közönséges emberektől külömböznek. Más országban, ha valakit az a
szerencsétlenség ér, hogy a felesége összetéveszti valami más emberrel,
hát az olyan férjet csak a háta mögött szokták kinevetni s ha jön
valahová, nagy ajtót nyitnak előtte, hogy beférjen rajta a szarvaival:
ezek azonban szemtől szembe csufolják ki a bajbakeveredett embert. Az
asszonynak elnézik, hogy hibázott, hanem a megcsalt férjet halálra
boszantják.
Föltettem magamban, hogy jól van hát, megbocsátok a feleségemnek,
behúnyom a félszememet; de a mint kimentem az utczára, mindjárt kész
volt a boszúságom. Minden szemközt jövő megállított, felséges urnak
czimezett s a koronáim után tudakozódott (többesben.) Egyik azt kérdezte
tőlem, hogy nem volt-e azóta látogatóban nálam a Majmuna tündér? Másik
azt mondta, hogy ő is látott már egy gólyát, a melyik egy pólyás
gyermeket vitt a csőrében, a levegőben repülve. Ha valahova mentem s a
kalapomat letettem, mikor föl akartam tenni, már ki volt lyukasztva a
teteje, s ha kérdeztem, ki tette azt, azt mondták, a saját szarvam
lyukasztotta ki. Postán rám küldték levélben a «nyámnyila-oklevelet»
(Szimándli diploma). Éjjel odajöttek az ablakom alá s az egész
történetemet elénekelték csufondáros versekben elejétől végig. S
reggelre odafestettek az ajtómra egy embert, a ki kakason lovagol.
Dühödt voltam, mint a tigris.
S nem védelmezhettem magamat.
Más országban bezzeg hamar segít az ember magán az ilyen üldöztetések
ellen. Odaküldi a cartellhordóit a legelső gúnyolodóhoz s kihijja egy
szál kardra s megeteti vele a vasat. A többi aztán csomót köt a
nyelvére. De itt legelőször is nem kap az ember senkit, a kit a
cartellel elküldjön, s ha levél utján, vagy személyesen provokálja az
ember a megsértőjét, annak a legelső dolga az, hogy elszaladjon a
polgármesterhez s feljelentse, hogy őt meg akarják gyilkolni. Ha pedig
felfricskázza az ember az elégtételt adni vonakodót, az viszi rögtön a
megbántott orrát a markában a soltészhoz s fizettet az emberrel három
márkát az egyszerű fricskáért, hatot a pofonnal összekötöttért. Úgy,
hogy a feleségem nem győzte a sok birságot fizetni helyettem a mindennap
felpofozott gúnyolódókért, én pedig egyebet sem tettem, mint mindig a
törvényszéket laktam a sok testi sérelem miatti megidéztetések
következtében.
Ezt a veszett állapotot se én nem állhattam ki sokáig, se a feleségem.
Az asszony mindig beteges akart lenni, a mióta hazakerültem.
Egyszer aztán azt mondta, hogy neki nagyon szükséges volna fürdőre
menni, menjünk el Vliessingenbe.
Hát én kaptam rajta: gondoltam, hogy majd ott lerázom a nyakamról a sok
csúfolódó rosszakarómat.
Dehogy ráztam le. Hát nem mindennap irtak utánam levelet, a miben
otrombául sértegették férji becsületérzésemet!
Egyszer a többi között egy ilyen tartalmú levelet kaptam:
– Oh te bolond! No ugyan nagy szüksége is van a feleségednek a Majmuna
tündérre, hogy őt az Ararát hegyére elszállítsa; elviszed te őt oda
magad is a saját tevehátadon. Hát nem tudod, hogy épen Vliessingen az az
Ararát hegye, a hová a Danesh tündér a feleségednek a férjét elvitte, a
ki nem te vagy. Most is az küldött a számára egy ujdonatúj főkötőt,
piros bársonyból, aranypaszománttal, csipketarajjal; valahányszor azt
felteszi, az mindig azt jelenti, hogy ma elmegy az uram hazulról. Oh te
Andapálkatonája!
No már ez mégis több volt az elégnél! A feleségem csakugyan azokban a
napokban kapott egy olyan főkötőt, a milyen a leirott, s mikor azt
feltette, olyankor mindig úgy tetszett, mintha mosolygósabb volna az
arcza, mint egyébkor.
Elkezdtem vele e miatt a fejkötő miatt veszekedni. Kértem, hogy ne
viselje, vagy ha felteszi, hát ne menjen ki vele sétálni. Csak azért is
viselte. Ha dühösködtem, a szemem közé nevetett. Engem pedig boszantott
az a főkötő kimondhatatlanul.
Egyszer aztán valami üzleti dologban el kellett mennem Antwerpenbe.
Azt már tapasztaltam, hogy az asszonyok olyankor, mikor a férjeik valami
útra készülnek, rendkívül gyöngédek hozzájuk. Az én feleségem ezen a
napon olyan szeretetreméltó volt hozzám, hogy még el is akart kisérni
egy darabon gyalog; minthogy a vliessingeni fürdőtől a tengerparton
végig nem szabad kocsival járni. Nem hagyta magát lebeszélni róla. Nekem
pedig mintha sugta volna valami, talán az a fehér galamb ott a vállamon,
hogy ne engedjem őt magammal jönni: jobb lesz mind a kettőnkre nézve, ha
ő otthon marad. De már a fejébe vette, hogy elkisér s nem hagyta magát
leverni.
Megint azt a piros bársony főkötőt tette fel. Én megint pöröltem miatta.
Ő jól kinevetett.
– Oh te bolond! Ugyan kitől féltenél ott a homokbuczkák között, ha csak
a sirályoktól vagy a földi kutyáktól nem?
Méltóztatnak kegyelmes uraim ismerni azt a vidéket? Ha nem, hát leirom
nehány szóval.
Egy elátkozott homoksivatag az egész, messze nagy területen, a hol mély
pocséták s magas homokbuczkák váltogatják egymást, tele nőve rőt színű
bozóttal, rekettyével és hangafával, a mi egy se nő olyan magasra, hogy
a legelésző tehén szarva ki ne lássék belőle, a mit a pásztorok hosszú
lábtókon őriznek. Ezt a laktalan kietlent egy hosszú, levert czölöpzetre
rakott töltés választja el a tulsó oldalon messze elterülő
sivó-homoktól.
Ez a sivó-homok valami rettenetes elem. A föld és a víz egyesülve egy
közös czélra: megölni mindent, a mi útjába akad. A két éltető elem,
olyan alakulásban, a mi csak halált adhat. A sivóhomok felszine
száraznak tetszik, olyan hullámok látszanak rajta, mint magán a
tengeren. Tengerhomok az, fölül kiszárasztva a széltől, alul
felnedvesítve a tengertől. Nem látni azon semmi növényt.
S jaj annak az embernek, vagy állatnak, a mi véletlenül beletéved, ha
csak szárnya nincsen. A sülyedő homok egyszerre csak megindul alatta s
attól a pillanattól fogva el van veszve. Ha az egyik lábát fel akarja
emelni, a másik még mélyebbre sülyed. Eleinte csak tréfának veszi: azt
hiszi, ki lehet onnan menekülni. De az elnyelő homoknak nincsen feneke.
Úgy szijja befelé az embert, mint a kigyó a szájába fogott galambot,
ízről-ízre. Mikor már övig lesülyedt, akkor kétségbeesik a küzködő;
érzi, hogy nincs szabadulása s minden mozdulatával még mélyebbre fúrja
maga alatt a sírt, míg lesülyed álláig, a homok az ajkáig ér; hasztalan
kiált, senki sem segíthet rajta: a ki hallja a jajgatását, az is elfut,
mert a mentségre sietőnek is vele együtt kell meghalni. A homoksír
összecsukódik a feje fölött, s aztán csak egy kerek tölcsér a sivó-homok
közepén mutatja még, hogy hol mult el egy ember. Az első szél azt is
eltakarja.
Tehát jobbról volt a buczkás semlyék, balról a sivóhomok, középen a
töltés: mi ketten azon sétáltunk végig karöltve.
– Látod kedvesem, mondám a feleségemnek, milyen boldogul élhetnénk mi
egymással, ha senki se háborgatna bennünket. Az én boldogságomból
például semmi sem hiányoznék, csak épen az a piros bársony fejkötő. De
úgy, hogy ne viselnéd.
– Csodálatosan egyetértünk; mondá az asszony. Látod, nekem sem hiányzik
a boldogságomból semmi, csak ez a piros bársony fejkötő; de úgy, hogy
viseljem.
– Hát viseld, nem bánom; viselj három piros bársony fejkötőt egymás
hegyében. Csak az alatt, a míg én odaleszek, ne viseld ezt az egyet.
– No hát nem viselem.
– Esküdjél meg rá.
– Én bizony nem esküszöm, mert akkor ha meg nem találnám tartani,
esküszegő lennék s az nem volna érdemes egy fejkötőért.
– De hát kedvesebb neked az a fejkötő, mint én vagyok?
– De hát annyira gyűlölöd te ezt a fejkötőt, hogy miatta engemet is
gyűlölsz?
– Van okom ezt a fejkötőt gyűlölni s nem akarom, hogy ez az ok te rád is
átszármazzék. Fogadd meg, hogy nem teszed fel addig.
– De nem fogadom meg. Csak azért sem. Ne légy olyan rigolyás.
– De ha én megmutatom neked, hogy nem fogod azt viselni! Olvasd el, mit
irnak nekem Niemengenből.
Azzal kivettem a tarsolyomból az említett levelet s odaadtam neki azt,
hogy olvassa el.
Az asszony arcza olyan vörös lett erre, mint az a fejkötő.
Lábaival toporzékolt s a fogait összecsikorította.
– Már most csak azért is viselni fogom ezt a fejkötőt! kiálta: s a
levelemet összegyürve, odahajítá a sivó-homok fölé.
– No hát azért sem fogod viselni! ordíték én magamon kívül s letépve a
búbjáról a főkötőt, utána hajítám azt a levélnek a sivó-homokra.
Hogy erre a jelenetre mi következett? azt csak akkor lehet igazán
elképzelni, ha először leirom a feleségemnek az alakját.
Mert tudnivaló az, hogy Hollandiában is szoknak a házastársak egymás
között verekedni, csakhogy ott aztán rendesen a férj megy panaszra a
biróhoz a kapott kék szemével: az asszony döngeti el az urát. Az én
feleségem pedig egészen ahhoz való asszony volt. Nálamnál fél fejjel
magasabb; széles vállakkal és hatalmasan kidomborodó kebellel.
Kinyújtott karral el tudott egy kis gyermeket a tenyerén tartani, s azok
olyan tenyerek voltak, hogy a kit azoknak egyikével képen felejtett,
annak nem kellett visum repertum. Hát ennek az asszonynak mertem én a
pirosbársony fejkötőjét letépni a fejéről.
Abban a pillanatban, mint a megdühített elefánt, nekem jött az asszony,
s úgy taszított mellbe két ököllel, hogy én hanyatt bukfenczeztem, le a
magas gátról a zsömlyékes oldalra, s egyenesen fejjel bele egyikébe
azoknak a pocsétáknak, a mik tele vannak azzal a keserű, sós, szikes
latyakkal, a miben még a piócza sem terem meg, s a mi úgy csípi az
embernek a száját, ha véletlenül belekóstolt, mintha nyers tormát kapott
volna be. Hozzá még fejjel lefelé estem a kátyuba s az meg a fenekén
tele van holmi leülepedett iszappal, a minek megint az a jó
tulajdonsága, hogy ha az ember bőrét bekenik vele, hát úgy felmarja,
mint a csalán. S nekem az egész fejem állig belement ebbe az iszapba.
Csak nagy lélekjelenlétem szabadított meg, hogy oda nem fulladtam, a mi
nagyon megeshetett volna. A legjobb uszó is elfelejti az egész
tudományát, mikor a fejét az iszaptól eltemetve érzi. Nagy nehezen, de
mégis kikeczmelegtem, s vaktában kikapaszkodtam valamerre a pocsétából.
De nem láttam én se eget, se földet, mert a két szememet úgy marta az a
finom kristályokkal teljes iszap, hogy ki nem birtam nyitni. Nagy idő
telt bele, míg kiprüszköltem a keserű moslékot, a mivel orrom, szájam
tele lett; s a két szemem világáért sokáig kellett a két öklömmel
küzködnöm, míg annyira jutottam, hogy ismét látóvá legyek; de a fülem
még akkor is csengett, hogy nem hallottam vele semmit.
Feltápászkodtam nagy nehezen; de mint afféle vízbefulástól megmenekült
embernek, a kinek még azonfölül az egész bőre is úgy ég, mintha csupa
hólyaghuzóval volna beragasztva, csak azután kezdett lassankint még arra
is gondom lenni: hogy hát egyéb baj nem történt-e a világon? A
feleségemet nem láttam sehol; vajjon hová lett? A nagy krákogástól,
prüszköléstől nem tudtam kiáltani, hogy a nevén szólíthattam volna. Hogy
a töltésre fölmehessek, messzire el kellett gázolnom a süppedékben; mert
ezen az oldalon a czölöpzet meredeken áll, minden burkolat nélkül. A míg
egy feljárót találtam, abba is jó idő belekerült. Egyszer aztán
felkapaszkodtam mégis, s szétnéztem, hogy merre van a feleségem? A
hosszú töltésen nem volt. Azután elnéztem a sivó-homok felé, s arra
aztán a vér aludt meg ereimben attól a látványtól, a mi ott várt rám.
Az esztelen asszony utána futott a kedves főkötőjének s meg is kapta azt
s föl is tette a fejére. De már a mikor én láttam, csak a feje látszott
ki a sivó-homokból, meg a két fölemelt karja.
Rettenetes kép volt! Szemei rám voltak meredve, mint egy iszonyú bűnvád.
Két keze a görcsösen szétmeredt ujjakkal kapaszkodni látszott a
megfoghatatlan semmiségbe.
Szája nyitva volt, de nem volt már hangja: még élt és már el volt
temetve.
Nem gondolkoztam semmiről, csak rohantam feléje egyenesen, hogy
kiszabadítsam.
A mint ezt meglátta a sülyedő asszony, hirtelen alácsapott a két
karjával haragosan a homokra, mire a vállai kiemelkedtek, hanem a karjai
sülyedtek alá. Talán el akarta dugni előlem a kezeit, hogy meg ne
foghassam.
Ugy sem foghattam meg, mert alig tettem ötven lépést a sivó-homokban,
egyszerre csak lesülyedt a lábam alatt a föld.
Ekkor vettem csak észre, hogy magam is minő veszélyben forgok. Annyi
józan ész, vagy tán életösztön megmaradt nálam, hogy hirtelen arczra
vessem magamat. Így nagyobb területre elosztva, a test terhe nem
sülyeszti azt oly gyorsan alá. Azután óvatosan majd az egyik kezemet,
majd a másik lábamat húzva ki a homokból, megkisértém visszafelé csúszni
hasmánt a halálos területről. Végtelennek tetsző időbe került az, míg
így hátrafelé mászva, odább vonszolhattam magamat, s ezalatt folyvást
látnom kellett magam előtt azt a szemem láttára elmerülő alakot, utóbb
csak egy fejet már, mely vonalról vonalra sülyedt el előttem, s azalatt
folyvást a szemembe nézett izzó, lángoló, aztán meg fagyos, kőmerev
szemeivel s a míg az ajkai nyitva voltak, olynemű zúgás volt a fülemben,
mintha az egész tenger csapkodná benne a sziklákat, s minden hullám és
minden szikla ezt kiáltaná: «átkozott!»
Mire a gáthoz visszatértem, a rémülettől izzadva és reszketve; aztán
mikor onnan a magasból széttekintettem, már akkor csak a piros főkötő
látszott még a sivó-homokon. Egy hirtelen kerekedő szélcsapás a tenger
felől felkapta azt is s elkezdte gyorsan felém hempergetni. Én futni
kezdtem, hogy utól ne érjen.
És aztán futottam eszeveszettül. Futottam úttalan vidékeken keresztül.
Neki a buczkáknak, egyik homokdombról le, a másikra fel, keresztül a
fehérlevelü nyárfabozótokon, a korhadt erdőkön, a miket a víz árja
kirohasztott, a csalóka réteken, mik messziről zöld pázsitnak látszanak,
de alattuk víz van, a hol békák tanyáznak, a hojszák fészkelnek, a hol a
vidra meg a marmota megbuvik, és mindenütt ezt a szót hallottam a
fülembe zúgni: «gyilkos!» Ezt kiáltották rám a békák a vízből, a hojszák
a levegőből, a korhadt fák, a mik kinyujtott karjaikkal látszottak
fenyegetni, a földi szeder, mely tüskés indáival a lábamba
csimpajkozott: «megállj, gyilkos! megkötözlek!»
Minden élő és nem élő lény azért jött elém, hogy vádoljon. Míg utoljára
egy olyan térre jutottam, a hol mintha levágott falak állnák utamat, úgy
körül voltam zárva. Az egy elhagyott tőzegvágás volt. Nekem úgy
tetszett, mintha börtön volna. Maga a vad természet jön elém, hogy
körülzárjon.
Itt összeroskadtam a fáradságtól.
A tőzegvágás helyén uj magas moha nőtt; abban jól esett a testemnek
végig elnyúlni.
Kezdtem az eszemet kissé rendbeszedni. Kezdtem magamhoz térni.
És aztán elkezdtem magamat mentegetni, a békáknak, a hojszáknak, a földi
kutyáknak; aztán meg azoknak a kiszáradt fáknak, a mik itt-amott
szétszórva meredeznek a síkon, galytalanul, mintha kinálkoznának, hogy
«no hát! válaszsz hát! Melyikünket találod elég szépnek!» Védelmeztem
magamat.
«Hiszen, hogy volnék én gyilkos? Én hozzá sem nyultam az asszonyomhoz. A
kis ujjammal sem taszítottam meg. Inkább ő taszított le engem a gátról;
majd hogy el nem vesztem bele. Ő maga volt olyan ostoba, hogy odament, a
hol a halálveszedelem várt rá. Minek szaladt a sivó-homokra a fejkötője
után? ő az oka a halálának!»
… Igen, de minek dobtad a fejkötőjét a sivó-homokra, kérdezék tőlem a
hojszák, a békák, a földi kutyák.
«No hát nem volt teljes igazam és jogom hozzá? Nem volt-e alapos gyanum,
hogy mikor ezt a főkötőt felteszi az asszony, akkor az én férji
becsületemen csorbát ejt? Nem gyalázott-e meg már egyszer? Tartozom-e én
eltűrni, hogy belőlem csúfot űzzön? Én csak a magam becsületét védtem,
és az ő erényét. Mikor a főkötője után rohant, szándékosan meg akarta
ölni magát, az erényét és a becsületét. Háromszoros öngyilkos volt. Ő
maga tette azt, nem én.»
Hahaha! Nevetett rá minden élő. Hahaha! Nevetett rá maga a szél is, a
mint a hangafabokrok közt végig fütyölt.
Senkim sincsen az egész világon, a ki pártomat fogja.
Ellenségem mind a négy éltető elem. És minden, a mi él, és halott. És
egyenkint minden ember a világon. Apró és nagy. Fehér s fekete és
olajszín bőrü ember. A mint meglátnak, már tudják, hogy ez az, a kit
üldözni kell. És az egész emberi társaság együttvéve. A városok, a nagy
házak és a kis kunyhók, mind ellenségeim már. A hol egy házat meglátok,
vissza kell fordulnom és elszaladnom tőle.
Pedig hiszen én nem vagyok gyilkos.
Mindenki azt fogja mondani, hogy az vagyok. Nem fogják találni a
feleségemet sehol, a kit láttak velem sétálni elindulni: de megtalálják
majd a fejkötőjét a gát mellett, s azt fogják mondani, hogy én öltem
meg. Pedig az nem igaz. Én nem vagyok a nőm gyilkosa! Hát senki se
látta? Senki se bizonyít mellettem?
Gyönge madárszárnycsapás érinté arczomat.
Ah, hiszen itt vagy te, örök kisérőm, fehér galambom! suttogám, te
mondhatod meg igazán, hogy én nem vagyok a nőm gyilkosa. Ugy-e nem?
S azzal reménykedve tekinték a vállamra, a hol ülni szokott. De az nem a
fehér galamb volt, hanem egy fekete madár: talán holló. Azt felelte: «de
az vagy!»
Azóta mindig ott ül a vállamon. Most is ott van. Nem látják kegyelmes
uraim?
(No csakhogy hát egyszer végre-valahára kaptuk már meg olyan
vallomásodat, a mit nem invalidáltak semmiféle farizeusi mentalis
reserváták, hogy így volt, meg úgy volt; monda a soltész, kiverve a
tintát a pennájából, melylyel a protokollumot hitelesíté. Tehát mégis
kerül már a hóhér számára is valami kis sportula. Nem marad a dolog az
egyszerű főbelövetésnél. – Uxoricidium: æquale = felnégyeltetés,
præcedente jobbkéz levágatással.
Még sem úgy lesz: szólt közbe a nagyherczeg. A hitvesgyilkolás ugyan
implicite constatálva van, nem is tagadtatik, sőt benevole
agnoscáltatik. Van azonban egy nevezetes törvény, melyet egy szent
király hozott: a ki magyar király volt ugyan; de szent volt. Sanctus
Ladislaus Rex, s annálfogva az ő törvénye az egész keresztyén katholikus
világra nézve szentség. Ez a törvény pedig így szól: «ha egy férj a
feleségét hütlenségben bűnösnek találja és azt megöli, e tettéért
egyedül Istennek felelős.» Fiat applicatio!
No te gézengúz! Te sem hitted volna, hogy még valaha Sanctus Ladislaus
Rex jőjjön érted, az üstöködnél fogva a limbusból kiszabadítani. – Ergo
«fiat piscis!» Soroztassék ez is Szent László nevezetes csodatételei
közé.)
TIZENEGYEDIK RÉSZ. AZ ÖRDÖG VILÁGÁBAN.
I. A BAK-LOVAGOK.
Csak akkor vettem észre, mikor az éj leszállt, hogy minő elátkozott
helyre jutottam. Ez volt a gonoszhirű «Kempenvidék», a boszorkányok és
gonoszlelkek találkozási helye.
A mint besötétült, elkezdtek az ingovány mohos hepehupái között a
lidérczek tánczolni: a bolygó tüzek úgy tettek, mintha menuettet
járnának. Azután nagy süvöltve szálltak a levegőn keresztül a
boszorkányok. Fertelmes csúf nép. Szakáll az állukon és bibircsó az
orrukon. Lovagolva jöttek. A felkantározott paripa egy-egy sápadt
férfialak volt; azt mindenik boszorkány, a mint megérkezett,
fölakasztotta egy-egy szárazfára, s ott verték össze a bokáikat a
levegőben.
Azután tanácsot tartottak: ki micsoda gonosz tettet tudott ma
végbevinni?
Hallottam, hogy az egyik azt mondta:
– Én egy szerelmes asszonyt a főkötője után csalogattam a sivó-homokba s
belefojtottam nyomorultul. Hanem az ura megmenekült.
Ezért aztán a többi boszorkányok hét águ korbácsokkal megpaskolták, hogy
minek hagyta a férjet megmenekülni a sivó-homokból!
– Hagyjatok békét! sikoltozott a boszorkány. Majd megkínzom én még azt
ezután.
Én borzadva húztam le a fejemet a moha közé.
Azután elkezdtek tanakodni, hogy mi rosszat kövessenek el másnap?
Abban állapodtak meg, hogy holnap fog Herzogenbuschból egy nagy
kereskedő karaván Antwerpenbe utazni, arra ők rávezetik a
«bak-lovagokat.»
Sokszor hallottam a rettenetes czimborákról, a kikről az volt a hír,
hogy az ördögökkel szövetségben álló rablók: sokkal gonoszabbak a
hajdemákoknál is. Minthogy azonban a hol baklovagok valami nagy rablást
követtek el, ott egy élő lelket, de még egy bölcsőbeli gyermeket sem
hagytak meg tanunak, s a gonosz tett után gyorsan, látatlanul elsiettek
megint harmadik, negyedik országba, annálfogva senki sem tudott felőlök
valami bizonyosat mondani. A hol pedig épen garázdálkodtak s aztán az
üldözésükre kiindult fogdmegek hasztalan ütötték bottal a nyomukat, ott
természetesen azt mondták utoljára, hogy nem is léteznek a baklovagok.
Csak mese volt az egész rablási história.
Mikor ezt elhatározták egymás között a boszorkányok: a legcsúfabb
közöttük szétnézett, szimatolva, s így szólt:
– Én itt idegen bűzt érzek!
– Emberszag üti föl az orromat! szólt a másik.
– Héj, ha az én szeretőm volna, a kit a sivó-homokon elszalasztottam!
szólt a harmadik, de mindjárt kantárt vetnék a szájába!
Én egészen betakartam magamat a sűrű mohába és páfránba, hanem az a
fekete madár ott a vállamon elkezdte a szárnyait rebegtetni, mintha
integetne a kutatóknak.
– Ott rejtőzik valaki! kiáltának valamennyien. Csiklandjuk meg!
Én irtózva hallottam lépéseik dobogását s ekkor erőt vettem a nehéz
lidércznyomáson, a mi mellemen ült és felkiálték:
– Ha Isten velem, ki ellenem?
E szavamra ugyan a fekete madár úgy pofon ütött, hogy a fülem is
megcsendült bele, hanem a boszorkányok is nagy sikongatva züllöttek
szerteszéjjel s a mint fölemeltem a fejemet, a pusztaságon végig söpört
a szél s hajtotta maga előtt a bolygó tüzeket, mint egy csapat fáklyás
katonát.
A hold épen akkor jött fel a láthatáron. Fogytán volt már: az utolsó
negyedben. Erről számíthattam ki, hogy éjfél után egy óra lehetett az
idő. Felkerekedtem, hogy még a holdvilágnál valami járt útra juthassak
el.
Föltett szándékom volt, hogy valami jó tettet fogok ma véghez vinni.
Fölkeresem azt a berg-opzoomi karavánt, mely ma Herczogenbusch felől
jön, hogy értesítsem a nagy veszedelemről, mely reá valahol lesben vár.
Félretettem azt a félelmemet, mely szerint nekem minden emberi
társaságot kerülnöm kell. Örültem, hogy ime még használhatok
embertársaimnak.
Csak akkor vettem észre, hogy egészen fegyvertelen vagyok, pedig a
Kempenekben farkasok is laknak. Nem volt velem egyéb, mint a nagy késem,
a mit hüvelybe dugva hordtam a tomporomon. Útközben aztán találtam egy
sudár tiszafát, a minek szép egyenes növése volt, s a mi a mellett olyan
kemény, mint a vas; azt a késemmel lenyiszáltam s aztán csináltam belőle
egy másfélöles dorongot, a mivel képes voltam a Kempen valamennyi
csikaszainak megfelelni, ha rám éheznének.
Reggel felé azonban már magam voltam az, a ki megéhezik, s a mint az
országútra kikaphattam, szétnéztem, hogy hol találnék valami
csárdafélét. Láttam valamit füstölögni; ház volt, betértem, s miután
volt valami pénz a tarsolyomban, adattam magamnak kenyeret és sajtot. A
korcsmáros egy nagy bográcsban tömérdek húsfélét főzött káposztával,
abból is szerettem volna kapni, de azt mondta, hogy nem adhat belőle,
mert az egy nagy karaván számára van megrendelve, a mi most érkezik
Herczogenbuschból s megy Antwerpen felé.
Tehát valóság és nem álom az, a mit a tőzegtörésben hallottam a
boszorkányok tanácsában!
Nem sokáig kellett várnom: csengő-bongó öszvérekkel jött a karaván végig
a hosszú országuton; mindenféle kalmárok, csipkeárusok,
szőnyegkereskedők, takácsok, ötvösök siettek az antwerpeni nagy országos
búcsura. A kiséretükben voltak sárga és piros dolmányu katonák is,
muskétákkal és alabárdokkal s egynéhány dragonyos, a bivalybőrösökből;
maguk a kereskedők is el voltak látva pisztolyokkal és karabélyokkal.
Szörnyű jó kedvük volt, a mint bejöttek a csárdába. A karaván vezére,
egy potrohos czérnakereskedő, előparancsolta a csaplárostól, a mi csak
torokba való volt; még azonfelül az úti tarisznyát is behozatta s
elővette belőle a sonkát. Nagy jókedvvel kinálta vele az atyafiságot s
megette maga mind. Végtére engem is észrevett nagy kegyesen s engem is
megkinált a sonka – csontjával, a min már nem volt semmi.
– Köszönöm, mondám neki. Kend engem csonttal kinált meg: én azért
kendnek mégis jótettel fizetek vissza. Ne menjenek ma kendtek Antwerpen
felé; vagy ha mennek, indítsanak erős fegyveres csapatot előre, a
másikat pedig hagyják hátul, mert útközben meg fogják kendteket támadni
a baklovagok s azok majd úgy bánnak a kendtek sonkájával, mint kend bánt
ezzel!