljesüljön! Dejsz el ne próbáld mondani a rossz
profécziádat, te vészmadár!
Erre az egész lakodalmas nép székeket, botokat kapott fel ellenem s
minden ember azzal fenyegetett, hogy ha profécziát akarok mondani, hát
agyoncsapnak.
– Csendesen emberkék! mondám nekik hideg vérrel. Ha szivesen fogadtatok
volna, meglehet, hogy beszéltem volna valamit, a mit nem ártott volna
megtudnotok; de miután előre így rám förmedtek, inkább elhallgatok. Nem
kérek én itten egyebet, mint egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kupa
sört; aztán meg egy kis szalma vaczkot, valami zugban, a hová
lefekhetem.
– De hát van-e pénzed ennyi mindenért megfizetni? Kérdé a gazda.
– Hogy ne volna? mondék, s elővettem a tarsolyomból a tallért, és
odaadtam neki.
– Ohó, ficzkó! Ez hamis tallér! kiálta a vendéglős, a kőasztalra ledobva
a talléromat; pedig az úgy pengett, hogy lehetetlen volt igazi ezüstnek
föl nem ismerni.
De már ez a szemtelenség dühbe hozott.
– Hallja kend! kiálték, én nem az az ember vagyok, a ki hamis pénzt
szokott forgalomba hozni.
– Micsoda? kiálta fel a gazda; hát én talán olyan ember vagyok? Már most
azért is lefoglalom a tallérodat, s holnap beviszem a városba, bemutatom
a fémjelző hivatalnak; magadat pedig az ideig becsukatlak a
tyúkketreczbe, hogy el ne szökhessél.
Azzal nekem esett az egész társaság, nyakonfogtak, betaszigáltak a
tyúkólba, annak rám zárták az ajtaját, a hol olyan szűk helyem volt,
hogy se felállnom, se lefeküdnöm nem lehetett. Ott ülhettem azon módon
éhen meg szomjan, a hogy a boszorkány-lakziból elszabadultam.
Csak az boszantott, hogy minek adtam oda már a talléromat.
Abba már egészen belenyugodtam, hogy a miért jót akartam tenni, jól
elpáholtak. Ez már az én hivatásom.
Hanem egyszer csak úgy hajnal felé megszólal ám a trombita a ház előtt;
sűrű lódobaj közelít, puska ropog, káromkodás hangzik, megérkeztek a
bilseni comthur lovasai. Egy pillanat alatt be volt törve minden ajtó, a
meglepett lakodalmas nép rémületében gondolni sem tudott a védelemre.
Azok pedig halomra öltek mindent: férfit, asszonyt, leányt, öreget, kis
gyermeket. Én a tyúkketreczből néztem a kegyetlen mészárlást, a mit
leirni nem akarok, mert még most is borsódzik tőle a hátam, ha
visszagondolok rá. Nem hagytak azok az egész házban még csak egy élő
kutyát sem.
Mikor már mindent leöltek, valamelyik ficzkónak eszébe jutott a
tyúkólban is kutatni. A szekerczéjével betörte az ajtót s rám találva,
előhúzott a hajamnál fogva.
– Ne bánts, pajtás, mondék neki; én magam is csak olyan szegény katona
vagyok, mint te. Ezek idebenn elvették a pénzemet s magamat idecsuktak:
láthatod, hogy nem tartozom a házhoz, csak erre utaztam.
– Hát semmi pénzt nem hagytak nálad? kérdé a lovas.
Egy tallérom volt, azt is ott fogták, azt mondták, hogy hamis pénz.
– Lássuk csak, szólt, a ficzkó s elkezdett megmotozni. A mint a táskámba
nyult, diadalmasan kiáltott fel:
– Ehun van ni! Hát e nem pénz? (A tallérom ott volt a tarsolyomban.) Ej
te gézengúz, még el akartad tagadni előlem!
Azzal jól megütögetett a fejszefokkal s a tallérom eldugta az övébe.
Arra oda jött egy másik czimbora s azt mondta neki, hogy ne üssön agyon.
Az ilyen erős ficzkót, mint én, el lehet adni a franczia toborzóknak tíz
Albertus-tallérért. Aztán hátha még több pénz is van nálam?
Én esküdtem, hogy egy fillérnek sem vagyok ura.
De nem hitte el, addig keresgélt, míg egyszer övem alá nyúlva,
kifirtatta az oda menekült tallért.
Az is jól eldöngetett, a miért el akartam azt tőle titkolni.
Jött a harmadik, az is a pénzt kereste nálam. «Nincs, barátom!» – «De
hogy nincs! Húzd le a csizmádat!» Hát akkor meg a csizmámból pottyant ki
a tallér. Az is egy pár ütleget jövedelmezett nekem.
Az utána következőknek már aztán arra a kérdésükre, hogy van-e pénzem?
csak azt feleltem, hogy «van barátom, de nem tudom hol? csak keresd
nálam, bizonyosan megtalálod!» Meg is találta valamennyi. Ott volt az
mindenféle rejtekében az öltözetemnek. A hajtókám belsejében, a kalapom
karimájában, a nyakravalóm csokrában, hátul az irhámban, elől a
térdfoltomban. Mindenünnen előkerült a tallér.
Hanem aztán, mikor hazamenet elő akarták szedegetni a lovas urak a
tallérjaikat, akkor lett közöttük nagy verekedés; mert egynek a zsebében
sem volt semmi, s mindenik a másikra fogta, hogy az lopta el a
tallérját.
De már akkor engem átadtak tíz tallér felpénzért a franczia titkos
toborzóknak, Tongern városában.
Azok aztán levetkőztettek minden ruhámból; természetesen azért, hogy a
maguk mundurját adják rám. Azok is kikerestek minden ránczot, de biz a
közt már nem volt semmi pénzféle. Akkor aztán leültettek, hogy lenyirják
a hosszú hajamat, hogy arról majd rám ismerjenek, hogy pénzen vett
katona vagyok. Hát egyszer csak a lehulló csimbókjaim közül kigördül a
tallér.
A franczia sergeant nagyot ugrott örömében: egy tallér profit! no ezt
mindjárt megiszszuk!
Azonnal hozatta a sört kancsó számra a csárdással, a kinél a város végén
rejtőzve volt az egész titkos toborzó kompánia s megtraktálta az egész
czimboraságot.
Aztán hozzám is leereszkedett, mikor a mondurt felszedtem.
– Hát te ficzkó, nem vagy-e szomjas? No ha az vagy, hát eredj ki az
udvarra strázsálni; tartsd fel a fejedet, tátsd el a szádat, most épen
jó eső esik!
Nekem az alatt ki kellett mennem, őrt állni, a míg ők a csárdában
mulattak.
Egy kis idő múlva aztán nagy lárma támadt az ivószobában; a csárdásné
azt állította, hogy ő tőle a tallért, a mit az imént kapott, a míg
került-fordult, ellopták.
– Melyik lopta el? szitkozódék a seregeant.
Egyik se akart kötélnek állni. Akkor aztán lehuzatta valamennyit s
mogyoróhájjal mindegyikre hatot kent fel. A tallér még sem került elő,
mert egyiknél sem volt. Akkor aztán a muskétások (öten voltak) lehúzták
a padra a sergeant-t s akkor meg ők hegedülték el rajta, a mit tőle
kaptak summásan: ötször hat = harmincz! de biz a tallér attól sem került
elő.
Jó fegyelmet tartanak itt! gondolám magamban; először a káplár veri el a
legényeket, azután a legények a káplárt: jó lesz itt szolgálni nagyon!
Nagy bő puffogós pulider volt rajtam, a milyent a franczia muskétások
hordanak; a mint belenyulok a zsebébe, hát mi akad a markomba? A
veszedelmes tallér. Nem jutott senkinek eszébe, hogy nálam keresse.
(– De hát hogyan történhetett az meg? kérdé a nagyherczeg.
– Oh az igen rendes dolog, jött a magyarázattal a soltész; ez egy
varázstallér volt, egy «gyerehaza tallér», a mit mi «Heckthaller»-nek
nevezünk. Ennek a tulajdonsága, hogy a ki ennek birtokába jutott, akár
vásárol vele valamit, akár ellopják, elrabolják tőle, a gazdájához
megint visszatér: csak akkor marad el tőle, ha az önként elajándékozza
valakinek.)
– Jaj, kegyelmes uram! Mért nem súgta meg nekem ezt a titkot hamarább!
sohajta fel a vádlott. Ha én ezt tudtam volna annak idejében.
2. A MÁS FELESÉGE FÉRJE.
Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért én rajtam semmit ez új
keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, a hol nem volt
rajta mit vásárolni.
Elvittek bennünket a franczia táborba, mely Lille várát ostromolta, s
ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a
pattantyússághoz értek valami keveset.
Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a sánczok között
kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez még
mind hagyján lett volna. De koplalni. A franczia vezérnek az a taktikája
volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se
borral, se sörrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok
maradjanak. Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon
szomjasak ne legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy
lopva hozzon a számomra egy korsó duplasert, az mindig azzal jött
vissza, hogy az úton elvesztette a talléromat. El ám, mert a míg ő a
kantinig somfordált, azalatt a gyerehazatallér már visszakerült a
zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.
Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, a mennyi csak belém fért.
Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő sátoraikban volt
dinom-dánom elég.
Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen, minden tiszt úr
mellett volt egy kaczkiás menyecske is, a kiknek a száma egész
szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek
egyenkint képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint,
hogy száz katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és
inni.
A tiszt urak a katonáknak fél portiót adtak a pumpernikkelből, hanem
aztán a «fráj»-oknak dupla portiót a marczifánkból. Tiszta munkát
csináltak.
A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, a ki pedig sem húga, sem
leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem volt.
Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyem ruhában, nagy tollas baréttal a
fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr
volt.
Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti gazdálkodást, s kiadta a
napiparancsot, hogy valahány oly asszonyféle lakozik a táborban, a kinek
valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy huszonnégy óra
alatt mind eltakarodjék onnan.
Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez. Úgy tett, mintha
valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.
– Te legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz volnál szokva,
mint ágyút tölteni s a földön hálni.
– És pumpernikkelt rágni! egészítém én ki a kegyes véleményt.
– Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek hadsegédemnek.
– Nekem pedig nem volna az ellenemre.
– Hanem hát egy kis szivességre kellene magadat elhatároznod.
– Képesnek érzem magam mindenféle szivességre.
– Hát például arra, hogy magad tarts konyhát s ott főzess minden jót és
drágát, s aztán engemet híjj meg az asztalodhoz ebédre és vacsorára.
Megfizetem, a mibe kerül.
– No ez még nem valami kellemetlen feladat.
– Hanem hát, hogy olyan gavallért, mint én vagyok, képes légy illően
elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, a ki a honneurs-t
végezni tudja.
– De már azt hol vegyem?
– Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kiséretemben levő hölgyet, a ki
az én tiszteletemet régóta bírja.
Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.
– De hát mért nem veszi el kapitány úr maga, ha olyan nagyon bírja a
tiszteletét?
– Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.
Csunyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni s szíttam a
fogamat, mintha az fájna.
– Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret ettem már
életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló conditióban
nem voltam, mint a milyent nekem most méltóztatik fölajánlani.
– Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem csinálni: ez az első
választás; a másik pedig: lemenni a tűzaknaásók közé s a föld alatt
vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél órád az
elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.
Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit vesztegetek el? A
becsületemet? Hol van már az? Elöltem, elpazaroltam azt már
százféleképen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt
eddig karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak,
üldöztek utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet
megenni késsel, kanállal? meginni pohárral? s legyek olyan gazember, a
kit kinevetnek, leköpnek?
Ezt is megpróbáltam. Fél óra mulva azt mondtam a kapitánynak, hogy
«beállok! itt a kezem!»
Aztán félig én nyujtottam eléje a kezemet, félig ő én elém a magáét; –
fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s visszahúztuk a
kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még piszkosabb.
Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még az nap
összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki
s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.
Annyi igaz, hogy azontúl aztán a testemnek jó dolga volt, s a gyomorban
szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz
katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek hittak, s a ki
kimondta a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak
akkor láttam, ha asztalhoz ültünk. Hogy czifrán szeretett öltözni, az
nem az én hibám volt. Száz katona hiányzó mondurjából az is csak
kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt, mikor a kapitányom a környéket
kalandozta, olyankor új köntös, nyakláncz, kösöntyű bőven került az
asszony számára. A kapitány mindig hozott haza valami meglepetést.
Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány, hogy elhagyta
valahol a fejét.
Közel talált menni olyan helyhez, a hol ágyuval lövöldöztek s
összecsapta a fejét egy bolond vas galacsinnal, s az okosabb engedett.
Úgy hozták haza szegényt halva.
Biz ez nagy baj volt, kivált nekem. Mert ezzel az egyik hivatalomból
kiestem; a másikba meg belerekedtem. Megszüntem a kapitány adjutánsa
lenni, de megmaradtam az adjutánsné férjének. Az pedig nehéz hivatal! Az
asszony hozzá volt szokva a laute éléshez, a pénz pedig nem hull az
égből. A sok arany ékszer, a miket a kapitány ajándékba hordott neki,
egymás után mind el lett prédálva, utoljára oda jutottunk, hogy nem volt
a konyhára való pénz.
Ekkor aztán elkezdett az asszony velem veszekedni, hogy én milyen koldus
kutya vagyok: éhen hagyom veszni a hites feleségemet; bezzeg a kapitány
nem ilyen hülye volt: az volt a gavallér!
Én aztán gondoltam, most mutasd meg tallér, hogy mit tudsz? s nagy
legénykedve odanyomtam a markába a talléromat: «itt van, váltsd el!»
Héj, mert nem tudtam, a mit a kegyelmes soltész úr most fedezett fel
előttem, hogy az elajándékozott varázstallér nem jön többé vissza! Azt
gondoltam, egy óra mulva megint a zsebemben lesz az. De hát nem találtam
én azt többé se tarsolyomban, se csizmámban, se irhámban, se
galléromban, se kalapomban. De hát legalább a feleségemhez kellett volna
neki visszajönni, ha az kiadta. Hanem hát azt is most értem már végig.
Nem ment az az asszony az én tallérommal az árúbódéba, hanem ő meg
menten odaajándékozta egy fiatal zászlótartónak, a kinek még a kapitány
életében is szintén nagy mértékben birta a tiszteletét. Így veszett oda
végképen a gyerehazatallér.
Nekem nem maradt más a szégyennél és gyalázatnál, aztán meg egy
asszonynál, a ki elvett engem, de a kit nem vettem én el.
Mit csináljak? Három napig törtem rajta a fejemet. Megszökjem? Esküszegő
legyek? Kétszeres esküszegő? Megtörjem a hűséget, a mit hitvesemnek
fogadtam «úgysegéljennel?»
Három napig türtem az asszony mortificálását, s tiszttársaim
gúnyolódásait, a harmadikon – megszöktem tőlük.
– Én már az elsőn megszöktem volna! kiáltott, öklével az asztalra
csapva, a nagyherczeg.
– És így az esküszegés vétke is kitöröltessék a lajstromból? szólt
csöndesen hunyorítva a soltész.
– Quod dixi, dixi!
TIZENHARMADIK RÉSZ. A TESTCSERE.
1. A KURUZSLÓ.
(– No te istentelen; kezdé másnap a soltész. Eljutottál immár
bűnlajstromodnak a végére. Ugyan megmutattad, hogyan lehet
megháromszorozni a hét főbűnt, s csinálni belőle huszonegyet, s aztán
megint mind a huszonegyből úgy kidisputálni az embernek magát, hogy egy
se maradjon a nyakán? A sok furfangos historizálással elhuztál öt
hónapot meg két hetet az időből: azt hitted, ugy-e, hogy az alatt a
francziák majd csak elfoglalják a várat s megszabadítanak téged a
vesztőhelytől. Nem lett belőle semmi. Most már csak az utolsó bűnöd van
hátra: az árulás, a mit a vár ellen elkövettél. Ezzel az egygyel fogom a
nyakadat. Ebből az egyből, szeretném látni, hogyan mosod tisztára
magadat?)
– Megkisértem, mondá a vádlott s felfohászkodott a muzsájához, a kinek a
segítségével foglalt el eddig napot nap után a halál birodalmából, hogy
segítsen neki még egy napot megnyerni ebben az Isten szép világában!
Tehát, kegyelmes uraim, mint azt jól méltóztatnak tudni, a franczia
táborból való megszökésem után ide álltam be kegyelmességtek
szolgálatába, s teljesítettem híven és pontosan kötelességeimet, mint
igaz katonához illik.
(– Azt meg kell adni, hogy a legjobb constabler voltál a tüzérségemben:
bizonyítá a nagyherczeg.)
Egy napon, a mint mérnöki tanulmányaimba elmerülve, ültem a casamata
szobában, az őrök egy olajkárt hoztak elém, a kit a védművek előtt
ácsorogva fogtak s a ki azt mondta, hogy ő az én küldönczöm volt az
ellenséges táborban, s onnan hozott kikémlelt tudósításokat.
Tudtam, hogy ez nem igaz, mert én nem biztam meg ilyen küldetéssel
senkit. Meghagytam, hogy hozzák elém az embert.
Köpczös, tömzsi ficzkó volt, hamis ravasz pofával, a hátán czepelte az
egész patikáját, a minőt ezek az olajkárok szoktak hordani: egy
szekrényt, fából, a minek kétfelé nyiló ajtajai vannak, s abban
mindenféle fiókok, és a fiókokban különféle írok, kenőcsök és csodatevő
labdacsok.
A ficzkó a szemem közé nevetett s azt kérdezte tőlem szemtelenül:
«Hát nem ismersz?»
«Nem én, soha se láttam a pofádat.»
«Én sem a tiedet, azért mégis ismerlek, Belfegor!»
Megijedtem!
«Te vagy az, Beherik?»
Azzal kiküldtem az ordinánczot, hogy egyedül maradjak vele.
«Hogyan találhattál rám? kérdezém tőle, mikor soha sem láttál álarcz
nélkül.»
«Hát tudod, ennek az a mestersége, hogy van két varázsgyűrűm. Az egyik a
jobb kezem, a másik a bal kezem kis ujján, mind a kettőt a kövével
befelé fordítva hordom. Mikor azt mondom nekik: én most fel akarom
keresni az én vérczimborámat Belfegort, akkor az egyik gyűrű elfordul az
ujjamon. Az tudatja velem, hogy merre induljak el. Aztán valahányszor
válútra jutok, az egyik gyűrűm bejelenti, hogy merre térjek el; így
vezetnek el egész odáig, a hol egyszerre mind a két gyűrű előre fordul a
két kis ujjamon. Ez azt teszi, hogy helyben vagyok; az előtt állok, a
kit kerestem.»
A magyarázat kissé hézagos volt ugyan; hanem azért nem tagadhattam el az
ördöngös ficzkó előtt magamat, a kit külömben is szerettem, mert hűséges
czimborám volt s egymásnak a vérét nem szivtuk át hiába. Az én vérem az
ő ereiben lüktetett s az övé az enyimben.
– Hát mi hozott ide, czimbora? hogy engem ily szoros helyen felkerestél;
a hol nem osztogatnak semmit olyan bőven, mint tüzes golyóbisokat.
– Azért jöttem hozzád, hogy cseréljünk testet.
– Miért kivánod ezt?
– Parancsolatom van rá a Makertól.
– Tehát te még most is Bak-lovag vagy?
– Valamint te is. Ez nem betegség, a miből ki lehet gyógyulni, sem
hivatal, a miből ki lehet lépni, sem ruha, a mit le lehet vetni, sem
feleség, a kitől el lehet válni. A ki a Bak-lovagok közé állt, az a
Bak-lovagoké.