feleségeddel tudasd azt. Írd le az egész történetet, hogy azt neki
elküldjük. Egyik vezéremre fogom rábízni, hogy elvigye Hollandba az
izenetedet.
Én kaptam az ajánlaton s egy hosszú szelet khinai pálmapapirra, mely
olyan szivós, mint a bőr, felírtam az egész álomlátást, a királyné
odahivatott hét írástudó bonczot, azok a maguk névaláírásaikkal
hitelesíték, hogy ez valójában akképen történt s hogy Majmúna és Danesh
valóban oly régóta ismeretes két czég, mely a direkt összeköttetést
India és a világ egyéb részei között tündéri postaközlekedései által
fentartja, s mint az irott krónikák bizonyítják, köztudomásra létezik az
a palota Ararát hegyén, melyben az egymástól elválasztott boldog
szerelmesek találkoznak s annálfogva kétségbevonhatatlan tény, hogy én
és az első feleségem egymással egy boldog, vallomásokban gazdag éjszakát
töltöttünk vala el.
– Ezt a levelet, és az általad küldött lingámot, egy vég olyan
selyemszövettel, melyre arany sárkányok vannak szőve, elküldjük az első
nődnek. Követem indul azonnal a hajóra; mondá Zeib-Alniffa. Én azt
hittem, hogy már most ezzel hát egészen el van hárítva közülünk annak a
kellemetlen kivont kardnak az akadálya.
De csalatkoztam, mert az estebédnél ismét nem mondta Zeib-Alniffa az
asztal fölött Bazava áldását.
– Hát mire vársz még? Nem kértem-e már első feleségemtől, hogy adja
beleegyezését új nősülésemhez? Nem találkoztam-e vele? Nem adtam-e oda
neki a lingámot?
Zeib-Alniffa mosolyogva válaszolt:
– Valóban, mind azt megtetted. Hanem ő nem adott neked még semmit. A míg
az ő helybenhagyó levele kezemben nem lesz, addig én nem mondhatom el a
Bazava áldását az asztal fölött.
– Hát én nekem addig mindig a paradicsom kerítésén kivül kell a
virágillattal táplálkoznom, a míg a követünk a tengeri útat kétszer
megcselekszi?
– Csak egyszer. Ő visz magával néhány hímgalambot, azokból a
zöldtollúakból, a miket vőlegénygalambnak hínak. A mint első feleséged
megírja a helybenhagyó levelet, azt egy ilyen galambnak a szárnya alá
köti és az a galamb két nap alatt Hollandból ide repül. Tehát csak az
odavaló útat számítsd.
De nekem az is hosszú idő volt. Azon kezdtem gondolkozni, hogy majd nem
sokat kérdezem én, hogy mit mond a Civa, a Brahma, a Visnu, meg a többi
sok kezű, sok lábú istenség?
(– Hát Jehova? Te gazember! kiáltá közbe a soltész, méltó
felgerjedéssel.)
– Sehol sem tiltja a több feleségtartást! Jákob patriárkának volt kettő,
szent Dávidnak négy, Bölcs Salamonnak ezernégyszáz! Hanem hát kár lesz a
drága időt vesztegetni azzal, hogy itt most dogmatikus vitákba
elegyedjünk. Az én útam sietős! Úgy sem lett semmi az én elbúsult
szándékomból; mert én száztiz napot és éjszakát töltöttem együtt a
bübájos szép Zeib-Alniffával: együtt étkeztünk, egy mennyezet alatt
aludtunk; de soha sem jutottam annyira, hogy csak a kezét
megszoríthattam, vagy az ajkait megcsókolhattam volna.
(– No, azt szeretném megérteni, hogyan történhetett? mondá a
nagyherczeg.)
– Kivánja kegyelmességed, hogy mind a száztiz napnak és éjnek a
változatos történetét előadjam?
(– De hisz azt el ne kezdd! kiálta közbe a soltész. Csak úgy summázva
add elő.)
Föltettem magamban, hogy abból az álomitalból többet nem hörpentek föl,
a melyik a múlt éjjel a Danesh tündér hátára ültetett, s azt meg is
mondtam Zeib-Alniffának.
– Jól van, tehát készítek neked olyan italt, a mi egész éjjel ébren fog
tartani.
Ezt már óhajtottam.
Mert Kelet-Indiában a mindenféle philtrakészítés igen magas tökélyre van
emelve. Van olyan szer, a mitől a legcsendesebb kedélyű ember feldühödik
és harczi kedvet kap, ezt «bang»-nak hívják; a békeszerető elefántokat a
«khanverd» czukorbafőtt liktáriumával oly verekedő kedvre tudják
hangolni, hogy azok egymással párharczot vívnak a shah vendégei
mulattatására, a «kherat» italtól költővé lesz az ember, a legegyügyűbb
ficzkó meséket mond s azokat versekbe szedi folyvást, a «mhovak»
virágtól, a mi mannakép hull a fáról, a míg azt eszi a nép, olyan
engedelmes kedélyű lesz, hogy csak akkor lehet rajta megvenni a
«nazzerani» adót; a dacutok olyan mérget tudnak a forrásokba tölteni,
hogy az utasok elalusznak tőle. Ezúttal én velem Zeib-Alniffa a
«panzopari»-t kóstoltatá meg; a mi nem ital, hanem valami rágószer, s az
a tulajdonsága van, hogy még a részeg embert is úgy kijózanítja, hogy
csupa bölcseség fészke lesz a koponyája.
Akkor aztán elkezdett velem csupa okos dolgokról beszélni.
– Látod, mondá, még azzal, hogy én téged férjül választottalak, nincs
bevégezve az, hogy te valósággal az légy, a mi én vagyok, uralkodó. A
nép még most csak «Ráná»-nak nevez; még nem ismeri el, hogy te «Rájah»
vagy. Ez pedig nagy baj; – mert van még egy «Ráisz» is, a megholt férjem
fia, s a míg belőled Rájah nem lesz, ez mindig elsőséget tart a trónhoz.
– Ez bizony tökéletesen igaz; de hát mit kellene csinálnunk?
Az én szép Zeib-Alniffám aztán elmondta előttem az egész tervezetét,
mely szerint az uralkodásunk alá adatott tartományt valóságos hűbéri
meghódolásra lehet rábírnunk. Ez eltartott reggelig, s én józan és
higgadt voltam ez idő alatt, hogy még azt is megláttam, hogy az én
hasonlíthatlan szépségű Zeib-Alniffámnak a balorczája közepén egy
lencseszemölcs van, a mit eddig soha sem vettem észre, aztán meg, hogy
iszonyú sokat tud beszélni. Alig vártam, hogy megvirradjon. Nincs
kijózanítóbb philtra a világon, mint mikor az embernek a felesége
folyvást jó tanácsokat osztogat.
Az indusoknál pedig ez bevett szokás. Igazi indus «szing», a hogy ott a
nemes embert hívják, semmit nem kezd, mielőtt a feleségétől tanácsot nem
kér, sőt a magas rangú «csakúr»-ok, a mik olyanok, mint nálunk a bárók,
a hozzájuk intézett kérdésre sem adnak addig feleletet, a míg a
feleségeiktől meg nem tudakolták, hogy mit feleljenek? «Vajjon minő idő
lesz délután, Gholem Szing?» «Majd szólok erről a feleségemmel». Délután
aztán feleletet ad rá: «Pompás, derült idő lesz, Utsár Szing!» s meg
lehet, hogy már akkor szakad a zegernye-zápor.
Másnap hozzáfogtunk a tartományunk bekörutazásához, a mi megkivántatott
az én Ránából Rajáhvá emeltetésemhez.
Egész dandárt képezett a menet, mely fejedelmi körjáratunkat kisérte
lóháton, tevén, elefánton. Mi ketten, a begum és én, elefánton utaztunk.
Még pedig egymástól elkülönítve; mert azt az indus etiquette meg nem
tűri, hogy férfi és nő egy «szováriban» üljenek egymás mellett, ez a
neve az elefánt hátára kapcsolt mennyezetes hintónak. Az előcsapattal
ment a begum, az utócsapattal pedig én magam, s az elefántom hátára volt
csatolva egy jó bronz sugárágyú, a mi nagyon czélszerű úti szerszám volt
azon kéjkiránduláshoz, a hol százféle rablónépen keresztül kellett
kierőszakolnunk a szives fogadtatást. Én az egész idő alatt csak úgy
találkozhattam a feleségemmel, hogy az egyikünk az egyik elefánton ült,
a másikunk a másikon.
Résztvettünk az indus népség mindenféle ünnepében. A «kigyók
tiszteletén», a «kókuszok imádásán» mind végig kitartottunk; a Moharram
búcsujánál magunk is belegázoltunk térdig a Ganges szent vizébe; a
Holica ünnepén hagytuk magunkat az őrült guszszainek és fakirok által
veres porral telehintetni; a Ganéza ünnepén személyesen osztottuk ki a
«nuzzart» és fogadtuk el a «Khillát»-ot, a mi mindkettő ajándékot
jelent: az elsőt a fejedelmek adják az alattvalóknak, a másodikat a
jobbágyok az uralkodóknak s a miknek kicserélése nélkül nincsen
elismerve az uralkodói viszony.
Sorra látogattuk a nép hagyományos szent helyeit a bálvány szobrokkal
megrakott chaitiákat, pagodákat, gambiákat és baolikat, a mik részint
templomok, részint temetkezési helyek; a jainászok állatkórházait, a hol
az indusok beteg kutyákat, macskákat, ökröket, nemkülönben hollókat,
szarkákat és pulykákat ápolnak, a naussnik városait, a mikben nem lakik
más, mint nőszemély: a bayadérek, a férfi csak vendég, s a bayadéreknek
szabadságukban áll a királyok tanácstereméig behatolni, s a míg azok a
minisztertanácsot tartják, az alatt énekelni és tánczolni.
(Ez Istenucscse jó szokás! mordult közbe a nagyherczeg. Aztán igazán
szépek-e azok a bayadérek, héj?)
– Valóban elbájolók, kegyelmes úr; öltözetük csupa selyem és kashmir,
aranynyal és igaz gyöngyökkel hímezve, mezítláb járnak, de lábaik ujjai
drágaköves gyűrűkkel terhelve. Ruhájuk dereka ép olyan hiányos, mint a
mi hölgyeinké, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg delnőink ruhadereka
a vállakat és kebleket hagyja fedetlen, a mi igen természetes, az indu
bayadérek ugyanazt felhúzzák a vállaikra és kebleikre egészen, s mi
azontúl következik csipőig, azt hagyják csupaszon, a mi nem kevésbbé
természetes.
(– No elég volt már ezekből az allotriákból! förmedt rá a soltész
haragosan. Most meg már a pogányok divatjáról kezd el disserálni!)
Magunk is tartottunk nagyszerű látványokat a nép mulattatására,
elefántok harczát elefántokkal és emberekkel, mik közül az elsőt
«muszti»-nak, a másodikat «szatmári»-nak hívják; indus oroszlánok
viadalát vadkanokkal, és szarv-orruak tülekedését egymás között. Viszont
a mi tiszteletünkre a barátságos nábobok rendeztek lámpás ünnepeket és
sakkjátékokat, a miken eleven alakok képezték a sakkfigurákat.
Bejártuk tartományunk legrejtélyesebb vidékeit, a hol a thugok laknak, a
kiknek vallásuk parancsolja, hogy az utasokat megfojtsák; a Bhilek
vidékét, a kik nem ismernek más isteneket, mint a nyavalyákat; a majmok
telepeit, a hol nem lakik más nép, mint a négykezűek, a majmok királyát
«Lengur»-nak hívják és a lakóit, majom-embereknek, a kik beszélnek, de
ruhát nem viselnek.
Fejedelmi körutazásunk minden napja új meg új bámulni valót hozott. Ha
elhagytuk a «hét bölcs városát», következett a «királyok temetkezési
városa», egy város, melyben nincsen más, csak templomok, és minden
templom alatt egy király nyugszik, és senki más nem lakik a városban.
Azután jött a búcsujárás a Buddha fájához, (mert ámbár mi a Civa
valláshoz tartoztunk, de alattvalóink többségének megnyerése végett a
Buddhának is kellett áldoznunk.) Innen elmentünk a «bölcsesség
kútjaihoz», melyeknek templomait azon bayadérek őrzik, a kik
menyasszonyfővel lettek özvegyekké, s a kiknek csak a templomban szabad
bayadéri mesterségüket gyakorolni mint istentiszteletet.
(– Csinos templomok, mondhatom! mordult közbe a soltész.)
(– De a liturgiájuk nem lehet unalmas, jegyzé meg a nagyherczeg.)
– Mindezen napok alatt nem láttam én az én felséges feleségemet
másképen, mint a trónusán ülve, vagy elefántháton, vagy palankinban
hordatva, a mikor én is rendesen másik trónon, elefánton, vagy
palankinban kuczorogtam; még csak diskurálni is alig volt alkalmunk
egymással.
A száztizedik napon végre visszakerültünk a fővárosunkhoz. E nap
reggelén az indulás előtt Zeib Alniffa levelet küldött hozzám, melyben
azzal örvendeztetett meg, hogy szent fogadalmunknak, melyet nálunk
«szent József házasságának» neveznének, a mai nappal vége jár.
Postagalambunk azóta visszaérkezett a várt engedélylyel. A midőn
városunk kapujához fogunk érni, az ország előkelői, a «Ráók» és
«Szing»-ek és a bölcsek, a bonczok és a szentek a «guszszainok» egész
pompával fognak elénk kivonulni s engemet ünnepélyesen fognak, mint
«rájah»-t üdvözölni, a mire e körúttal rászolgáltam. Akkor azután
következik egy nagy fejedelmi lakoma; a mit bevégez az
«Utterpán»-ajándékozás: a mi abból áll, hogy minden vendég kap egy
selyem-zsebkendőt, a mit maga a király öntöz meg rózsavízzel, ő pedig a
maga utterpánjait a királynétól kapja meg, a kitől azután a boldog férj
a «zenanah»-ában kérheti a rózsavízlocsolást. A zenanah pedig az a hely,
a hová csak a férjnek és a feleségnek szabad belépni: ez a boldog
családi szentély.
Megvallom bűnömet, uraim; dicsőségem érzete, s boldogságom előérzete
annyira eltölté a lelkemet, hogy nem jutott eszembe sem a Civa istenhez
felfohászkodni, a ki mindezeket adta, sem a Jehovához, a ki elveheti.
De egyéb bűnöm még ez ideig nem volt. Az a fakir, a ki egy cserepet hord
a fején, mindaddig, a míg az abba ültetett narancsfa kivirágzik s
gyümölcse megérik, s éjszakára egy fához kötteti magát, hogy állva
aludjék, nem szenved annyit, mint én, a ki az asszonyok legszebbikét
hordtam a tenyeremen száztiz napig, a nélkül, hogy annyit mondtam volna
neki: «édes!»
Itt volt hát az utolsó nap! A város előttünk állt; aranyozott tetejű
palotái a meleg ködön keresztülragyogtak elénk. Már láttam a piacz
közepén fölmagaslani a «baolit», mely alatt fekszik a «háromlábú tehén»
gránitból faragva, melyről azt vallja minden igazhivő, hogy éjfélkor
fölkel és elmegy legelni; már láttam a pompás faragványú kapukon
kitódulni a sokaságot, mely ragyogó fegyverzetében, lóháton és tevepúpon
ülve, közeledett elénk, a lovasokkal vegyest tódultak a bayederek és
fakirok: itt minden díszmenetben együtt jár az igazgyöngyös, csotárját
rázó paripa, meg a meztelen tagjait mutogató koldus, a brahminok, meg a
tánczosnők; arany, drágakő, szépség, virágok, aztán rongy, piszok,
nyitott sebek összekeverítve.
Zeib Alniffa, mint rendesen, az úti kiséret élén haladt a maga
elefántján, én pedig a kiséret végén, úgy, hogy egy jó ágyulövésnyi
távol választott el bennünket egymástól. Mikor a szemközt jövő
lovascsapat odaért a begum elefántjához, hallottam valami nagy
néprivallást, de nem tudtam az értelmét kivenni, csak azt láttam, hogy
erre Zeib Alniffa a szovariban felállt s heves taglejtésekkel kezdett el
szónokolni.
Ezalatt azonban egy fakir oda furakodott hozzám. A legrútabb példány, a
milyent valaha láttam. Ennek úgy látszott, hogy fogadása tartotta, hogy
tíz esztendeig le nem vágatja se a haját, se a körmét.
– Mit akarsz? kérdezém tőle.
– Azt, hogy végy föl magadhoz, felelé a fakir, oda akarok melléd ülni a
szovariba.
A fakirnak, az indus szentnek a kivánságát pedig teljesíteni kell,
akármit kér; kivált ennyi nép szemeláttára. Lehajoltam hozzá,
belemarkoltam az üstökébe, hogy megkönnyítsem neki a fölmászást s aztán
oda ültettem őt mellém a szovariba.
– Jól jártál, hogy teljesítetted a kivánságomat, mondá a fakir; mert
most az életedet mentem meg. Tudd meg, hogy a míg távoljártatok, a
városban lázadás ütött ki. Az összeesküvők letették a Begumot a trónról,
s helyette kikiáltották rájahnak az első férje, Szumro Sah fiát, Deli
Szingh Raiszt. Az elfoglalta a várost, megvesztegette a hadsereget, hogy
mind melléje álljon; a kik a te hiveid voltak, meg a Begum tanácsosai,
azokat mind kivégezteté: te rád is az a sors vár, ha kézre kaphat.
Nem akartam az őrültnek hinni. Hanem aztán hinnem kellett a saját
szemeimnek. A következő pillanatokban azt láttam, hogy az én kedves Zeib
Álniffámat durva férfi kezek megragadják s lerántják az elefántról,
azután kezeire, lábaira lánczokat verve, gyalog hajtják őt a város
kapuja felé, a szemtelen nautsnik hadától csufondárosan körültánczolva,
míg az üresen maradt szovariba egy férfi alak kapaszkodik fel, az
uralkodói gyöngyös süveggel, gyémántos kócsaggal a fején; a gyalázatos
kicsapongó rossz fiú, derék apja után királyfi, de eredetére csak olyan
német «Bursch», mint magam; s a ki mégis letaszít a trónról engem, s
lánczra vereti az én nőmet, a Begumot: egy hősnőt, a császár
megszabadítóját, országa újjáteremtőjét, csak azért, mert a gazember
kész volt a Buddha vallására áttérni, míg a Begum a Civa vallást fogadta
el. S ez elég volt, hogy azt a barom népet magához térítse.
(– Valóban, ilyen dolog Európában nem történt még soha! Jegyzé meg a
nagyherczeg.)
– Elkeseredésem nem ismert semmi határt. Így elveszteni egy pillanat
alatt országot és feleséget; megfosztatni hatalmamtól és szerelmemtől,
látni, hogy rabolja el egy gyáva ficzkó kincseimet, mik közt Zeib
Alniffa volt a gyémántcsillag, több volt, mint a mennyit keresztyéni
türelem és civai hülyeség vállvetve elviselhet; odaugrottam a
sugárágyúmhoz, mely a szovarihoz volt csatolva s neki irányoztam azt a
másik elefántnak.
Az új rájah ott szónokolt a körüllevő fényes és piszkos sokasághoz, két
keze szörnyen hadonázott, parancsokat osztva: jól czélba vettem ő
felségét. Az ágyu eldördült, s a következő perczben már nem volt se
korona, se fej a deklamáló alak vállai között, csak a két keze
hadonázott még, parancsokat osztogatva.
Ekkor aztán megfordítottam az elefántot s elvágtattam, a milyen gyorsan
az csak vinni tudott. Sokáig üldözött egész lovas csapat, hanem én az
elefántommal a dzsungál bozótjai közé vágtam, s míg az a sűrű berken
keresztültört, a lovasok elmaradtak mögöttem, az éj végre elvont a
szemeik elől. Az életemet megmentettem; de csak a meztelen életet. Nem
volt semmim, és nem voltam semmi.
(– De igenis voltál valami, szólt bele a soltész; két nő férje és egy
király gyilkosa.
(Minorem nego; majorem non concedo! veté ellen a herczeg. Miután a
második házassága csak «Szent József házasság» volt, annálfogva annak az
esete nem involválhat bigamiát; a mi pedig a királygyilkosságot illeti,
qui bene distingvit, bene docet; királygyilkosság az, a mit egy
alattvaló követ el egy koronás fő ellen; de mikor egyik király öli meg a
másikat, az nem «regicidium»; hanem «ordalia», fegyveres istenitélet s
ezt törvény és usus és pactum conventumok sanctionálják és ratificálják.
Submergantur!)
– (Tudtam! csattant fel a soltész, hogy ha beszélni hagyjuk a gazembert,
három ilyen capitale delictumból, minő az indololatria bigamia és
regicidium, olyan tisztára mossa magát, mint a szűz Susánna.)
– De hát mi hasznom volt mind ebből a dicsőségből? Én csak azért jöttem
ide, hogy kapitányi rangot szerezzek magamnak; nem akartam én királylyá
lenni. Mert sokkal jobb dolog nyugalmazott kapitánynak lenni, mint
exkirálynak. A rájah hívei nagy díjt tettek a fejemre. Elfutottam a
Bandzsári faj közé. Ennek nincs állandó hazája, hanem egyre kóborol a
Gangestől az Indusig, s a tengertől a Dhawalaghiri hegyig. Tökéletes
hasonmása a mi czigányainknak. Ezek közül akartam magamnak hadcsapatot
alakítani, hogy majd azzal visszahódítom az országomat s kiszabadítom a
fogoly királynémat.
Nem volt a vállalatomon Isten áldása. A bandzsárik fejedelme, mikor már
indulóban voltam a hadaival, jobbnak találta én velem magammal vásárt
ütni s minthogy az angolok is vérdíjt tűztek ki a fejemre, eladott nekik
készpénzen s az én nyomorult fejem oda jutott vesztére, a hol a
legnagyobb veszedelem várt rá: az angol keletindiai társaság kezébe. Ott
azután megtanítják az embert imádkozni, ha sehol sem.
KILENCZEDIK RÉSZ. A TENGEREN.
I. A KALÓZ.
Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a krokodilusok tava fölé
akaszszanak fel kaliczkába. Ez a mulatság csak a benszületett igazi
shahok és rájáhk számára volt fentartva. Minden hosszas teketória nélkül
elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma
úri emberrel, kik mind Európából kerültek ide, a keletindiai náboboknál
szerencsét keresni; a kiknek az volt a főbűnök, hogy francziák, németek,
hollandusok vagy spanyolok voltak. A keletindiai angol társaság jogot
formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok
által (a kik maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni
s azután egy csomóban valamennyit elküldeni Uj-Caledoniába.
De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn én abban a rozzant
kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz lánczolva
izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt osztotta a
födélzeten a parancsot, hogy Új-Caledonia helyett, a sokkal gonoszabb
Új-Seeland felé vitorlázzanak s a míg a keletindiai társaság a
deportáltak számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt
utalványozott, s annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk
mégis nem adott egyebet száraz halnál, meg poshadt viznél, hát akkor
melyikünk volt a kalóz? ő-e vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren?
ki élt vissza a tengerész törvénynyel? Én-e, vagy ő?
(– Átkozott a lelke! kiálta fel a nagyherczeg, nagyot ütve botja végével
a földre. Murder kapitány volt a kalóz!)
No csak azt akartam constatálni; mert a jogtalan erőszak ellenében
minden törvény szerint jogosult az önvédelem. A mint mi szegény
deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, a mit
a csillagok állásából kivehettünk, azon fölül a skorbut is kiütött
közöttünk a rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot
kaptunk a hátunkra, elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel
megszabadítjuk magunkat a lánczainktól s elfoglaljuk a hajót. Jogunk
volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a hajótulajdonos volt a jogbitorló.
Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a dologban. Megtanított
bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a keztyűt vagy a csizmát
lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az igen szép tudomány. De nem
adom ingyen.
(– Pedig pénzért nem veszszük meg, nem akarjuk hasznát venni! tiltakozék
a soltész.)
Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítva magunkat a lánczainkból, fölrohantunk
a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük, a nélkül, hogy vért
ontottunk volna s uraivá tettük magunkat az «Alcyon»-nak. Már most
kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi nem
voltunk a keletindiai társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai,
nem voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz
lánczoltatni és deportáltatni. De épen elitélendő Murder kapitány
magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger
rabszolgákkal, egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk
mindnyájan pápisták s pénteken azért is füstölt húst adott ennünk,
holott csaknem mind pápisták voltunk.
(– De megérdemelte, hogy felakaszszátok érte a legmagasabb árbocz
fájára! förmedt fel méltó indignatióval a nagyherczeg.)
No lám, és mi még sem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért nem tettük,
mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivivásának aktusa alatt
a bűnterhelt kapitány, vétkei súlyának érzetében, lemenekült a hajó
lőporos kamrájába s azzal fenyegetőzött, hogy ha őt meg akarjuk
fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi tehát
alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk
hagyni a hajóját mindannyian, a kik deportálásra vagyunk szánva. Erre
azt mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai
fegyverszünetet kötöttünk.
Legelső dolgunk volt…
(– Jóllakni… előzé meg a soltész.)
Igen is, jóllakni és még nagyobbat inni rá. Megszolgáltuk. Azután a nagy
dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboczczal, vitorlákkal,
áthordtuk rá a mennyi kétszersültes láda, meg italkás hordó belefért,
egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert,
töltényt összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit
összevagdaltuk, az ágyúit a tengerbe hánytuk, hogy üldözésünkre ne
indulhasson, a földabroszt, compaszt, távcsöveket elvittük magunkkal s
azzal, felhasználva a szép holdvilágos éjszakát, minden bucsúvétel
nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált haza azután Murder kapitány a maga
Alcyonjával? a felől biz én elfelejtettem kérdezősködni.
Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak, ötféle európai
nemzet. Minthogy egyedül én voltam, a ki mind az ötnek a nyelvét
beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, a ki abban
külömbözik a hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz
csak azt hajtja végre, a mit társai elhatároznak.
(– Értjük, mirevaló a subtilis distinctió? szólt a soltész. Hogy ha
valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)
Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent egyszerre
kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára, miután a
mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem követett, a miért az árboczrúd
igazságtételére rászorult volna. Czélunk az volt, hogy valahol a
Florida, vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy
szabad köztársaságot.