hadjáratában, ápolta, híven őrködött felette, megóvta a leggonoszabb
ellenségtől, az árulástól, mely a hindu faj fejedelmét, mint a
liánvenyige az őserdőt, körülfonja. A szerencsés hadvezérnek tömérdek
volt az irigye, vetélytársa: az angol társaság is régi ellensége volt.
Gyakran csodaszerű volt megmenekülése a halálveszélyből, a mit Zeib
Alniffa figyelmes szeme látott meg rendesen. Egyszer mégis sikerült őt
megmérgezniök: a hős király hű neje karjai közt lehelte ki lelkét.
Ekkor érkeztem meg épen Szerdhánába, a hová Sommer meghívott tüzérsége
vezényletére. A megholt király után özvegye foglalta el a trónt «Szumro
begum» czím alatt. A fiát kizárta a király az öröklésből. Erkölcstelen,
rossz ficzkó volt. A királynő trónra lépte után, mikor már az özvegy
által rám volt bizva a várbeli tüzérség főparancsnoksága, egy pillanatra
láttam őt. Elébb meg akart vesztegetni, hogy szolgáltassam ki neki a
királynét, s mikor az nem sikerült, akkor fenyegetődzött, hogy mit tesz
majd, ha király fog lenni.
– No ha te király fogsz lenni, mondám neki, akkor én királygyilkos
leszek!
Végzetes jóslat volt ez. Hosszú ideig nem láttam azután a ficzkót.
A Szumro Begum erős kézzel ragadta meg a kormánygyeplőt, férje rendes
hadseregét megszaporította, ágyúi számát negyvenre fölvitte s a
hadgyakorlatoknál maga vezényelt személyesen, tüzes paripáján, vagy
csataelefántján ülve; nem sokára megtanulták a szomszédok fegyveres
kezét tisztelni, a császár pedig az eszéhez bízni; oly nagy lett a
befolyása, hogy az ő tanácsa döntött az udvar elhatározásainál.
S az ilyen keleti tanácskozások nagyon furcsa természetűek. Mikor Gholan
Kadir, a császár kegyencze, észreveszi, hogy befolyása csökken a Szumro
Begumé miatt, akkor beront a fővárosba a vezénylete alatti
rohillasereggel s elkezdi a császári palotát ágyúztatni. Az ágyúszóra
aztán hirtelen összeszedi Szumro Begum a maga csapatjait, összefog a
császári herczeg Jewán Bukkal, visszaágyúztatja Gholam Kadirt s
kiszabadítja a saját palotájában megostromolt császárt, akkor aztán
szépen eszükre térnek a harczoló felek s kiegyeznek. Ez még a lengyel
diætánál is praktikusabb módja az alkotmányos tanácskozásnak.
A belső zendüléstől megszabadult császár azután időt nyert a
külellenségek felé fordulhatni. A zűrzavar alatt elfoglalta Kuli khán
Ghokul Gúr várát: azt vissza kellett foglalni.
Hadserege volt hozzá elég nagy számú, csak vezérei lettek volna. De
hiányzott a «Szumro». Csak a «Szumro Begum» volt itt és még az is többet
ért valamennyi vezérénél. Három hétig ostromoltuk már Ghokul Gúr várát s
a parancsnok alkudozni kezdett a feladás végett. A császári sereg ez
alatt neki adta magát a dőzsölésnek; egy éjjel aztán, mikor gondtalanul
álomnak hajtá mindenki mámoros fejét, a közelben táborozó Kuli khán
rajta ütött mongol lovasságával a császári táboron s az álmából fölriadó
sereget tetszése szerint kezdte mészárolni. A fölgyujtott sátrak
fényénél a rémületes öldöklés képét a várőrség is megláthatá; arra az is
kirontott a kapukon; előhozta az ágyúit s hátulról támadva meg a
császáriakat, vészt, rémületet szórt a hadtömegeik közé. A császár
sátorát széttépték a golyók, s a palankinhordozói közül kettőt megöltek;
gyalog kellett futnia, s nem is tudta hová? két tűz közé volt szorítva.
És bizonyára veszve lett volna a gonosz éjjeli csatában Sah Allum minden
hadastól együtt, ha ott nincs Szumro Begum, a maga kis csapatával, a mit
európai tisztek tartottak jó fegyelem alatt.
A vész hírére a hős királynő maga rögtön palankinjába ült, s a hirtelen
kéznél levő testőrcsapattal, – alig volt száz ember, – meg a vezényletem
alatti ágyúüteggel a legveszélyesebb helyére rohant az ütközetnek.
Mikor elértük a kirohanó várőrséget, a délczeg amazon csak azt a szót
mondá nekem:
– Cselekedj, a hogy én cselekszem!
Azzal kiszállva palankinjából, lóra kapott s a kis testőrcsapatja élén
rárohant a várőrségre. Én tudtam a magam dolgát. Ágyúimat úgy helyezém
el, hogy azoknak a kartácsai mindenütt az előre rohanó királyné útját
seperjék tisztára, míg másfelől jól irányzott tekéim az ellenfél ágyúit
törték össze. Az néhány percz mulva hanyathomlok rohant vissza a vár
felé; de Szumro Begum egyszerre ért oda vele a felvonó hidhoz, s a
kinnszorult vezért elfogta s a várba behatolt és azt is elfoglalta;
hozzám vissza csak tized magával tért a királynő: testőrei többi részét
a várban hagyta őrségül.
– Most menjünk a császárt megmenteni! kiáltá, s az alatt egész rendbe
állított dandárjának élére állva, vágtatott az egész harczvonalban dúló
ütközet színhelyére. E zárt tömeg és ütegeinek pusztító tüze megtörte
Kuli khán hadát, a császári derék had összeszedte magát, feltüzelve egy
hős asszony példája által, visszafordult s tönkreverte az ellenséget. A
fölkelő nap teljes diadalunkat világítá meg. El volt foglalva a vár, s
le volt verve az ellen.
Sah Allum az egész hadsereg előtt ölelte keblére a Szumro Begumot, s e
dísznevet adá neki: «legkedvesebb leányom.»
Azt sem tartózkodott kimondani valamennyi vezére előtt, hogy ennek a
derék asszonynak köszönheti egészen mind maga, mind a vele együtt
harczolt hat császári herczeg és az egész hadsereg megszabadulását.
Erre aztán a Szumro Begum, asszonyi szemérmes elpirulással, így felelt:
– Nem az enyém az egész dicséret: nagyobbik része azt a vezéremet
illeti, a ki ágyúim tüzét intézte. Őt jutalmazd meg.
S e szókkal engem mutatott be a császárnak.
Sah Allum azt felelte rá:
– Légy te magad az ő jutalma.
S saját császári kezével vezette oda hozzám a csodálatraméltó szép arát;
tulajdon gyűrűjével jegyezve el őt a számomra, s egyúttal kinevezett a
Szerdhána tartomány együtt uralkodójának a Szumro Begummal «Maharadzsa
Kong» név alatt.
Így lett én belőlem nem «alhadnagy», hanem alkirály.
(– S ez mind az utolsó szóig megtörtént igaz dolog? szólt közbe a
soltész.)
– Ahogy megolvasható a delhii udvari krónikákban és még több is ennél.
(– Halaszszuk a többit holnapra! szólt a nagyherczeg. Ma érjük be azzal,
hogy egy andernachi cserzővargának a fia felkerült a delhii császárság
Szeharunporei országa Szerdhána tartományának királyi trónjára. Ennél
többet egy napra nem lehet tőle követelni).
A BÁLVÁNYIMÁDÁS.
Másnap folytatá a vádlott:
– Szép lett volna ez így nagyon. Kaptam egy országot húsz lak-rupia
jövedelemmel, hozzá egy csodaszép királyi feleséget, olyan szemekkel, a
mikhez hasonlítható drágakő nincsen; hanem egy nagy baj volt: hát a
másik feleséggel mi lesz?
Mindenképen utamban volt a vallás s ezt a Szumro Begum előtt be kellett
vallanom.
(– Én bizony nem látom át, hogy miért kellett bevallanod? szólt közbe a
soltész. Hazudtál te már azelőtt is eleget, nagyokat is. Ez is elfért
volna a többi között.)
Ne méltóztassanak kegyelmességtek elfelejteni, hogy az apám szomorú
temetésénél fogadást tettem, hogy ezentul istenes életet élek és soha az
igazságtól eltérő szó ajkamat el nem hagyja, s az a koporsószegből
kovácsolt gyűrű folyvást ott szorította a hüvelykujjamat s
figyelmeztetett fogadásomra.
Én tehát kötelességemnek tartottam a Szumro Begum előtt fölfedezni, hogy
nekem már van egy törvényes feleségem Hollandiában, a kivel nemcsak a
fölbonthatlan sakramentum köt össze, hanem még az a remény is, hogy
visszatértemkor keblén fogom találni kis gyermekemet, a kit tehát, még
ha elhagyhatnék is, el nem hagyok.
A szép királynő nemhogy megneheztelt volna ez őszinte vallomásomért, sőt
inkább nagyon felmagasztalt érte.
– A ki ilyen hűséges a távollevőhöz, az bizonyosan hűséges fog lenni a
közellevőhöz is. Az akadály nagy, de nem elháríthatlan. Csak a vallás
van közöttünk: az pedig megváltoztatható. Ha katholikusok maradunk,
akkor második nőt nem vehetsz, a míg az első él; mert ez a kétnejüség
vétke volna; ha pedig a Brahman hitre térünk át, akkor nekem, mint
asszonynak, trónon ülni, mint özvegynek újra férjhez menni tiltják a
szent könyvek. Hanem van a két vallás között egy harmadik, a «Civa»-hit,
országunkban bevett felekezet, a dzsangámok hitvallása. A dzsangámok
csak egy istent hisznek: a «Civát», annak a képét hordják a karjukra
akasztva, a Lingám-bálványt. Ezek nem ismernek el rangkülömbséget ember
és ember között, mint a brahmanhitüek, az asszonyt nem tartják lelketlen
állatnak, hanem mikép a keresztyén vallás hivei, minden embert
egyenlőnek vallanak. A dzsangám hit szerint lehet egy férjnek több
feleséget is venni, még idegen nemzetbelit is, és szabad velük egy
asztalnál étkeznie, ha a próféta Bazawa asztaláldását elmondták az étkek
fölött. Ha erre a vallásra térünk át mind a ketten, akkor elvehetsz
feleségül engem s megtarthatod a régit: tisztelet és szeretet megosztva
is egész marad.
Meggondoltam a dolgot. Egy egész ország sorsa függött elhatározásomtól.
Az egyik oldalon egy nép, mely uralkodásomtól várja fölvirágozását,
másfél millió tallér évi jövedelem, egy dicső hölgy, ifjúságtól ragyogó
arczczal, deli termettel, szerelemtől lángoló szivvel, ki minden
áldozatra kész érettem s a paradicsom minden gyönyörét kinálja ajkaival:
a másik oldalon pedig a római pápa, a szent Péter kulcsaival… ugyan
kegyelmes uraim, ha önökre lett volna bizva a választás, melyik után
nyultak volna?
(– Elmenj, perversus nebulo! kiálta rá a nagyherczeg, még minket is bele
akarsz vonni a condolentiába! persze, hogy mi is úgy tettünk volna, mint
te. Soltész uram is hamarább megcsókolta volna a szép menyecske száját,
mint a pápa papucsát, kivált ott az Isten háta mögött, Szeharunpore
ország Szerdhána tartományában. Bálványimádó lettél. Nem tehettél
másképen. Lelked rajta, számolj érte a más világon. – Ez a
bűnlajstromból törültessék ki neki!)
Még a soltész sem tudott ennek ellentmondani. Eleinte ugyan csak
szedegette komoly ránczokba az arczát; de végre ő is hagyta nevetésre
futni az ajkait, a többi biró urak példájára s a gazembernek kénytelen
volt elengedni a bálványimádás főbenjáró nagy vétségéről szóló vádat.
Kegyelmes uraim, tudjátok meg, hogy kettős házassági bünöm fölött
igazságosan itélhessek, minő más élet, más világ van ott, a hova a sors
engem elvezetett.
Maga az ég sem az, a mi minálunk. A hollandi nap még holdvilágnak sem
járná meg rajta. A lángözönlő ég fölforralja a vért és az agyvelőt s a
páráktól teljes lég phænomenonokat mutogat, mik a lázálmak
phantasmagoriáit elevenítik föl, hármas napok, tűzkeresztek jelennek meg
az égen, s délibábok, a mik fölfordított városok képeit mutogatják; néha
támad olyan borulat, melytől minden tárgynak elvész a szine. Erdők,
házak és emberarczok egyforma okersárga szint vesznek föl, mintha
meghalt volna a világ, s majd mikor megered a zápor, az olyan, mintha
tűzeső hullana alá az égből, szikrák, zsarátnok, olvadt láng özöne;
máskor meg a felhőszakadás véreső képében jelen meg, biborfénynyel
árasztva el az egész vidéket. Aztán forró napokon, mikor a pórok az uton
végig futnak, (mert uri rend soha sem fut, nyáron nappal nem is jár a
szabadban) akkor a lábaik által fölvert por úgy tünik elő a napsugárban,
mintha lángok között járnának, mint a pokol elkárhozottai.
És aztán ez a föld maga, mely a mi hollandi üvegházaink növényeit, mint
őserdőt tenyészti elő, a hol a mi cserépben ápolt dísznövényünk irtatlan
bozót, búvhelye a tigrisnek, s a napsugárban bujálkodó növényzet ambra
illatától ittas maga a levegő. A százféle gyümölcs, mely az év minden
szakában érik, megmagyarázza: hogyan élhet meg egy népfaj, mely
számosabb egész Európa lakosságánál, csupa növényétellel, huseledel
nélkül, melyet vallása megtilt. A borassuspálma maga mézet, olajat,
bort, czukrot szolgáltat neki, más pálma lisztet, vajat, tejet ad
ingyen, sőt van egy fája, melyen kész kenyér terem; emberfő nagyságú
czipók; nyersen édes gyümölcs s megsűtve kenyér.
(– De már ez sok! rivallt közbe a soltész. A mit eddig össze-vissza
hazudtál, csak hittem, a hogy hittem; de hogy kész czipók függjenek a
fákon, a miket csak le kell szakitani s elküldeni a pékhez, ez nagyon
erős!)
– Én nem bánom, szólt a vádlott, ha nem méltóztatnak kegyelmességtek
szavaimnak hitelt adni, küldjenek ki kegyelmesen egy deputatiót
Kelet-Indiába, vizsgálja meg, alaposak-e állításaim? S ha egyetlen
adatom hamisnak találandják, vessék el valamennyit a szerint.
(– No köszönjük a jó tanácsot! Hogy most küldjünk ki egy vizsgáló
bizottságot a világ végére s míg ez a földet körülhajókázza, addig
fűggeszszük fel a te kerékbetöretésedet! De már akkor inkább elhiszszük
akár még azt is, hogy eleven állatok vannak gyümölcs gyanánt felakasztva
a fákra, s lógnak rajta, mint nálunk a vaczkor.)
– A mint hogy úgy is van. Vannak itten nagy mókusok, azaz, hogy kis
kutyák, a melyeknek szárnyaik vannak és repülnek s melyek éjszakára a
hátulsó lábaiknál fogva felakasztják magukat a fákra s úgy lógnak
rajtuk, mint nálunk a fára felfutott tök gyümölcse.
(– Mondtam, úgy-e, szólt kholerikus kaczagással a soltész. Repülő
kutyák, a mik lábuknál felakasztva alusznak! Csak mondjad tovább, gaz
kópé! Hisz azért ül itt együtt az érdemes törvényszék, hogy neked
mindent elhigyjen. Már csak magam is szeretném megérni, hogyan mentenek
ki téged a fán termő kenyerek és a repülő kutyák a bigamia és
királygyilkolás bünei alól.)
– Azonnal rá fogok térni. Az egész körülfogó világ ellenállhatlan
befolyással van itt az ember kedélyére s maga az őslakó, vallásával,
szokásaival, megrögzött fogalmaival egy új élet elfogadására kényszeríti
a közötte letelepülő idegent. Ez a nép, melynek egy része mezitelen jár,
a másik a legnagyobb pompa drága terhe alatt görnyedve, keveréke az
eszményi szépnek és rútnak; majd hős, majd gyáva; szabad mint a madár,
és lenyügözött, mint egy szerzetes; paradicsomi semmiségében irigylésre
méltó, s óriási alkotásaiban bámulatra keltő; melynek városai pompára,
nagyszerűségre meghaladják az európai metropolisokat, templomai egész
hegyek: egyetlen sziklából művészi kézzel, tízezer oszlopos,
bálványtáborszerü épületszörnyeteggé kifaragva, s kunyhói nyomorultabbak
a mi hódjaink lakásainál; ez a nép, ezer istenével, a kinek mind
szolgál, áldozik, s a kik közül egy sem segít rajta, ez a nép, mely oly
szelid, hogy egy állatot meg nem öl; engedi magát széttépetni a
tigristől, elgázoltatni a szarvorrutól, maratni a kigyótól, s csipetni a
mérges rovartól, védelem nélkül, hanem a szomszéd fajt kiirtani nem
tartja véteknek; hol a nagy úr a nem osztályához tartozónak érintésétől
megfertőzöttnek hiszi magát s joga van hozzá, hogy annak azt a tagját,
mely ruhájához ért, levágja, s hol a szegény pária azt természetesnek
találja; hol az asszonynak a megholt férjjel együtt elevenen meg kell
magát égetni a máglyán, s hol az újra férjhez ment özvegyet úgy
tekintik, mint becstelen személyt; hol a beteg embert kiteszik a
folyópartra s kimondják rá, hogy megholt, s ha véletlenül felgyógyul,
nem szabad visszatérnie az élők közé, hanem keresnie kell a magához
hasonlók gyarmatát, kik egész társadalmat képeznek már, a holtak
nemzetét; a babona és költészet ez ősnépe között minden fogalom
elenyészik, melyet mi európai lakók magunkkal odaviszünk: más lesz az
erény, más lesz a bűn s más a beszámítás.
(– Ez a hosszú beszéd arra való volt, úgy-e, hogy ott a kétnejüség is
meg van engedve?)
– Igen is, meg van engedve, hanem egy föltételhez van kötve. Az első
feleségnek bele kell egyezni, hogy a férj második nőt vehessen. S míg az
belenyugvását nem nyilvánítja, a második nőt a férjnek megölelni,
megcsókolni nem szabad.
MAJMUNA ÉS DANESH.
Az én szép Zeib-Alniffám csodálatra méltó nő volt. Mikor a menyegzőnk
napján, mely valódi ázsiai pompával lett megülve, végre egyedül
maradtunk, hogy a szerelmesek estebédjét elköltsük édes, bizalmas
suttogás közt, ő nem volt rávehető, hogy mellém üljön az asztalhoz,
hanem velem átellenben foglalt helyet az asztal tulsó végén. Azt mondta,
hogy ezt az illendőséget meg kell tartanunk mindaddig, míg az első
feleségem engedélye meg nem érkezik, hogy a második nőnek is szabad
elmondani az asztalnál a Bazawa áldását. A míg pedig ez áldást az új nő
el nem mondhatja, addig egy pohárból nem szabad innunk, sem egymásnak a
kezét meg nem szabad szorítanunk, sem az új nőnek férje szemébe
belenézni nem szabad; fekhelyünkön pedig, a míg a tilalom napjai
tartanak, folyvást egy kivont kard fog feküdni kettőnk között, a mi
annak a jelvénye, hogy férj és nő egymáshoz nem közelíthetnek.
(No hiszen képzelem, gaz kópé, hogy sokat is respektáltad te azt a
kivont kardot! szóla közbe a nagyherczeg.)
Magam is abban a hitben éltem, hogy ha egyébkor bűnös életemben a
szivemnek szegzett kivont kard sem tartott vissza, hogy a más asszonyát
is kötelességei elfeledésére birjam, ezúttal egy gazdátlan kard csak nem
fog elriasztani, hogy a saját feleségem lehunyt szemeiről megtudjam,
milyen a mosolygásuk? Hanem az én Zeib-Alniffámnak több esze volt, mint
nekem.
Oly nyájas, oly szelid volt irántam, mint egy rabnő. Mindenféle
csodálatos gyümölcsökből saját kezeivel készített számomra különféle
italokat. Bort inni a Civa vallás nem enged: ámde e tropicus zónának
száz meg százféle gyümölcse van, a miből oly zamatos italok készülnek,
hogy az ember elfeledi mellettük a bort s a sörtől visszaundorodik, ha
egyszer ez ætheri, a nektárhoz hasonló italokat megizlelte. A pálmák
kifúrt kérge, az agavék levágott hajtása kanta számra önti az édes,
fűszerillatu nedvet, s azoknak mámorító hatása fokozódik az
álomgyönyörig; nem olyan az, mint a részegség, hanem hasonlít az
exaltátióhoz.
És e közben az én szép menyasszonyom tündérregéket mesélt nekem, minők
ott a pálmaerdők árnyában születnek. Elmondta nekem a szép Kamr
Eszszamán herczeg és a bájos Bedur királyleány történetét, kiket két
tündér, Majmúna és Danesh, mikor aludtak, szárnyaikra vett, távol
országokon keresztül magával röpített, mint vőlegényt és menyasszonyt
összehozott, s mikor azok a boldog örömek közepett ismét elaludtak, ujra
felragadott s a herczeget s herczegasszonyt hazavitte az apjához,
egyiket Indiába, másikat Persiába. Nagyon szép történet volt az, hanem
én elálmosodtam rajta. Bizonyos vagyok felőle, hogy az a fűszerillatu
nektár, a mit Zeib-Alniffa készített a számomra, idézte elő ezt az
álmosságot nálam, csak arra emlékezem még, hogy a mint a kereveten végig
dültem, Zeib-Alniffa is odajött hozzám, a kivont kardot odafekteté
kettőnk közé s aztán ő is letette a fejét mellém.
De én abban a perczben, a melyben a szememet lehunytam, már nem voltam a
földön. Hallottam a szél zúgását a fejem fölött, s mikor a felhőkön
keresztül törtem, azok mennydörgést hallattak utánam, mint mikor a
villám kettéhasítja őket. A millió csillag ragyogásánál megismertem a
Danesh tündért, a ki a hátán vitt; óriási férfialak volt, akkora
denevérszárnyakkal, hogy azok a kék láthatárt csapkodták, a haja,
szakálla nem volt szőr, hanem bambusz- és pálmalevél. Oly gyors volt
repülésünk, hogy a fejünk fölött levő hold, mely az első negyedet
mutatta elindulásunkkor, azalatt megtelt, el is fogyott az utolsó negyed
karajáig. Egy meteor sok ideig versenyt futott velünk, s mikor utolért,
a Danesh tündér hozzá rúgott a sarkával, s a tűzgolyó szikrázva pattant
szét alattunk. A földre letekintve, sebesen láttam alattunk eltünni
Chinát, a mit városainak porczellántornyairól s hosszú vízcsatornáiról
ismertem meg; Tibetet a nagy örökjég fedte Himalája hegygyel; a nagy
mongol sivatagot; míg végre megérkeztünk az Ararát hegyéhez, a mit
megismertem a körüle lobogó lángokról, a mik a tűzimádó parzok oltárai:
itt vannak a bakui öröktűz forrásai, s a Danesh tündér szintén a
tűzimádó pogányok egyik nagy szelleme.
Az Ararát hegye tetején van egy felséges nagy palota, a minek leirásához
emberi szavak nem elégségesek s a minek minden fala tele van írva olyan
emberek neveivel, a kik bizonyságot tesznek róla, hogy ők boldogok
voltak s magasztalják azért az Istent. Az aranynál fényesebb betűkkel
írt nevek úgy ragyognak mindenütt, hogy világosabbá teszik az éjszakát a
nappalnál. Danesh tündér itt letett engemet, a tenyerére emelve, egy
drágakövekkel s selyemmel bevont szobában, s elkezdett oly hangon
kaczagni, mintha a mennydörgés nevetne. E kaczagására olyan sirás felelt
a levegőből, mintha a meleg déli szél sirna.
– Elkéstél egy percznek a százezredik részével! kiálta fel Danesh.
– Megelőztél háromszáz æonnal! kiálta alá a másik hang, s abban a
pillanatban repülve szállt alá a Majmúna tündér az egekből. Ez is óriás
volt; de leány. Hajfürte csupa tengeri koráll, szárnyai mint a fényes
gyöngyház. Ez meg egy nőt hozott a vállain s azt letette mellém. Azzal a
két tündér egyszerre füstté változott, az egyik kék, a másik sárga
füstté s az a füst két kristálypalaczkba lassankint behuzódott, a mik
egy drága ételekkel és italokkal megrakott asztalon álltak.
A nő, a ki a kereveten ült mellettem, a saját feleségem volt, a kit
Niemengenben elhagytam: csakhogy minden sokkal szebb és bájosabb rajta,
mint a minőnek eddig ismertem; szemeinek tüze, ajkainak pirossága,
arczának mosolygása sokkal bájolóbb, mint minőnek valaha láttam; szava
csengőbb, hizelgése édesebb, egész lénye valami földöntúli.
Elhalmoztuk egymást csókjainkkal; az volt a legelső kérdésünk és
feleletünk egymáshoz s míg a boldogság mámorával saját lelkem egészen
megtölt, nőm arczán jól esett látnom, hogy ez a boldogságérzet az ő
szivét is ellepte. Ezer bohóságot is követtünk el egymással; gyermekek
voltunk, kaczagtunk, aztán neki ültünk a pompás lakomának, megosztottunk
egymással minden falatot: ittunk egy pohárból és ültünk egy széken s az
előttünk levő palaczkokat sorra kóstolgattuk, s úgy tetszett, hogy
minden újabb ital után édesebb, mámorítóbb volt a csók. Emberi nyelv ki
nem birja fejezni azt a gyönyört, a min megosztoztunk. Csak két palaczk
volt még az asztalon, egy kék és egy sárga. – Izleljük meg még ezt is!
mondá a feleségem. – Izleljük meg! felelém én s felnyitottuk a
palaczkokat. Hanem azokból ital helyett sárga és kék füst lövelt gyorsan
elő, mely megtölté az egész termet; a füsttömegek alakot öltöttek, az
egyikből lett Danesh tündér, a másikból Majmúna. Mi megtudtuk, hogy édes
boldogságunknak vége, s ismét el kell válnunk. Azzal a neveinket mi is
felirtuk a falra azok közé, a kik itt boldogok voltak, ragyogó betűkkel.
Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen én nekem nevezetes mondani valóm van a
feleségemhez.
– Tudod, hogy én király lettem? Rajtad kivül másik feleséget vettem.
Megengeded-e, hogy azt is megöleljem, megcsókoljam, úgy, mint téged?
Az asszony azt mondta: megengedem.
S hogy bizonyságom legyen az iránt, hogy ez órában együtt voltunk,
beszéltünk egymással, s ő nekem engedelmet adott, úgy megszorítá a
kezemet, hogy az ujjamon levő jegygyürű, az ő jegygyürűje kettépattant.
Én pedig azután, hogy neki is legyen szintén a felőli bizonyossága,
miszerint egy boldog éjt együtt töltöttünk az Ararat hegyi palotában,
neki adtam azt a «lingámo»-t az arany karpereczczel együtt, melyet
karomon viseltem a Civa vallás jelvényeűl s azon fölül egy szárnyát
annak az ágymennyezetnek, melynek árnyéka boldogságunk tündér örömeit
rejté, leszakítottam, s azt is neki adtam. A függöny sötétveres
selyemből volt, és rajta aranyszövetű sárkányok.
Azzal a két tündér mind a kettőnket ismét vállaira kapott, s ismét
dörgött utánunk a felhő, süvöltött az áthasított lég, sziporkáztak a
csillagok, a Himmalája jégcsúcsán már rózsaszint ragyogott a
hajnalsugár, a tündérnek sietni kellett; a tengert hallottam mormogni
alattunk; Danesh kétségbeesett sietséggel repült előre; a mint egy sugár
a keleti hegyek közül kilövellt, az őt, mint a lángnyíl lövellte át;
kiejtett a kezéből s én leestem a földre.
Szerencsémre nem nagyot estem; csak a kerevetről a padlatra.
(– De már mi szükség volt te neked még azt is elmondanod előttünk, hogy
mit álmodtál? zsörtölődék a soltész mogorván.)
– De már, kegyelmes uraim, ha ezt az én álmomat a niemengeni törvényszék
protokollumba vehette s arra itéletet alapíthatott, csak jegyezzék fel
kegyelmetek is, mert nagyon súlyos következései lesznek még ennek az
álomlátásnak in praxi.
Oly elevenen állt előttem ez a tündéries álom, hogy én azt reggel
Zeib-Alniffának úgy mondtam el, mint való történetet. Hogy első
feleségemmel igazán találkoztam az éjjel, bizonyította a bucsuvétel
alkalmával, a kézszorítás alatt kettépattant gyürű az ujjamon.