boszorkányoktól.
Azonban hát megfogott az átok: hogy még mikor akarnék is valami jót
tenni, az se sikerüljön. Nem hitte senki, a mit beszéltem. Kinevettek
vele. Azt mondták, hogy álmodtam az egész boszorkány-históriát. A
korcsmáros meg épen ki akart dobni a csárdájából, hogy mit hozom rossz
hirbe az ő vidékét, holott soha hire se volt itten a bak-lovagoknak;
nincsenek is azok másutt, csak Brabantban meg Hajbaniában: ott is a föld
alatt laknak, mint a marmoták. Ki félne azoktól? A kisérő katonák meg
épen nagyon köpték a markukat, hogy hiszen csak kerüljön a kezükre olyan
baklovagféle, majd így meg amúgy felspékelik menten. Utoljára magam is
elhittem, hogy a legnagyobb biztosság lesz együtt menni a karavánnal
Antwerpenig.
Egyszer aztán jó délután, a mint a hosszú töltött út a herczogenbuschi
bórfenyő erdők közé kanyarodott be, mind a két oldalról, előlről
hátulról rohannak ránk a rémületes lovagok. Olyan volt az, mintha a
földből bujnának elő. Valamennyinek fekete álarcza volt, s ruhájuk
fekete bivalybőrből, veressel kisujtásozva, kalapjaik mellett fekete
kakastollak. Elébb egy általános «Salvé»-t adtak a karavánra, a mitől
annak fele lehullt, aztán neki estek a pallossal a zavarba hozott
tömegnek, s irtózatos mészárlást követtek el benne.
A kövér czérnakereskedő, még meg sem lőtték, már leesett a lováról; de
én nem igen gondoltam most rá, hogy elkezdjek neki bizonyozni, hogy «no
mynheer, hát most kell már nevetni! úgy-e, hogy mégis igazam volt?»
hanem aztán néztem, hogy merre vihessem el a saját bőrömet szárazon?
Az egyik oldalán az útnak volt egy sürű fenyőerdő, a másik oldalán egy
zsombikos láp. Az erdő felé nem menekülhettem, mert azt szépen elállták
a baklovagok. Jobb is volt a láp felé elillannom. Itt a zsombikok között
nagyon jó segítségemre volt a hosszú tiszafaczelőke, a mit magammal
hoztam; annak a segítségével két öles ugrásokkal vetettem magamat egyik
zsombikról a másikra, úgy hogy sebesebben tudtam futni, mint a legjobb
paripa.
– Csak hagyjátok futni! kiálta a baklovagok vezére, a kit nagy veres
strucztolla a kalapja mellett tett megismerhetővé. Majd ráérünk utána
menni. Nem futhat az arra felé a világba.
Nem sokára észrevettem, hogy igaza van. Alig futottam valami ötszáz
lépésnyire a láp között, a mint egy kavicsszigetre jutottam, a honnan
azután nem volt se előre, se hátra.
Ez volt az a kavicsbánya, a miből az országutat feltöltötték. Egy
keskeny vert út kanyargott tőle egész az országútig, köröskörül pedig az
a kavics sziget úgy ki volt már vájva, hogy mint egy kavicsvárt vette
körül a helyébe tódult dágvány.
Azon pedig se átúszni, se átgázolni nem lehetett; mert az úgy tele volt
nőve mindenféle hinárral, és egyéb vizi növénynyel, hogy a ki belévág,
annak oda kell veszni.
Meg voltam fogva.
Az országúton körülfogott karavánt ott a szemem láttára gyilkolták le a
baklovagok az utolsó élő testig. A ki el akart futni, azt utolérték,
megkerítették, válogatott halálnemekkel kivégezték, a ki elbujt előlük a
mocsárba, azt fölkutatták s belefojtották a vízbe.
Nekem azt végig kellett néznem.
Mikor aztán a többivel elkészültek, akkor rám került a sor.
Azt néztem, hogy mivel védjem magamat? Semmi fegyverem sem volt.
A pokolbeli gazficzkók röhögve közelítettek felém, lóháton, azon a
kavicsúton, a mi a szigethez vezetett. Valami kegyetlen volt ez az
álarcz alatti nevetésük.
Kétségbeestemben aztán nekem is nagy kedvem szottyant. «No megálljatok,
hát mulassunk elébb egy kicsit.»
Azzal levetettem a bőrövemet a derekamról, parittyát csináltam belőle;
kavics volt körülöttem elég s elkezdtem a szent Dávid harczát a Góliát
ellen, a parittyámmal.
A ficzkók nagyhamar tapasztalták, hogy kitanult pattantyussal van
dolguk. Az én lövegeim csak úgy koppantak, de sűrűn a lovaik fején, meg
a saját koponyáikon. Egy-kettőt ledobott a lova, s elszaladt alóla, egy
párnak a feje betört, oldalbordája roppant: a többi aztán észrevette,
hogy nem olyan jó tréfa ez, mint a milyennek előre látszott.
Hanem hiszen hát ő nekik puskáik voltak, azt hitték, könnyen elbánnak
velem.
Egy baklovag leszállt a lóról, levette a muskétáját a hátáról, neki
térdelt, leütötte maga elé a kétágú villát, ráfektette a puskát; rátette
a gyujtó füvet a serpenyőre s akkor odakiáltott hozzám:
– Gyere ki onnan ficzkó, add meg magad, vagy lelőlek.
– Próbáld meg! feleltem neki vissza, hajításhoz lóbálva a parittyámat.
Aztán majd én is megpróbálom.
– No hát hajíts te elébb!
– Nem én, kegyelmes lovag úr! Kend a kihívó, kendé az első lövés! Ez a
lovagregula.
A lovag elsüté a puskáját, nem talált; én aztán hozzá zúdítottam a
parittyámat s úgy állkapczán találtam, hogy nem tudom hány fogat kapott
tőlem ajándékba.
Ekkor egy másik vállalkozott a lövésre, meg egy harmadik; mind pórul
járt velem. Én már régi tüzértapasztalatból tudom, hogy mikor
ráczéloznak az emberre, csak arra kell ügyelni, hogy egy lobbanást lát-e
az ember vagy kettőt? Ha kettőt lát, akkor az ellenfél rosszul czélzott,
a lövés félre fog menni; a fejét sem szükség az embernek megbillenteni,
de hogy ha csak egy lobbanást lát az ember, akkor a csőlyuk meg a
serpenyő egy irányban vannak, akkor jó előle félreugrani.
Nekem csak úgy a fülem körül süvöltöztek el a halál postái, míg én
azalatt, a míg a puskás a maga szerszámával piszmogott, ötöt hatot is
hajítottam hozzá s nagyritkán hiába s az én parittyám is hordott olyan
messze, mint az ő mangalétája.
Csak azon imádkoztam magamban, bár valamelyik golyó azt a fekete madarat
ott a vállamon találná el, hanem annak több esze volt. Azalatt, a míg a
golyók köszöngettek a két fülem körül, fölszállt a vállamról s a fejem
fölött hallottam röpködni.
Egyszer aztán rájöttek a baklovagok, hogy valamennyien se fognak ki
rajtam. Hozzám férni csak egyesével lehetett a keskeny ösvényen, vagy
pedig lófejig bele kellett gázolni a mocsárba. Én pedig el voltam
készülve valamennyit mind agyonkövezni, mielőtt hozzám közel jutna.
– Megálljatok! kiálta ekkor a verestollas. Hagyjátok abba! Nem szabad
azt a ficzkót megölni. Hisz ez nekünk drága kincs. Senki se nyuljon
hozzá. Majd beszélek én vele magam.
Azzal leszállt a lováról, lerakta minden fegyverét, még a kardját is s
úgy jött felém puszta kézzel.
– Ne félj semmit! kiálta rám; ember vagy a talpadon, olyan, a milyen
közénk illik. Mi csak a gyávákat vágjuk le, a ki vitézül meri magát
ellenünk védelmezni, azt megkiméljük, közénk fogadjuk! Állj a
társaságunkba, ficzkó! Csapj a tenyerembe! Nem bánod meg.
Hát mi válogatásom volt. Minden emberi társaságból ki voltam taszítva;
nem volt hová mennem, nem volt mit keresnem, futnom kellett, ha egyedül
maradok is, legalább így társaságban futok.
A boszú is felébredt bennem. Megtorolni azokat az embereket, a kik
minden vagyonomtól, házamtól, feleségemtől megfosztottak, a kik fejemre
szarvakat raktak, törvényszéken az álmom miatt elitéltek s tetejébe
kinevettek, «Andapál katonájának» gúnyoltak! Megmutatni, hogy vagyok én
még más valaki katonája is.
– De hát ki vagy te? kérdém a verestollastól. Nem vagy-e te a sátán?
Mert annak nem csapok a kezébe.
– Ne félj semmit. Én vagyok a «Maker», a baklovagok hadnagya; ha
felcsapsz, megteszlek káplárnak a baklovagok között s aztán lehetsz még
magad is «Maker».
– Köszönöm. Én nem akarok, csak közlegény lenni. Tudom jól, hogy a ki
fölcsap a baklovagok közé, leköti nekik a testét minden halálra és
kinzásra, de a ki tiszt akar lenni közöttük, annak a lelkét is le kell
kötni. Én pedig a lelkemre nem szerződöm.
– Kár érted! dörmögé a Maker. No hát kösd le csak a testedet.
Azzal megfogta a kezemet és megrázta azt, úgy hogy a vér a körmeim
hegyéből fecskendett ki; hanem akkor meg én azzal a kezemmel a vállára
csaptam, e szóval: «servus pajtás!» s az meg olyan ütés volt, hogy a
Makernek az inai megrogytak alatta.
Azzal kész volt a szerződésünk. Egy baklovag a mészárlás alatt
agyonlövetett; annak a ruháját, fegyverzetét én rám adták, a lovát is én
örököltem s mikor aztán a fekete álarczot is föltették a fejemre, akkor
megszüntem ennek a világnak tagja lenni. Nem volt nevem, nem voltam
senki többé, baklovag voltam: a társadalom ellensége; ez az álarcz
kizárt a világból. Miket tettem, miket követtem el? nem tudhatja senki.
Az álarcz jól hallgat. A baklovagok iszonyú szövetsége rémtetteket
követett el az egész Németalföldön, Würtembergben, a Rajna mentében,
Elszászban és Lotharingiában: ott voltam-e azokban és hol voltam? magam
sem tudom s az álarcz hallgat. Az éjszaka lovagjai voltunk. Hol jártunk?
merre vittek? hová parancsoltak? Ki tudhatja? Én nem. Raboltak-e ki a
lovagok templomokat? ők vitték-e el az «arany asztalt?» gyujtottak-e fel
városokat? irtottak-e ki egész karavánokat? romboltak-e le kolostorokat?
rohantak-e meg éjnek idején palotákat? vitték-e el a bányákból az
aranyat és az ezüstöt? fogták-e el lesből a fejedelmek szállítmányait?
vertek-e hamis pénzt rejtett barlangjaik üregeiben? Ott voltam-e én
mindezeknél? valamelyiknél vagy egyiknél sem? Én voltam-e az a baklovag,
a ki az égő házba beletaszította a gazdag zsidót, vagy az a másik
baklovag, a ki a tűzből kiszabadította a siró gyermeket s a lovára
ültetve vitte el az anyjához? Én voltam-e az a baklovag, a ki a
liebfraueni kolostort lőporral a levegőbe vettette, vagy az a másik
baklovag, a ki az apáczákat előbb figyelmeztette, hogy meneküljenek
onnan? Azt ki tudja? Az álarcz hallgat.
(– No hát ha te sem tudod, az álarcz meg hallgat, akkor ezt az egész
capitulumot ki kell törülni az indexből! monda a nagyherczeg, s aztán
capacitálva fordult a soltész felé: Lám, hiszen nem önkényt követte a
baklovagokat, de életveszélylyel fenyegetve kényszeríttetett a
társaságukban maradásra s ottan is nem tudhatni, hogy jót cselekedett-e
vagy rosszat?
– Valóban, helyeslé a soltész; annyira világos a dolognak a
homályossága, hogy az ember utoljára nem tudja már, hogy vajjon
felakasztassék-e a derék, jámbor keresztyén férfiú, vagy pedig
canonizáltassék a gazember?)
Mely szavakban rejlő iróniát ő kegyelmessége vagy nem vette, vagy nem
akarta észrevenni.
II. A BOSZORKÁNY-BUCSÚ.
Mikor a baklovagok közé felcsaptam, azok nem kérdezték, hogy hínak,
hanem az álarczczal együtt nevet is adtak.
Biz ők nem igen válogatták a neveiket a kalendáriumból, sőt inkább
mindegyik egy ördögnek a nevét viselte. Volt ott Beliál, Szemiázáz,
Lucifer, Mefisztofelesz, Belzebub, Leviathan, Azáziel, Számiel, Dromo,
Kopcziher, Aszmodai, Flibbertiggibet stb. Magát a «Maker»-t Astarothnak
hívták. Nekem Belfegor nevet adtak.
Ugyanakkor egy «vérczimborát» is választottam magamnak: annak a neve
volt Beherik.
A vérczimboraságnak a megkötése úgy ment, hogy mindegyikünk beleszúrt
egy késsel a saját karjába, s a másik kiszívta belőle a vért. Ez volt az
elsőfokú szövetség. A második fokúnál egymásnak a nevét szokták a
vérczimborák a karjaikba beedzeni; hanem ez csak a boszorkány-bucsú
alkalmával mehetett végbe nagy ünnepélyességgel.
A vérczimboraságnak kitünő jogai voltak. Az egymáshoz kötöttek testtel
lélekkel egymáshoz tartoztak. A mi enyim, az a tiéd. A mire az egyik azt
mondja: ez nekem kell, azt a másik oda tartozik adni, s ha nincs neki,
elő kell teremtenie. A hova az egyik hív, a másiknak menni kell. S mikor
az egyik azt kivánja, hogy cseréljék ki magukat, oda kell adni a testét,
hogy a másik vehesse azt fel, s neki meg annak a testét kell
visszacserélésig viselni.
(– Ez lehetetlen, kiálta közbe a nagyherczeg.)
– Sőt igenis lehető, monda a soltész, Johannes Magnus bizonyítja, hogy
hasonló esetek valóban megtörténtek az ő tudomására.
– No már szeretném azt látni, szólt a nagyherczeg, hogyan lehetnénk mi
vérczimborák? Kend soltész uram csak elférne az én bőrömben háromszor
is, de én hogy az ördögbe férnék el a kendében?)
A vádlott aztán felvilágosítá, hogy az egész testet szokták kicserélni,
úgy a hogy áll, a mi egészen lehetséges.
A miből azután sok kellemes és kellemetlen quiproquok következhetnek;
mikor én vőlegény vagyok, azt mondhatja a vérczimborám: no most
cseréljünk, én megyek haza a menyasszonyoddal; hanem aztán, mikor engem
akasztani visznek, akkor meg én mondhatom: no most cseréljünk, most
megint vidd el te a menyasszonyomat, a kötelesnek a leányát.
Ilyenforma próbáit a hű czimboraságnak számtalanszor le is tettük.
Egyszer aztán azt mondta a Maker: «Te Belfegor! neked meg kell
házasodnod, addig nem vagy hű czimbora, a míg feleséget nem vettél a mi
fajtánkból.»
– Hát hol kapok én itt asszonyt?
– Van a számodra egy készen; az én szép hugom «Lilith». Azt veszed el.
Annyit tudtam, hogy a szép «Lilith» valamikor az az ördögkisasszony
volt, a ki Ádám apánkat hűtlenségre csábította el Éva anyánktól. No ha
az ugyanaz, akkor meglehetősen vén lehet. Azonban a Maker hugának
nevezte: ez biztató volt. Neki még fekete volt a haja.
– Az is álarczot visel? kérdezém.
– Hát hogy ne?
– Akkor hát se baj. Kezet adtam rá.
A Fekete Erdőben van egy földalatti barlang: ott tartottuk az
esküvőnket. Az egész baklovag-társaság mind összegyülekezett rá.
Mikor a sok szövétneket meggyujtották, akkor vettem észre, hogy az egy
óriási nagy templomnak a belseje. Csakhogy minden meg volt benne
fordítva. A szentek mind fejjel lefelé álltak a talapzataikon, s az
oltáron is a feszület az INRI-s végével lefelé volt felállítva; az
orgona a boltozatról lefelé függött alá s a szárnyas angyalkák az
ábrázataik helyett a megfordított részüket mutatták; magok a harangok
meg felfelé fordítva himbálóztak s a chorus visszafelé énekelte a
zsoltárt: «Aru kankaru netsi sőre za.» Az eskető papnak az egyik lába
hosszabb volt, mint a másik, s mikor a ministrans le akarta a fejéről
venni az infulát, az egész fejét levette vele együtt; akkor vettem
észre, hogy hamis fejet visel. A thuribulumba aligha assa fœtida nem
volt téve, a mivel körülfüstölték. A menyasszonyom, a kit akkor láttam
először, oly fényes és pompás ruhában jött elém, a minőt még a Begum
feleségemen sem láttam; de a sok czifraságtól a termetét sem lehetett
kivennem, az arcza meg épen nem látszott az aranyszövetü fátyoltól. A
pap elmondatta velünk az esküformát visszájáról, a mi kezdődött a
megfordított «Amen»-nel, s mikor összeköté a kezeinket, a hogy szokás,
nekem úgy tetszett, mintha a papi öv helyett egy känguru-farkat csavart
volna a kezeink körül. Mikor beiratta a neveinket a matrikulába,
megfigyeltem a menyasszonyom kezeit s úgy találtam, hogy a
szarvasbőr-keztyűk alatt iszonyú hosszú és görbe körmei lehetnek, a mi
előforduló családi összekocczanások esetére nem igen biztató előjel volt
rám nézve. A hangját az esküvő alatt elég fiatalnak találtam; nem
selypített s a p betűt nem mondta m-nek, a miből azt a meggyőződést
merítettem, hogy fogai még vannak.
A templomból nagy muzsikaszóval távoztunk el, én karöltve vezettem a
menyasszonyomat a barlang előtt álló kocsiig. Az egy nagy nehéz szekér
volt, akkora, hogy tizenhárman elfértünk rajta s volt eléje fogva hat –
szarvasbogár.
– De már, hogy a pokolba vihetné el ezt a nehéz társzekeret ez a hat
bogár? kiálték én boszúsan. Hiszen hat ló sem tudja azt kimozdítani.
– Nem ám, suttogá Lilith, mert nincs megkenve a tengelye. De fogd csak e
kenőcsöt, s kend meg vele, majd könnyebb lesz.
Én szót fogadtam, s a kezembe adott fekete achattégelyből megkentem a
szekér kerekeit és tengelyét. Akkor aztán az egész násznép hirtelen
felkapott a szekérbe; teleülték annak az oldalait, fehérczeit, nekem
maradt a menyasszonyommal együtt a kocsisülés. Lilith azt mondta, hogy ő
maga akarja hajtani a lovakat (a hat szarvasbogarat). Hát a mint azok
szárnyra kaptak, az egész terhes szekér az összes násznéppel csak úgy
repült tova, mint a szélkergette ördögtövis a mezőn. Én kaptam az
alkalmon, hogy a menyasszonyom arczát megpillanthassam, s míg ő két
kézzel fogta a gyeplőt, föllebbentettem az arczáról a fátyolt.
Majd megdermedtem rémületemben. Ez tulajdon az a boszorkány volt, a ki
engemet a kempeni tőzegtörésben meg akart nyergelni. Huh, be förtelmes
egy pofa! Ha ez Lilith, úgy bizonyosan az Ádám apánk Lilithje, mert
ennek az arczán minden ráncz egy századot képvisel s arra, hogy az a
finom baraczkhamv, a mi a női ajkakat oly csókolni valóvá teszi, ekkora
bajuszszá megnőjön, csakugyan kell hatezer esztendő.
– Én kiugrom a szekérből! kiálték ijedten.
– Dehogy ugrol! Inkább átölelsz! szólt nevetve a rettenetes mátka s én
ekkor vettem észre, hogy ötszáz lábnyi magasan repülünk a föld fölött. S
hogy beváltsa a szavát, úgy irányozta a szekerünk röpülését, hogy neki
mentünk a kölni templom toronykeresztjének, a saroglyánk beleütődött az
egyik ágába, az leszakadt, ott is maradt; most is ott lóg, nem tudják
levenni; én azonban a zökkenéstől meghibbanva, csakugyan önkénytelenül
átkaroltam a Lilith derekát, a min aztán az egész társaság féktelenül
nevetett. Magamban azt tervezgettem, hogy hiszen, mikor kenyértörésre
kerül a dolog, itt van az én vérczimborám, a Beherik, majd annak mondom,
cseréljünk alakot, tessék most a helyemet elfoglalnod.
«Hopp hirével» megérkeztünk a «Kranendonk»-ra. Itt tartják a
boszorkányok a bucsújukat. Itt leszálltunk s üdvözöltettünk a
mindenünnen előrepülő atyafiságtól, a kik lóczákon, székeken, seprün,
pemetén lovagolva süvöltöttek a levegőn keresztül; minden asszony
magával hozta a szive választottját.
(– Te! Én ebből az egész bolond beszédből egy szót sem hiszek! vágott
közbe a nagyherczeg.
– De pedig ez mind úgy van! bizonyítá a soltész. Johannes de Kembach
épen így írta le hitelesen a boszorkányok utazásmódját a nagybucsúra, s
a nagy tudós Majolus a «repülő szekérről» is bizonyságot teszen, melyet
a béreslegény, tévedésből a kulimász helyett a boszorkányirral talált
megkenni. Ugyanily dolgot ír le Torquemadius az ő Hexameronjában, a ki
pedig elismert auctoritás.)
A vádlott folytatá tovább:
Az asszonyok és szeretőik a levegőn át érkezének a Kranendonkra, az
ördögök és kisérőik ellenben a földből bújtak elő.
Ott volt szerencsém megismerhetni több rendbeli celebritásait az előkelő
úri társaságnak, a kik a keresztapjaik voltak a neveiket viselő
Bak-lovagoknak.
A Szemiázáz az egész társaság mulattatója; ő a zeneszerző, s mikor ő
muzsikálni kezd, akkor minden ember tánczolni kénytelen, a ki azt
meghallja. Az orra klarinét s annak a billentyűjét a két fülével
billegteti, a két kezével e mellett egy tehéncsontváznak az oldalbordáin
hárfázik, s a farkával egy kétfenekű dobot ver.
A Beherik, az én vérczimborám keresztapja, egy ormótlan nagy test, a
kinek elefántorrmánya van. Ezzel szokta a nevét aláirni, a miért is az
ördög aláirásánál (méltóztassanak jól ráügyelni) a végbetük soha sem
«mp» (manu propria), hanem csak «np» (nasu propria.) A mellett a Beherik
igen elegans gavallér, a farkát a vállára vetve hordja, s az azon levő
nagy lobonczczal szokta magát legyezni, mikor nagy melege van.
Valamennyi ördög úrnak denevérszárnyai voltak, csupán az én druszám és
præsumtiv keresztapám Belfegor különbözött e tekintetben a többitől.
Neki tollakból voltak a szárnyai. Valahány toll volt a világon, a mi
valamely átkozott tett megirásával érdemessé tette magát, hogy a pokolra
jusson, az mind az ő szárnyába volt összeszedve. Az a toll, a mivel
Pilátus aláirta Jézus Krisztus felfeszítését s Barabás szabadon
bocsátását, – az a toll, a mivel Aretin megirta a verseit, De Sade az
elbeszéléseit, – az a toll, a mivel Erzsébet aláirta Stuart Mária
halálitéletét, – az a toll, a mivel Medicis Katalin elrendelte a
Bertalanéj borzalmait, – az a toll, a mivel X. Leo pápa megirta a
pénzért adott indulgentiás leveleket, s a mivel Incze pápa felirta e
szókat: «sint ut sunt, aut non sint», s a mivel egy primás megirta e
kétértelmű választ: «reginam occidere nolite timere bonum est», – az a
toll, a mivel Shylok megiratta a «font húsra» kötött szerződést, – az a
toll, melylyel Foscari halálos ellensége beirta a könyvébe, hogy «la
pagata», – az a toll, a mivel Fülöp király aláirta fia Don Carlos
halálitéletét, – az a toll, a mivel Tetzel a Luther elleni pamphleteket
firkantotta, és mindazok a tollak, a mik árulásra, hamisításra, csalfa
szerelmi esküre lettek felhasználva, ott voltak a Belfegor szárnyában.
Óriási két szárny volt ez, nagyobb mint a Roch madáré. S valahányszor a
Beheriknek szüksége volt irótollra, mindig a Belfegor szárnyából
szakított ki egy épen ahhoz a czélhoz illőt.
A mint az egész boszorkány-társaság együtt volt, a legvénebbek, a
legcsúfabbak összegyűlének s valaminthogy más ünnepélyeket szokás kegyes
imádkozással, a lakodalmakat alamizsnaosztással kezdeni, úgy ők is a
megkezdendő dáridó bevezetéseül egy végbeviendő gonosz tett
elhatározását tűzték ki.
Az én menyasszonyom volt az indítványozó, ma ő volt az ünnep hősnője.
– Van a Kempen vidéken egy vendégfogadó, mondá. Annak a vendéglőse
szövetségben áll a bilseni comthurral. A comthur hamis pénzveréssel
foglalkozik és kereskedők kirablásával. A hamis pénzeket ez a korcsmáros
szokta a nála megszálló karavánok útján értékesíteni s így hozza az
országban forgalomba. Most ezt a korcsmárost megszállta a bűnbánat. Jóvá
akarja tenni az eddigi bűneit. Megírta levélben a kormányzónak az egész
bűnös csalfaságot s fölfedezte a bilseni comthur pénzverő műhelyét. Én
ezt a levelet a kormányzó helyett a bilseni comthur kezébe játszottam.
Ma éjjel a comthur lovagjai meglátogatják a kempeni országúton levő
csárdát. Mit gondoltok? hány embert küldenek a pokolra?
– Valamennyit! sivalkodának a boszorkányok. No ma jól mulathatunk hát!
Jöhet közénk Lucifer!
Most nagy földrengés, csattogás, dörgés hallatszott, s a megnyilt
földből kiemelkedett pokolbeli méltóságában a gonoszok fejedelme,
Lucifer, a ki előtt a többiek mind térdre – azaz hogy csülökre –
borultak.
(– Milyen volt? kérdé a nagyherczeg kiváncsian.)
Erre az egyre nem tudok megfelelni. A pokolbeli fejedelemnek van olyan
varázshatalma, hogy mikor megjelenik is a halandók között, azok őt ne
nézzék. S miből áll az a varázslata? Könnyű lesz megérteni, ha elmondom.
Az ő megjelenésére egyszerre elkezdtek a boszorkányok levetkőzni; az én
Lilithem is.
(– No csak nem a bőrükig!)
– De még azon is túl. Még a bőrüket is levetették, s a mint a rút,
ránczos, tarjagos bőr lehullt róluk, a leggyönyörűbb tündéralakok álltak
előttünk egyszerre. Az én Lilithem szebb lett, mint a minőnek valaha
istennő képét festve láttam, maga a gyönyör és bűbáj megtestesülve. Soha
ilyen ragyogó szemek, ily édesen mosolygó ajkak nem világlottak felém.
Már most érthetik kegyelmességtek, miért nem tudom én Lucifer alakját
leírni. Hát láttam én még mást, mint Lilith tündéralakját magam előtt?
S még ez alak, a szépség nem volt minden, a mi elkábított, de az az
észvesztő csintalan jókedv, az a dévaj csapongás minden érzékemet
megittasítá. Nem voltam a fejemnek ura többé, arra csavarhatta, a merre
akarta. Kész voltam egy csókjáért a lelkemet is odaadni.
Ezt az állapotot várta a jó Beherik. Tudniillik a keresztapa, az igazi
ördög. Előhúzta a hátulsó táskájából azt a bizonyos fekete könyvet s
legelőször is a keresztfiát, az én vérczimborámat vette elő, hogy
engedje magát stigmatizáltatni.
Ez pedig úgy ment, hogy az ördög kirántott egy tollat a Belfegor
szárnyából s azzal a czimborám karjára apró pontokat szurkált, a mikből
betűk alakultak. Valahányat szúrt a bőrbe, a toll hegyén maradt
vércseppel ugyanannyit szúrt a feketekönyvnek egy lapjára, s annak a
szúrásnak a helye meg olyan fénylő lett, mint a szikra. A kar fehér
bőrén aztán ott maradt veres betűkkel felírva a Beherik név, s ugyanaz a
fekete lapon fénylett tűzbetűkkel.
Mikor az megtörtént, Beherik egy tallért adott keresztapai ajándékul a
keresztfiának.
Akkor azután hozzám fordult a két ördög, s nógatott, hogy én is vegyem
fel a magas beavatást a pokol választottai közé. Én is kapok majd egy
tallért.
A tallérért nem tettem volna meg, hanem a szép Lilithnek egy csókjáért
igen. Ennek a mosolygásnak ember nem állhatott ellen.
Megigértem, hogy felveszem a pokoli stigmát.