– Hát hisz nem is jövök a lelkedért, csak a testedért. A nyomorult
animuládat tartsd meg magadnak, meg az Abrahám kebelének; hanem a
testedet ki kell cserélned velem. Az én testemben aztán viheted a
lelkedet, a hová akarod.
– De mit csináljak én a te testedben széles e világon?
– Azt, a mit én csináltam. Árulsz theriákot, meg sárga arsenicumot,
lapis nephriticust, meg nostoc Paracelsit, opoponaxot és salamandra
kenőcsöt a bolondoknak s fizettetsz magadnak kemény tallérokat érte. Ez
a legkönnyebb életmód a világon.
– De én valamennyi elősorolt kuruzsló szereid közül egyet sem ismerek s
meg nem tudom mondani, hogy melyik mire való?
– Nem is kell azon törnöd a fejedet. Nézz ide a szekrényembe. Itt vannak
fiókonkint rendbe fölállítva a tégelyek, phiolák, dobozkák,
czinncsészécskék, a tetejükbe irt czímeikkel; alattuk pedig, arra a
helyre, a hol állnak, fel van jegyezve apró betűkkel, a miket csak ezzel
az erős nagyító üveggel lehet elolvasni, mindenik írnek az a
tulajdonsága, melylyel bizonyos bajok ellen csalhatatlan a foganatja. Ha
jönnek hozzád a patiensek, csak elolvasod az utasítást s aztán adsz
nekik a köcsögből, a mennyinek megadják az árát.
– De hát aztán meddig kell nekem ezt a te fertelmes alakodat viselnem, s
viszont a magam délczeg termetét te rajtad hagynom?
– A míg mind a ketten vissza nem kivánkozunk a magunk testébe. E végett
átveszed majd az egyik gyűrűt, nálam marad a másik. Ha jön majd olyan
idő, a mikor egyszerre, egy pillanatban mind a ketten elfordítjuk a kis
ujjainkon levő gyűrűket, akkor rögtön vissza lesznek cserélve a
testeink. No hát huzd fel ezt az ujjadra, aztán hívd be az
ordinánczodat, mondd meg neki, hogy kisértessen ki a várkapun, ott
bocsásson szabadon: aztán kinálj meg egy pohár pálinkával.
Úgy tettem; behittam az ordinánczot, kiadtam a rendeletet, s aztán egy
poharat töltettem meg pálinkával s azt odanyujtottam a Beheriknek, hogy
hörpintse föl.
Hát csak akkor vettem észre, hogy az a pálinka az «én» torkomat égeti
végig, már akkor én rajtam volt a Beherik teste.
S hogy az én testemben megint a Beherik volt, azt mindjárt abban a
perczben tapasztaltam. Egy pattantyús jött be azzal a tudósítással, hogy
a harmadik ütegben a második ágyú megrepedt.
Az én alakom erre azt mondta:
«No hát csak enyvet kell főzetni és össze kell ragasztani, addig is jó
erős madzaggal össze kell szorítani, hogy tovább ne repedjen.»
Az ordináncz meg a pattantyús egymásra néztek s a markukba kezdtek
nevetni.
No ez mindjárt ferdére megy! gondolám magamban.
«Te Beherik, sugám az alakomnak, cseréljünk egy perczre vissza.»
Mind a ketten elfordítottuk a gyűrűinket.
Megint én voltam «én».
– Vigyétek az öntődébe, parancsolám a pattantyúsnak, s hozzatok helyette
a IV-es kamrából a bronz sugárágyúk közül. Mit röhögtök? ostobák!
Aztán megint elcseréltük a testeinket.
Engem a Beherik alakjában aztán kikisértek a várból, a honnan osontam
tovább. Keresztül kellett mennem az ostromzároló táboron, a hol
természetesen föltartóztattak. Mikor elkezdtek hozzám beszélni, akkor
vettem észre, hogy nem tudok francziául. Én, a ki beszélek diákul,
angolul, francziául, lengyelül, oroszul, törökül, indusul, hollandusul,
most az ostoba Beherik fülével egyiket sem értem, s az ő nyelve egyikre
sem forog, csak a svábra. A főparancsnokkal csak tolmács útján tudtam
beszélni.
«Voltál a várban?» kérdé tőlem.
«Voltam.»
«Átadtad a konstablernek, a mit küldtem?»
«Átadtam.»
«Meg fogja tenni?»
«Bizonyosan meg fog tenni mindent.»
Erre a parancsnok a markomba nyomott ötven tallért, s én ki nem tudtam
találni, hogy miért? Aztán intett, hogy már most elhordhatom az irhát.
Én aztán a nyakamba vettem a világot s addig vándoroltam egyik városból
a másikba, míg eljutottam Magdeburgba. Az alatt a gyógyszereimmel annyi
pénzt szereztem, hogy kocsit, lovat vehettem magamnak; nem hordtam már
hátamon az orvosságos szekrényeimet, hanem inast tartottam, a ki dobolt,
trombitált a bakon, míg én a piaczon a csodaszereimet kikiáltottam.
Olyan pompás életem volt, hogy egy perczig sem jutott eszembe,
visszacserélni a testemet Beheriktől. Csak hadd sütögesse ő az ágyúkat
az Ehrenbreitsteinon, ha neki ahhoz volt kedve; dehogy adom vissza neki
a testét! Nagyon okos test ez. Teljes életemben a lelkemnek nem volt
annyi megélni való esze, mint ennek a testnek. Ápoltam is gyöngyen. Úgy
kihizlaltam, mintha a saját magamé lett volna. Volt is módom benne.
Valamennyi doktor mind megbukott Magdeburgban, mert csak nálam keresett
minden ember segélyt. Az én szereim igazán csodákat míveltek.
Hanem egyszer aztán megtörtént rajtam a nagy veszedelem.
Mikor egy napon épen a piacz közepén hirdetném a csodaszereimet, valami
gazember (alkalmasint egynémely irigy physicusnak a bérencze) tüzes
taplót dugott a lovam fülébe, mire az elragadta a kocsimat, s
feldöntött; valamennyi tégelyem, phiolám, skatulyám mind szétgurult az
almáriomomból. A nyakamat nem törtem; hanem nagyobb baj volt az annál,
hogy a szétgurult gyógyszeres edényekről már most nem tudtam, hogy mi
hová való? Csak úgy találomra rakosgattam őket vissza a helyeikre s
bizonyos, hogy sokat össze-vissza cseréltem e közben.
A miből aztán mindenféle subscusok támadtak.
Nem is említem az olyan szerencsétlen kúrákat, mint midőn például
egyszer a syndicushoz hivattak, a kinek az egyik lába hosszabb volt,
mint a másik, hogy segítsek rajta. Én akkor épen kissé kapatos voltam a
jó franczia bortól, s tévedésből az «innyujtó» balzsammal azt a lábát
kentem be erősen, a melyik a nélkül is hosszú volt. A jámbor syndicusnak
aztán az a lába úgy megnyult, hogy nem tudott vele máshová leülni, mint
az almáriom tetejére, s ha föl akart állni, bele ütötte a fejét a
gerendába. Ez agyon akart ütni.
A másik inconvenientiám a kereskedelmi kamara elnökével történt meg; a
kinek régóta gutaütött volt mind a két lába, csak két mankóval tudott
járni. Ez ellen is volt nekem csalhatatlan szerem. Csak hogy persze nem
kellett volna belőle többet egy borsószemnyinél bedörzsölni: én a
helyett tudatlanságomban féltégelylyel felkentem a lábaira, a mitől
azután azokat úgy meglepte a gyorsaság spiritusa, hogy a tisztes öreg úr
kénytelen volt egy időre beszegődni a brandenburgi választó-fejedelemhez
kengyelfutónak, mert járni nem tudott, csak szaladni. S ülni nem volt
képes másutt, mint a takács szövőszékén, a hol folyvást rugdalhatott a
lábával, s aludni épen csak egy taposó-malomhoz kötözve tudott.
De végképen elrontottam az orvosi hitelemet, a midőn a csodaszereim az
előbbi helyeikből leszóródva, hamis helyekre kerültek.
Így például volt két dicső szerem, a melyik közül az egyik a kopasz
fejre dúsgazdag hajat varázsolt, a másik pedig a kihullott fogak helyébe
ujakat növesztett, ha az ajkra kenték. Ezek a kiszorítás által helyet
cseréltek, s mikor aztán az egyiket egy kopasz fejü urnál alkalmaztam, a
mi fognövesztő volt, attól annak a homlokán két olyan óriási agyara
nőtt, hogy azt minden ember szarvnak nézte, a mi annál nagyobb boszuság
volt rá nézve, mert feleséges ember volt; míg a másik kenőcstől megint,
egy asszonyságnak, a kinél hiányzottak a fogak, ezek helyett akkora két
bajusza nőtt, hogy egy tamburmajornak is sok lett volna.
De mind ez semmi volt ahhoz a veszedelmes kúrához képest, mikor egyszer
a főbiró feleségéhez hivattak, a ki jó reményben volt, hogy adjak neki
valamit, a mitől elmuljon róla a csuklás, a mit az egész doctorum
consilium nem tudott róla elmulasztani. Nekem ilyen szerem is volt
bizonynyal; csakhogy nem az igazira találtam. A helyett beadtam neki
azokból a labdacsokból, a mik arra valók, hogy a tyúkok sokat tojjanak.
S a szerencsétlen asszony hat hét mulva hét élő gyermeket hozott a
világra!
(– De már ezt az utolsót csak magam sem hiszem el! kiálta fel a
nagyherczeg, kinek már eddig majd az öve szakadt szét a nagy
kaczagástól. De már itt nagyon elvetetted a sulykot.
– Nem, kegyelmes uram, szólt a soltész, ily esetet valóban jegyeznek fel
a krónikák. Magyarországon Miczbánus gróf úrnak a felesége szaporodott
meg ily csodálatra méltó ivadékkal s mind a heten fiak voltak és
fölnevelkedének.
– No hát bizonyosan az is ezekből a pilulákból vett be.)
Mindezek is nagy ingerültséget költének már ellenem, de bekoronázta
szerencsétlenségemet a polgármesterrel való esetem.
Volt ugyanis két csodatevő szerem, melyek közül az első olyan kenőcs
volt, a melytől az orron levő rezesség eltünik, a másodiktól pedig
minden ezüst aranynyá változik. A polgármesternek volt egy nagy ezüst
tubákos pikszise és egy igen nagy vörös orra. Egyszer odahivat magához
sub rosa s fölszólít, hogy ha igaz a csodaszereimnek ez a tulajdonsága,
tegyek próbát velük ő nála: csináljam aranynyá a burnótszelenczéjét s
tüntessem el az orráról azt a verességet. Átkozott csere! A szerek össze
voltak tévesztve, s a használat után a polgármesternek az orra lett
aranynyá s a pikszise tünt el.
(De már ez a kúra annyira megtetszett ő kegyelmességének, hogy azt
mondta: «elég volt ennyi a jóból mára! Hagyjunk valamit holnapra is,
mert bizony nem állja ki az ember nevetés nélkül!»)
Nagy querela lett ebből! A polgármester nem annyira azért haragudott
meg, hogy az orra aranynyá lett, mint inkább azért, hogy az ezüst
burnótszelenczéje eltünt. Azzal vádolt, hogy elloptam. Pedig ha ismerte
volna a chemiát, hát tudhatta volna, hogy vannak szerek, a melyek
egymást elnyelik: az argentum vivum elnyeli az aurumot, s az «aqua
fortis» csak úgy éhezi az ezüstöt, mint a sovány tehén az árpát. Ezeket
«occulta qualitas»-oknak hijják.
Hanem hát a magdeburgiaknak nem volt ehhez való eszük, hogy ilyen
transscendentalis dolgokat meg lehessen velük értetni: a soltész elé
vittek; az átadott a Landvogtnak, s az meg apósa volt egy doctor
medicinae et magister chirurgiaenak, csupa boszuból kimondta rám a
büntetést, hogy varázsló kuruzsolás és keresztyén emberek megrontása
miatt pelengérre kiköttessem és megkorbácsoltassam.
Ekkor azt mondom magamban: «no már barátom, Beherik! addig csak viseltem
a testedet, a mig azt osztrigával és lúdmáj pástétommal kellett
táplálni, de mikor arra kerül a sor, hogy a bőröd kilenczágú
macskafarkával végig czirógattassék, akkor csak viseld azt magad,
cseréljük vissza! Hátha te is meguntad már az én testemet?
Már ki is kötöttek a pelengérhez, s a bakó napvilágra hozta a hátamat,
fölfedezve, hogy nagyon sok előzetes korbácsütésnek a nyoma látszik már
azon, a mire én természetesen nem emlékezhettem vissza, mert azokat a
Beherik kapta, s annál fogva, minthogy már ez a Beherik hátának nem volt
ujság, a nagyobbik korbácsát hozatta elő, a melyiknek a végei hegyes
horogfejű szegecskékben végződtek.
«De czimborám, Beherik, ezt már csak álld ki magad!» A két kezem össze
levén kötve, oly módon, hogy a bitót átölelve tartottam, sikerült a
gyűrűt megfordítanom a kis ujjamon.
S abban a pillanatban itt voltam megint az ehrenbreitsteini casamata
szobámban.
Épen ő kegyelmessége a soltész úr állt előttem, az árulás tanujelét, a
tűzkorsót és a levelet tartva elém, hogy mit szólok ehhez?
Ekkor láttam, hogy micsoda gonoszságot követett el az én testemben a
vérczimborám? A francziák, a kik a baklovagok szövetségesei, azért
küldték őt ide, hogy ily gonosz árulásnak eszközévé legyen.
Ő kelme azonban, a mint vette észre, hogy kitudódott a fertelmesség,
gondolta magában: «nem jó lesz ebben a testben maradni, nesze Belfegor!
add vissza a magamét!» s ő is egyet fordított a gyűrűn, ugyanakkor a
mikor én.
Hanem képzelem a meglepetését, a mikor az első viszontlátásra olyat
huzott a hátára a hóhér, hogy hét helyen hasadt végig a bőre. Ezen még
most is jó izüt nevethetném, valahányszor eszembe jut, hogy milyen pofát
csinált hozzá!
Ez volt az én utolsó halálos bűnömnek az igaz története.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
UTOLSÓ FEJEZET.
A FEHÉR GALAMB.
Az itélet, melyet a vérbiróság a sokszoros bűnösre kimondott, ekkép
hangzott:
«A huszonegy előzetes főbenjáró bűn, melynek mivolta kellőleg ki nem
deríttetett, vádlottnak elengedtetvén, elmarasztaltatik csak a
huszonkettedikben: az árulás gonosztettében. Minthogy azonban, saját
vallomása alapján, ezen bűnt is nem saját maga követte el, hanem a vele
testet cserélt vérczimborája s lelke e gonosztettől távol vala: annál
fogva a lelke fölmentetik és Istennek ajánltatik; hanem a teste, mely e
bűnben kapatott, az árulók büntetésére, a hátulról való főbelövetésre
kegyelmesen elitéltetik.»
A kalandor alázatosan megköszönte ez itéletet, s a kegyelmes uraknak
iránta tanusított sok rendbeli grácziáját; nem is kért többé semmiféle
haladékot.
Mikor a vesztőhelyre kivitték, maga szép nyugodtan levetkőzött, s csak
azt kérte, hogy ne kössék hátra a kezeit, hadd tegye össze imádkozásra.
Azután letérdepelt szépen s elkezdé a Miatyánkot fenhangon elimádkozni.
Mikor az ament kimondá, hátra szólt a muskétásoknak, a kik az égő
kanóczot a lőporos serpenyő fölött tarták már:
«Csak arra kérlek, bajtársak, hogy mikor összelőttök, velem együtt azt a
fekete holló madarat is lőjjétek agyon, a mi a vállamon repdes!»
S azzal félve tekinte félre a válla felé.
De egyszerre örömsikoltva kiálta fel:
«Nem! nem! Hisz ez nem a fekete holló. Ez az én fehér galambom!
Visszatértél hozzám! Megszántál galambom? Angyalom, jó Maduskám? Igazi
kedveském! Szorulj a keblemre! a két karom közé! s vidd el lelkemet oda,
hol te lakol!»
Tizenkét puska dördült s a fehér galamb már vitte!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így van megírva ez a csodálatos történet a «Rheinischer Antiquarius»
második része második kötetének 613–626. lapjain. Az ehrenbreitsteini
ágyúöntődében ma is mutogatják még egy vasrúdra akasztott vaskalitkában
az «áruló koponyáját» s a tudós Hiegel följegyezte róla, hogy Gall
rendszere nyomán a koponyában rendkívül ki volt fejlődve a nagyravágyás
szerve; a mely miatt ez emberre nézve a soha el nem érhetett czél valódi
kinszenvedéssé tehette az életet.
TARTALOM.
ELSŐ RÉSZ: OSTROM ALATT.
A tűzkorsó 1
A kínvallatás 10
MÁSODIK RÉSZ: A RABLÓK KÖZÖTT.
A Prjszaka barlang 16
A Viszpa-Ogrod 49
A Koltuk-dengenegi 59
A Berdiczovi zárda 67
A Karácsonyéj 76
HARMADIK RÉSZ: A HERCZEG SZOLGÁLATÁBAN.
Malach 81
Persida 90
A vas nyakravaló 99
A fehér galamb 107
NEGYEDIK RÉSZ: A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.
A faoduban 113
A Baphomet 123
ÖTÖDIK RÉSZ: A HOMICIDIUM.
A Mynheer hajóján 146
A múh-borju 150
HATODIK RÉSZ: A «FALSUM».
Egy nulla 171
Az örökség 173
HETEDIK RÉSZ.
A boldog nyugalom 179
NYOLCZADIK RÉSZ: BENGÁLIÁBAN.
Szumro Begum 192
A bálványimádás 199
Majmúne és Danesh 204
KILENCZEDIK RÉSZ: A TENGEREN.
A kalóz 219
TIZEDIK RÉSZ: UXORICIDIUM.
Secundogenitura 229
A sivó-homokban 236
TIZENEGYEDIK RÉSZ: AZ ÖRDÖG VILÁGÁBAN.
A bak-lovagok 247
A boszorkány-búcsú 256
TIZENKETTEDIK RÉSZ: A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.
A gyerehaza-tallér 267
A más felesége férje 272
TIZENHARMADIK RÉSZ: A TESTCSERE.
A kuruzsló 277
UTOLSÓ FEJEZET.
A fehér galamb 287
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
17 |tálálkozásainkat |találkozásainkat
64 |pénzt tar-tartani |pénzt tartani
106 |valasztanod |választanod
118 |kogy elhagyjam |hogy elhagyjam
249 |abból ís |abból is]