el szemünk elől az Alcyont, a midőn oly szélcsend fogott elő bennünket a
tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan lógtak le a rudakról;
csupán evezéssel tudtunk előre hatolni. A szélcsend napokon át tartott,
legkisebb szellő nem fodorozta a habokat s nekünk ez alatt az
élelmiszereink tisztára elfogytak.
(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert elhoztatok az Alcyonról,
mondá a soltész.)
A «minden» épen fele a «sok»-nak, és épen tizedrésze az elégnek. Ha az
élelmiszer volt a «sok», de a hozzá való száj volt a «több» s a többet a
kevesebből kivonni tiltja az algorithmus.
(– Ez való szent igaz, szólt a nagyherczeg; nyolczat a hétből ki nem
vehetek, kérek kölcsön…; no hát kitől kértetek kölcsön?)
Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben lehet azokat a
nagy rákokat fogni. Rá kiáltottunk: ohé! Méltóztatnak tudni
kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a
tulajdonságát, hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a
legfélénkebb teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést,
ijedtében rögtön elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban
menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri rákászok azt a conventiót kötötték
ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket meglátják a tengeren, akkor ágyúval
semmi jellövést ne tegyenek. E végett a vitorlájukra egy nagy veres rák
van pingálva. A rákászok viszont a velük találkozó hadihajóval tartoznak
megosztani a fogott rákjaikat.
– Ohé! kiáltánk tehát a rákászokra s kértük a rákilletményünket;
mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már s csak féladag
kétszersültre voltunk szorítva.
– Ohé! kiáltának azok vissza. Mi okon követeltek ti tőlünk rákot? hiszen
ti nem vagytok hadigálya!
– De éhesek vagyunk és van ágyúnk, lőhetünk vele s akkor a ti rákotok
mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!
A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a követeléshez s tengerészeti
«usus» szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.
(– No ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak tengerészeti usus!
mondá enyhítőleg a nagyherczeg.
– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás, hanem csak
torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit miveltetek még
tovább a tengeren, ötvened magatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki
előbb a mappát! Akarom kitudni az útatok irányát, mert majd ebből fog
kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert
nekem van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd
el!)
A vádlott hamisan hunyorított a félszemével s folytatá a vallomását.
– A Marquesas szigetek táján találkoztunk egy spanyol kereskedő hajóval,
melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval és
nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé,
a hol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat
s megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a
Jucatan sziget magaslatára értünk, ez a készletünk is elfogyott s
kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedő hajó gazdájától
szágó pálmalisztet, és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.
(– Minek voltak nektek azok a «donna sultaninák?»)
«Sultanina» annyi, mint apró szőlő, tonnákra rakva.
(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)
Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha nincs más. Azután
meg a Barbadoes szigetek táján találkoztunk egy török hajóssal, a ki
füstölt disznóhussal és szalonnával ajándékozott meg bennünket «Isten
fizesse meg!» fejében; a Canari szigetek előtt egy chinai hajós
sziveskedett a borait megosztani velünk s a zöld előfoknál egy
madagaskári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd
elsülyedt alatta; továbbá a Tüzföld táján!
(– Megállj! Megállj! kiálta föl a soltész, mind a két tenyerével a
térképre csapva. Hiszen ha én a te útadat figyelemmel akarnám kisérni,
az kellene, hogy egy szöcskének czérnát kössek a lábára, s úgy ereszszem
el a mappán. Innen oda! onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utól.)
Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem értettünk a
hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei voltak.
(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)
De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy igazán azok
voltak-e az illető vidékeknek a nevei, a miket felsoroltam, mivelhogy
azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei
nincsenek az utczaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan
mondhatok, hogy mind ezekkel az urakkal összetalálkoztunk, a míg a
tengeri vándorlásunk útján keresztül koldultuk magunkat.
(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett ficzkó; egy
ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, a minek ötven evezője volt: minden
hajót utól kellett érnetek.)
Mondhatom, hogy mindnyájan szivesen segítettek rajtunk, s a miben
látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták ránk.
(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)
Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. A ki a Jóreménység fokánál
találkozott velünk. Nem hiába hívják azt Jóreménység fokának. Mindnyájan
el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások
foszlánynyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen
emlékezete – meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette
a saját kabátját is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg
jártában keltében!
(– Az pedig egészen máskép adja elő a dolgot. Hazatérve, rögtön panaszt
tett a Hanzai főtanácsnál, hogy egy kalózhajó, (épen a ti járművetek) a
tengeren kifosztogatja a hajósokat, mindenkit megsarczol, a kit útban
talál: őt is egész legénységével együtt puczérra levetkőztette, a mi
igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére, meg nem történt, hogy
brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette s akárki fiának önkényt
odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: ide hivhatjuk a terhelő tanut,
a kit úgy hiszem Schultzénak hínak.)
Hanem akkor kérem az én tanuimat is megidéztetni, a kik mellettem
bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát
Badajozból, – az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir Tsinovnikot
Kamcsatkából, – az olaszt, Signore Sparafucile Odoardot Palermóból, – a
törököt, Ali Baba Ben Didimi effendit Brussából, – a chinait,
Chien-Csen-Toiping-Van mandarint Shanghaiból; a görögöt Karaiszkakisz
Leonidász Héroszt Trikalából…
(– Elég!!! ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva a füleit. Ne
mondd tovább. Inkább elhiszem egy lábig, a mit beszéltél! Tengeri
koldusok voltatok tehát? Tengeri «armer Reisender»-ek és nem tengeri
rablók? Megengedi kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? –
Restál a cannibalismus vétke. Halljuk az emberevést!)
Előre bocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden időben és nem minden
országban és még ott is, a hol, nem minden körülmény között tekintetik
az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsiszigetek lakói ezt valódi
hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni legalkalmasabb
feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz tartozott:
Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a
minden élelmi szerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást
megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy
roppant nagy zivatar után, mely a Csendes oczeánon előfogott bennünket,
minden élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy
el ne merüljünk.
(– Ez már megint hazugság! rivallt közbe a soltész. Magad mondtad, hogy
«Csendes oczeán», ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar, most
mindjárt a kínpadra vonatlak s alkalmaztatom az «első» és «második
fokut», ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes oczeánon nincsen
zivatar!)
Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A Csendes oczeánon
csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak czápák. Azok seregestől jöttek
ellenünk s hogy megszabaduljunk tőlük, kénytelenek voltunk az
élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat egyenek meg. Azt
reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jó szivű hajóssal, a ki
újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk többé
semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a
csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget
tovább. Elhatároztuk, hogy «tengerészlakomát» fogunk adni egymásnak.
Sorsot huzunk, s a kinek a neve kijön, azt megeszszük. Az én nevem jött
ki a kalapból. El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni.
Hanem mikor már vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a
spanyol hidalgó, a kivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam lánczolva,
s attól fogva testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt:
«Nem te halsz meg, dicső rajah! Neked feleséged van; nem is egy, hanem
kettő. A te életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki
dicsőségemnek tartom, ha mint Curtius egykor a római megnyilt üregbe, a
ti éhező torkaitokba leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!» S e
szókkal a nemes lélek saját maga egy késkanyarítással leszelte a fejét s
odatette elénk. A többiek azután elvégezték a munkát.
(– S te is ettél belőle? kérdé a soltész.)
Nagyon éhes voltam.
(– Akkor hát bűnöd mégis csak constatálva van. «Emberi lélekkel biró
testnek megevése máglyán való megégettetéssel büntettetik.»
(– Megálljunk! szólt közbe a nagyherczeg; micsoda részét etted meg a
spanyolnak?
A lábát.
(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is lelke.
– Hogy ne volna? förmedt fel a soltész. Hányszor mondják: «a lábába
szállott az esze,» – «a lábaszárába szállott a bátorsága.» – Ész,
bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják-e: «tetőtül talpig
becsületes ember?» – tehát a talpnak is van becsülete.
– Mind ezek csak közmondások és példabeszédek, szólt a nagyherczeg. Ha
az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, a kinek a fél lábát
levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene birnia, mint az
előtt birt s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke mennyországba
jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy viceversa; a mi pedig
absurdum. Ez oly fontos kérdés, a melyben csak a theologiai facultás
itélhet. A míg annak az itélete meghozatik, addig a reus pöre
fölfüggesztetik.)
Egy hétig élhette világát vigan a bűnös a siralomházban; mert éppen
annyi idő kellett a theologiai facultásnak azon kérdés megvitatásához,
hogy vajjon végig van-e az emberben a lélek? meddig tart az? és hol
szünik meg?
Az itélet ekkép hangzott:
«Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde kalácsáig. Ezért
szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert odáig van az
emberben a lélek, a mi azon alul van, az már lelketlen appendix.»
(És így reusnak a cannibalismusban való büne is az irrelevabilisek közé
soroztatik! mondá ki a nagyherczeg.)
TIZEDIK RÉSZ. UXORICIDIUM.
I. SECUNDOGENITURA.
(– No ezen gonosz tett méltó büntetésétől tehát megszabadultál volna; de
hátra van most az uxoricidium.)
Jaj dehogy szabadultam meg a büntetéstől, kegyelmes uraim. Nagyon is
meglakoltam érte. Mindnyájan, a kik e természetellenes táplálékban
részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk tőle, mint a milyen
kifejlődik a kutyában, a mit a másik eb megmart. Egyetlen falat ez
elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő testtel a pokol
minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért nem haltam
meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az agyamtól
végig minden porczikámon, mintha az ereim mindegyike végtől-végig egy
gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb
kinokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak,
egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és
sikoltoztak, kaczagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a
kutyák. Sokan nem állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a
tengerbe, a hol elnyelték őket a czápák és a kalapácsfejű halak, a kiket
tengeri angyaloknak neveznek.
Az én tagjaimat az első kín után tehetetlen kőmerev marasmus állta el;
csak láttam, hallottam, de nem éreztem és nem mozdulhattam: az égető nap
oda sütött az arczomra s szemeimet ki akarta perzselni, a mikre nem
birtam a szempillákat lehuzni. Megfogni a láthatárt félkézzel és
fölhuzni a zenithre, kisebb munka lett volna nekem, mint a szempilláimat
lehuznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.
Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy gyönge szárnycsapás
hűs szellője érné az arczomat. A vállamon ott ült az én fehér galambom.
Az a fehér galamb, a ki börtönből kiszabadulásom után olyan sokáig hiven
kisért mindenhova. Véginségemben újra leszállt rám Úgy érzém, mintha az
ő kiterjesztett szárnya betakarná az arczomat, hogy ki ne égesse a
lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jól esett. Elaludtam
alatta.
Merre és meddig hányódott még azután az árbocztalan, vitorlátlan,
kormányozatlan dereglye? ki irányozta, ki vezette azt tovább? Más-e,
mint az az egy fehér galamb? arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem
együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált
a tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet
tartott meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások
számára.
Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet a hullám
kénye szerint hányt-vetett a hátán s a becsületes keresztyén, életet
sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára s újra egymáshoz
férczeltette a lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a
világon, csak ennek az egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott
volna, elnyelt volna a czethal s azóta én is ámbra volnék; mikép
méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a czápák gyomrában terem az ámbra s
most templomot füstölnének velem. Így pedig csak ujabb gonosztettek
elkövetésére maradtam meg e világon.
Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem emberi erőmet;
kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi kikötőbe
megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a viszontagságoknak, a mik
keresztülmentek rajtam.
Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe s ismét megláthassam
az én kedves feleségemet és kis magzatomat.
Harmadfél éve mult már, hogy nem láttam őket.
Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is megtanította az
anyja?
Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de apa. Nem a
begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam e
tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.
Éjet-napot egygyé tettem, hogy haza érjek. Lovas stafétát küldtem előre,
hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.
A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam a szekérről, a
nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor elhagytam.
A viszontlátás boldog eszmecseréi után, az első szavam ez volt hozzá:
– Hol van gyermekem?
– Itt vannak «ők!» szólt a jó lélek ragyogó orczával, a lépcsőn
alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy járni kezdő
ficzkót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kis babát hozott az
ölében.
– Hát ez micsoda? kérdém, az utóbbira szörnyen elbámulva.
– No hát a másod szülötted! te bohó! szólt az asszony kedélyes
nevetéssel.
– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol vagyok már.
– Hát nem emlékezel már rá, sipegé az asszony, szemérmesen elrejtve
piruló orczáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh tündérek
összehoztak bennünket az Araráthegyi palotában?
– Majmúna és Danesh!
– Tyhü lánczos lobogós teringette tündérei!
De még az asszonynak állt feljebb!
Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni? holott itt a
bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom, hogyan,
miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi
kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a «lingám» is, a
mit akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből,
melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói
voltak. Akkor én király voltam; ez a fiucska tehát: királyfi.
– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát! Kezdtem én
kiabálni. A mi álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet ilyen
élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor én felőlem, a
mikor én ön felől; hanem az a kis siró-rivó poronty: ez már nem álom, ez
valóság; még pedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a
polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehivatom a szent
széket! Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.
– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez, meg az érsekhez,
csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer akkora
bolond lesz, mint most.
Én pedig megtettem, a mivel fenyegetőztem; rohantam a polgármesterhez:
azt kihuztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki, hogy itt
vannak a francziák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán
elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított.
Akkor azt mondta, hogy ez meggondolandó dolog: jőjjek holnap; addig
menjek a feleségemhez.
Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a niemengeni
vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt, addig az embert be
nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.
Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne pattogjak, nem ér az semmit.
Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a kár is, meg a csufság
is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a vacsorának és a
pihenésnek, de gondoltam magamban, majd «bekötöm én a te koszorudat
holnap.»
Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem aludt.
Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy beszéljen-e
velem, mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királylyal?
– Hát mint indiai királylyal.
– No hát fölséges Maharadsa, vagy Nábob, vagy Sah! Tessék föltenni kérem
(föltétette velem a kalapomat s ő meg levette a hivatalsüvegét.) Tessék
elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak hány feleséget szabad
törvény szerint tartani? hány elefántot, tevét, rhinoczerost, hím és
kanczatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában alkalmazni?
Vettem észre, hova akar kilyukadni? fordítottam a dolgon.
– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint niemengeni
konstáblerrel európai szokások szerint.
– No hát hallod-e «te» konstábler. Vedd le mindjárt a kalapod! (Erre meg
ő csapta fel a magas süvegét s velem tétette le a kalapomat.) Mivelhogy
te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged mellett még másik
feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális processust akasztok
a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a pellengérre
kiköttetlek s gályára küldelek.
Ez megint sehogy sem tetszett.
– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni, mint indiai királylyal.
(Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy diskuráltunk.)
– Hát a mikor te király voltál, akkor te mindenkinek parancsoltál, tehát
a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is szabad volt,
hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi lehetetlen
nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi bajod
mostan? Elvesztettél valamit?
– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiuval többet, mint a mennyire
számítottam.
– Él az a fiu?
– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiu, se leány nem volna.
– Tehát ha él, akkor megvan. A mi megvan, az tény. A mi tény, azt nem
lehet nem ténynyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint az
okoskodások.
Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is beszélt, egyikünk se
hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a fejéből a kalapot
kölcsönösen s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem is tartozik
polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a szent szék, a ki ezt
a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megboszulatlan.
No hiszen, odajutottam még jó helyre.
Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma, keresztapa az
egész világ és a mellett iszonyú erkölcsös emberek.
Lehetetlen itt azt valakire bebizonyitani, hogy valami erkölcstelenséget
követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik
eltakarni. Azaz hogy titokban minden ember beszél róla s nagyon mulatja
magát rajta, de törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni
a megesett botránynak.
Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony, azt bizonyitotta a
feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy viselte magát,
hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból máshova,
mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak
új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem
volt semmi alapja.
Ellenben mily hatalmas alapon feküdt az ő védelme.
Itt volt az én saját kezem irta levél, khinai bőrpapirosra irva, abban
előadva az egész csodálatos találkozásunk. Az egész elbeszélés
hitelesítve hét boncz sajátkezű aláirása által. Elismertetett, hogy a
bonczok épen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok idehaza. Azoknak
csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és Majmuna nevű
tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klima az oka.
Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos élő
lények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta? Nem
mutat-e fel a szent irás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren
utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy czethal szállította a gyomrában
tovább? A midőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek,
akkor annak már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmuna
tündérek egy férjet és feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált
midőn azok maguk is kivánkoznak oda; a hogy nem kivánkozott Jónás
próféta a czethal gyomrába.
De meg itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás tanujelei, a
lingám, a minő csodát Európában nem készítenek, meg a sárkányos
selyemszövet, a minek még a készítésmódját s a szövet-anyagát sem tudják
itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanubizonyságok.
Mindezeket egybevetve, a szent szék nem késik kimondani, hogy ámbár
csodálatos, és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy
keletindiai Majmuna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni asszonyságot
éjnek idején a hátára vegyen s vele a levegőn keresztül az Ararát
hegyére elrepüljön s onnan reggelre megint visszatérjen, a nélkül, hogy
a cselédek, éjjeli őrök s a többiek valamit észrevettek volna; de miután
sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az
a hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy
kapitány volt özvegye, egy konstábler és indiai király hitvestársa
hitvesi hűségén csorbát ejteni engedjen Niemengenben! a hol ilyesmi soha
meg nem történt (mert senki se panaszkodott róla) annálfogva itéltetik,
hogy a házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, mint
Susánna, s az itthon talált második surculus masculusnak senki sem más
az apja, mint az, a kit «nuptiæ denominant!»
S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül s nekem bele
kellett szépen nyugodnom.
(A nagyherczeg úgy kaczagott, hogy a tokájával mind összetörte
keményitett nyakfodrait: «átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy
nyerges lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták itéletileg, hogy ha az
ember az álmát leirja, hát akkor az valóság».)
(– De vajjon csakugyan így történt-e ez, a hogy elmondád? kérdé a
soltész.)
– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő kötélre mondom, hogy
egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot megkeresni e
végett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a rendkívüli eset
még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága végett. S ez
indokolja majd azt a cselekedetet, a mit ezután elkövettem, s a mit
előadandó leszek.
(De majd holnap!)
A SIVÓ-HOMOKBAN.
– No hát jól van. Ez is megesett. Bizonyosan nem én voltam az első
ember, a kin ilyenforma tréfa keresztül ment. Más sem igen halt bele.
Gondoltam, majd csak én is beletörődöm.