miből csak az orra hegye látszott ki s én csak a termetéről sejthettem,
hogy fiatal. Ha néha hozzám szólt, azt is oly sipegve ejté ki, mintha
sajnálná tőlem, hogy meghallom a hangját.
Iszonyu gazdagnak kellett neki lenni, a tulipánjai szinéről és
rendkívüli sokaságáról itélve.
De nemcsak ezekben feküdt rendkívüli nagy tőkéje, hanem a mit még
azonkívül csigahéjakban birtokolt, az mesés kincseket képviselhetett.
Egész Hollandban a csigahéj volt a kereskedelmi árfolyam irányadója, s
innen elterjedt az Francziaországba és Angliába. A főurak vetekedtek
egymás kezéről elárverezni a spondilus regiusokat, a villámozott
tekercseket, a szivárványos tengeri füleket, a királyné-főkötőket és
babyloni tornyokat, a Faraoturbánokat, a mikért nem sajnáltak
száz-kétszáz tallért kiadogatni; sőt egy-egy «scalaria preciosa»
birtokáért száz zehinóig is fölárvereztek. A csigahéj drágább volt az
igaz gyöngynél.
S az én özvegy asszonyom megboldogult férje különösen ez utóbbiakra
fordította minden üzelmét. Scalariái, a mikkel egy fiókja tele volt,
megértek annyit, mint egy három árboczos, tele gabonával. Ez volt az ő
legféltettebb kincse, a miért nem egy angol lord ostromolta, mesés
összeget kinálva a birtokáért. Sőt, mint mondják, egy műbarát mylord már
annyira is vetemedett, hogy a kezét ajánlotta a szép özvegynek, hogy a
féltett és irigylett kincshez hozzájusson; de a míg az özvegy
rátartóskodva habozott, hogy belecsapjon a tenyerébe, egyszer csak
beütött az egész csigakereskedésbe a krach.
Hogyan ütött be?
Hát a mint bölcsen méltóztatnak tudni, minden csiga jobbról bal felé
fordulva építi a házát, a scalaria is hasonlókép. Hát egyszer egy
Sumatrából hazatért hajós hoz egy egész csoport olyan scalaria preciosát
magával, a miknek a héja balról jobb felé tekeredik.
Ez a «novitas» egyszerre megbuktatott minden eddigi csigát. A bankárok
és mylordok, kik addig az egymás hátára másztak a scalaria preciosa
árverezésekor, most mind kitörő dühvel rohantak a scalaria retrotorsa
után, azt felverték darabonkint két–háromezer tallérra, míg az eddigi
száz aranyos scalaria preciosáról csak úgy beszéltek, hogy megér még
10–15 tallért. Ezt a nagy csapást az én özvegyem nem viselhette el
egyedül.
Mikor megtudtam házi asszonyomnak nagy bánatát, bátorságot vettem
magamnak, hogy őt megszólítsam.
– Hiszen ha csak az nyomja kegyelmednek a szivét, édes jó asszonyom,
hogy a jobbratekeredő csigák megbuktatják az addig kedvelt
balratekeredőket, én ezen igen könnyen tudok segíteni s rövid időn
készítek kegyelmednek annyi jobboldali hajlamu csigabigát, hogy az egész
vásárt elláthatja vele.
– Jaj de csak semmi boszorkányság ne legyen benne, szabódék a kegyes
asszonyság, mert én soha semmi ördögi mesterséghez nem folyamodtam, a
megbűvölés, megbabonázás, ráolvasás ördögi praktikáitól magamat
mindenkor távol tartottam, s a milyen igazán reménylem, hogy szegény
megboldogult édes urammal ott fönn a szenteknek egyességében valamikor
találkozni fogok, nem szeretném a lelkemet semmiféle bálványimádásba
esés által a gonosznak elkötelezni.
– Nincsen abban semmiféle gonoszság, kegyelmes asszonyom, biztatám én a
jó lelket; mert a mit én mondok, az tiszta tudomány, a hogy aztat egy
vastag könyvben megírta tudós Wagnerius professor, ki maga is prédikátor
és igen kegyes ember, a plánták és hidegvérű állatok sympathiáiról és
antipathiáiról; s mindez Istentől rendeltetett. Tudniillik, hogy a
paszuly indája mindig balról-jobbra tekeredik a karóra, a komló indája
ellenben állhatatosan jobbról-balra és azt soha egyik is el nem
téveszti. Ha azonban a komlót és paszulyt egymás mellé ültetik:
mivelhogy ez a két növény egymás iránt antipathiával viseltetik, akkor a
paszuly tekeredik balra s a komló jobbra. Quod fuit probatum. Erről jött
rá a tudós professor arra a további experimentumra, hogy ha a csigák,
melyek az acephalákhoz tartoznak, s a házaikat jobbról-balra tekerve
építik, véletlenül a tengerfenék virágágyain egymás mellé kerülnek a
nautilus pompiliussal, mely a cephalopodák fajtája s a házát balról
jobbra csavarva formálja, akkor ezek, az egymás iránti antipathiánál
fogva, megfordítják a működésüket s a csiga jobbról balra, a nautilus
pedig balról jobbra kanyarítja a héját, mivelhogy a csigáknak egész
életük csupa sympathiákon és antipathiákon alapul. Ebből világos, hogy
azok a conchyliologok, a kik a scalaria retrotorsával egész társadalmi
revolutiót idéztek elő, s Németalföldnek jólétét, fölvirágozását
alapjaiban megrendíték, véletlenül találtak olyan csigákra, melyek ily
antipathikus találkozás által rendes építkezési rendszerüket ellenkezőre
fordíták s kegyelmednek is, drága asszonyom, annyi búbánatot okoztak.
Ezeket mi most, ha kegyelmed az én ajánlatomba beleegyeznék, kegyetlenül
letromfolhatnók s kegyelmed rövid időn roppant nagy gazdagságot
szerezhetne magának, hogy azt minden asszony, még a kormányzóné is
megirigyelné.
– S hogy történhetnék ez meg? kérdezé a jó lélek, félarczát kitüntetve
abból a főkötőből, mely eddig csaknem egészen fogva tartá.
– Akképen, hogy kegyelmed a szokott szállítmányosai által hozatna ide
magának, jól eltéve tengervízbe, eleven scalariákat és nautilusokat, a
miket legkönnyebben lehet elevenen elfogni a párzás ideje alatt.
E szóra az én házi asszonyom az egész fátyolát az arcza elé huzta s
szemérmesen megfeddett.
– Tartsa kegyelmed a nyelvét kapiczányon, s gondolja meg, hogy
szemérmetes özvegy előtt elmélkedik.
– Igazság. Tehát «a törvényes egybekelés» idején. Ide érve, az eleven
csigák számára egy nagy vízmedenczét fogunk elkésziteni, melybe
tengervizet eresztünk, tengerfenék homoku talajba tengeri növényeket
ültetünk s abba a csigákat és nautilusokat elhelyezzük és tápláljuk
tengeri csillagokkal, holothurokkal, s más afféle puha állatokkal. Azok
nem sokára le fogják rakni tojásaikat. A scalaria tojásai egymáshoz
vannak kötözve selyemszálalakú fonallal, mint egy gyöngyfüzér, a
nautilus tojásai ellenben hatosával vannak egymáshoz ragasztva, mint a
csillag. Már most, ha egykor ezeknek birtokában leszünk, egy ilyen
gyöngyfüzérnyi scalariát a két véginél összekötünk karikára, a közepibe
a karikának oda tesszük a nautilus tojáscsillagot, s meglássa kegyelmed,
hogy mind valamennyi, mikor a tojásból kibujik, megfordítva kezdi el a
héját építeni.
Az én asszonyom kapott ezen az ajánlaton, mindjárt megtette a
megrendelést s azontul sokkal nyájasabb volt hozzám, mikor lejött a
kertbe s egy negyedórával tovább időzött ott, mint egyébkor.
Én azalatt végeztem a magam hivatalos kötelességét; délelőtt
kifényesítettem a rám bizott ágyúkat, megvizitáltam a legénység
kabátját, nincs-e rajta egy gomb az állam czímerével lefelé fordítottan
felvarrva, elmentem raportra a kapitányhoz, megmondtam neki, hogy minden
rendben van; vasárnaponkint rendeztem a tüzijátékot a népkertben s
hétköznap délutánonkint kertészkedtem az özvegyasszonynál. A mi pénzt
szereztem, azt megtakarítottam, kancsóhoz, pipához még kinálva se
nyultam s mindenkinek megadtam a titulusát, a kivel beszéltem. Ekkép
mindenütt megkedveltettem magamat. Valóságos istenfélő kegyes ember lett
belőlem.
(Hej nagy tolvajság fog még ebből kisülni! sóhajtá a soltész.)
Hiszen megvallom az igazat, nem azért viseltem magamat így, mintha az
nekem valami nagyon jól esett volna, hanem hogy ezáltal érdemeket
szerezzek magamnak arra, hogy minél előbb hadnagyi rangra vergődhessem.
Midőn tehát megérkezének az eleven puhányok, elkészítém számukra a kert
hátuljában a tervezett medenczét, melyet magas téglafallal vettünk körül
s ott az elhelyezett csigák szerencsésen lerakták tojásaikat, melyekkel
azután megkezdém a czélba vett mesterkedést. Méltóztatnak azt tudni,
kegyelmes uraim, hogy a csigák tojásainak az a tulajdonsága van, mely a
madarak és kigyók tojásaitól őket megkülömbözteti, hogy a fejlődő
állattal együtt maga a tojás is nő. A csigatojás, mely eleinte akkora
volt, mint egy lencseszem, utóljafelé akkora lesz, mint egy mogyoró, és
akkor a héja oly vékony, mint a hártya, s azon keresztül a már élő
állatot lehet jól látni, a mint sebesen forog, mint a pörgetyű, lehet
látni, a mint a szíve ver.
(– No most meg már malakologiai prælectiót tart itt nekünk a gézenguz,
hogy azzal is töltse az időt.)
Már ezt pedig meg kell hallgatniok kegyelmeteknek; mert épen itt
vádoltak azzal, hogy ördöngös boszorkánysággal foglalkozom; tehát azt be
kell bizonyítanom, hogy mind az a siker, a mit kivivtam, nem a föld
alatti hatalmakkal való egyetértésnek, hanem csupán a földfeletti
természeti titok jól értésének következménye volt.
Már a fejlődő csigákon lehetett észrevenni a tojáshéjban, hogy azok mind
balrul jobbra végzik a körforgásukat. E végett, hogy a két antipathicus
fajzás egymás közelében maradjon, gyakran meg kellett igazgatni a
fekvésüket, mert a tojások libegnek.
(– Megállj csak! Szólt közbe a soltész. Ugy tudom, hogy a csigáknak
nincsenek szemeik: hogyan láthatják hát meg azok az antipathicus
ellenfélt?)
Épen a titkos antipathia által. Ha nincs szemük, ellenben vannak oly
titokszerű organumaik, a minők nekünk melegvérű állatoknak nem adattak.
– A kipattanó csigák mind egytől egyig balrul jobbra készítették a
házaikat.
Ime ez által meg volt oldva a mesés meggazdagodásnak a titka.
Az én házi asszonyom e titokszerű természeti működés alatt, a míg az
általam ápolt csigák műveiket befejezték, mindennap egy negyed órával
többet töltött a kertbeli medencze körül, s maga is segített nekem a
csigákat helyreigazgatni, s e munkában eleinte csak a keze fejéről tűrte
fel a ruhája ujját, de utoljára már egész könyökig felgyürte azt, egy
szép és sima kart engedve szemeimnek meglátni, mely kegy nem osztatik
egy erényes asszony által másnak, mint csupán a törvényes férjnek.
S minthogy ez mulhatatlan volt, s minthogy a titokba senki mást beavatni
nem lehetett, a legtermészetesebb következménye volt a körülményeknek,
hogy az ifjú özvegy a végett, hogy a karját könyökig feltűrve mutathassa
meg nekem, erkölcsi kényszerűség által lett ösztönözve arra, hogy elébb
a kezét nekem adja, s engemet törvényes férjül elfogadjon; tehát nem
megbűvölés, nem ördögi praktika, nem gonosz csábítás által értem el azt,
hogy a város leggazdagabb és legszebb fiatal özvegyasszonya egyszer csak
engem vezetett az oltárhoz.
(– Napnál fényesebb valóság! A szemérmetes hollandi özvegy rabolta el a
kanonirkonstáblert!)
Azonban dúsan meg lett jutalmazva érte. Mert az általam ily módon
előállított scalaria retrotorsák mesés gazdagságot hoztak a házához. Nem
győztük hová fordítani a töméntelen pénzt. De a jutalom nagyobb része
okvetlenül az a hitvesi hűség volt, a melylyel én a feleségem iránt
viseltettem. Magam sem hittem volna, hogy olyan jó férj válhasson
belőlem. A mikor a kaszárnyában nem volt dolgom, mindig otthon ültem, s
minden reggel magam főztem meg a theát feleségem számára.
Mindenképen meglett volna velem elégedve az asszonyom, az új férjével.
Csak egy dologban nem álltam ki a megboldogulttal az összehasonlítást.
Az kapitány volt, én pedig csak konstabler.
Persze csak olyan kapitány volt szegény, a ki soha ütközetet nem látott,
s mikor a polgárőrséget urnapi proczessiók alkalmával vezényelte, s a
mise végén sortüzet adatott, a két tenyerével betakarta füleit, hogy ne
hallja; hanem azért még is csak kapitányné «asszonynak» hitták az ő
feleségét, az enyimet pedig csak konstablerné «asszonynak.» Ezt a
degradácziót asszonyszív nem képes elviselni.
Megpróbáltam én, mikor már nagyon sok pénzünk volt, hogy vásárlok
magamnak legalább hadnagyi rangot. De elutasítottak vele, ötvenhatan
voltak előttem bejegyezve, a kiket nem volt szabad megelőznöm.
E miatt aztán a feleségem nem járt ki a házból sehova, nehogy az
ismerősök a konstablerné ifjasszony czímmel boszantsák s ha levelet írt
valahova, a mivel kénytelen volt, mert még a mészárostól is levél utján
rendelte meg a borjuczombot, így jegyezte a nevemet alá: Van der Bullen
Tóbiás kapitány özvegyének a férje; a miből utoljára az lett, hogy
rövidségnek okáért Van der Bullen Tobiásnak híttak. Így jutottam a
tizenkettedik álnevemhez, egészen ártatlanul.
Ez mondhatom, hogy nagyon unalmas élet volt. Hiába volt a tömérdek sok
pénz a ládánkban, ha nem volt mire kiadnunk. Az ivásról lemondtam,
pipázni otthon, a tisztaság végett, nem volt szabad. Pedig otthon
kellett ülnöm. Nem is tudom, hová mentem volna. A kereskedők gyüldéjében
mind olyan dolgokról beszéltek, a miket én ki nem állhattam: a férfiak
mind olyan okosak itt, hogy nem lehet velük semmi tréfát kezdeni, s az
asszonyok oly erényesek, hogy még a kakasaiknak sem engednek egy tyúknál
többel ismeretséget kezdeni.
Ez alatt megtörtént az a szerencse, hogy a feleségem abba az állapotba
jutott, a melyben az asszonyoknak rendkívüli kivánságaik vannak. Hiszen
tetszik tudni, hogy ez rendes dolog. Az egyik asszony azt kivánja meg,
hogy egy tál vargacsirizt szeretne megenni; a másik mindjárt meghal, ha
egy nagy varangyos békának a rángatozó lábát le nem haraphatja; van
olyan, a melyiknek a kedvéért éjszakának idején kell kiugrani a férjének
az ágyból, s fölverni valamennyi szatócsboltot, hogy adjanak a felesége
számára egy kis jó fáin kulimászt. Tetszik tudni, hogy az ilyen
kivánságokat nem lehet, sőt veszedelmes megtagadni. Az én feleségem
valamennyinél exoticusabb dolgot kivánt meg. Egy darab pergament. Hát
hisz az van elég. Igen, de arra a pergamenre annak kellett irva lenni,
hogy az ő férje kapitány.
Hol vegyek ilyet?
Mikor legjobban tépelődtem rajta: elém hoz a véletlen egy régi
ismerősömet. Mynheer Ruyssent.
Rögtön rám ismert, nem lehetett magamat előtte eltagadnom. Külömben is
volt már közöttünk némi czimboraság, a mi kötelezett a bizalmasságra.
Elmondta előttem, hogy ugyan keresnek ám Németországban, egyfelől a
templáriusok templomi kincseinek meghatalmazás nélküli ujra czineztetése
végett, másfelől pedig a hamburgi múhborjú csodálatos metempsychosisának
előidézése miatt.
(– Gyönyörü paraphrasisai a lopásnak és gyilkosságnak! dörmögé a
soltész.)
Szerencsém, hogy itt Hollandban csak a feleségem megholt férjének a
nevén gúnyolnak, mert ha megtudnák azt, hogy ki fia vagyok, bizony
kiadnának.
Én meg azután magam részéről előadtam neki a nagy bajomat, hogy kapitány
szeretnék lenni, de nem tudom, hogyan kell azt itt kibőjtölni, a nélkül
pedig a feleségem agyonboszant.
– Hja, fiam, monda mynher Ruyssen: «nem éred azt hajasan: kopaszan is
bajosan,» hogy te itt a szárazföldön valaha kapitány légy. Itt nem
csinálnak háborut: azt a hollandus jobb szereti nézni. Hanem ha
kapitányi rangra akarsz vergődni, gyere el velem a tengerre, én most
utban vagyok Keletindia felé; épen puskákat, ágyúkat szállítok a
bengáliai Nábob, Nujuf khán számára: annak a hadseregében szolgál, mint
hadvezér a te hazádfia Reinhard Walter. Az is kalandorból, minő te vagy,
lett nagy urrá. A nevét megváltoztatta Sommerre, az indusok úgy hiják,
hogy «Szumro», a francziák meg «Sombre». Annak nagy szüksége van jó
katonákra, különösen tüzérekre. Ha eljösz velem, egy esztendő alatt
fejedelem is lehet belőled, nem csak kapitány.
Mynheer Ruyssen olyan csodadolgokat tudott nekem mesélni Sommer
bámulatos sikeréről Bengáliában, hogy egészen felhevítette az agyamat.
Hozzájárult a rettenetes unalom, a mi ebben az egyhangu semmit nem
tevésben majd megölt már. Felcsaptam a mynheernek.
A feleségem nem tudott hová lenni örömében, mikor bevezettem hozzá
mynheer Ruyssent, s elmondattam vele, hogy van egy ország, a hol terem
egy fa, annak a neve banaan, annak van ezer ága, minden ágán lóg száz
füge s minden fügében egy kapitányi pátens: csak le kell szakítani. Még
ő küldött.
– Eredj fiam! Eredj mindjárt! Le ne késsél a hajóról!
Ő maga pakolt el a számomra minden utravalót, a jó lélek! Hiába kértem,
hogy ne emelgesse a bőröndöt; csupa igyekezet volt: még szappant is
pakolt el a számomra, meg fogkefét. S mikor elbocsátott, még csak meg
sem siratott. A hollandi nők hozzá vannak már ahhoz szokva, hogy a
férfiak évhosszat odajárnak távol tengereken túli országokban, s arra
való a kölcsönös erényességben való bizalom, hogy egymást ne féltsék.
Megvallom, a sok egyéb közt nekem is tetszett az a gondolat, hogy nem
kell idehaza lennem bizonyos idő alatt, a míg a kezdődő ember a
legkiállhatatlanabb valamennyi állatok csirkéi és csikói között.
Bizonyos, hogy az én hivatalom volna a bölcsőringatás. Akkor még is
ringasson engem inkább a hajó.
Két nap mulva hajóra ültem mynheer Ruyssennel, s egy időre bucsút vettem
Európától. Kedvező szél dagasztá vitorlánkat. Feleségem zsebkendőjével
integetett utánam a partról.
(– Követtél el utközben valami tengeri istentelenséget? állítá meg a
kifeszített vitorlákkal tovarepülő hajót a soltész.)
– Semmi feljegyzésre méltót.
(– Akkor ugord át az egész atlanti tengert a Csendes-oczeánnal
egyetemben; ne töltsd az időt repülő halak és éneklő syrének meséivel,
hanem köss ki egyenesen Bengaliában s folytasd ott, a hol valami
gonoszat tettél.)
Megérkeztem már!
NYOLCZADIK RÉSZ. BENGÁLIÁBAN.
I. SZUMRO BEGUM.
Megbocsát nekem a kegyelmes törvényszék, kezdé másnap a vallatott bűnös,
ha némi körülményeket előre bocsátok. Ezek az általam elkövetett
legsúlyosabb vétkek felvilágosítására szolgálnak, a mik között vannak a
bálványimádás, soknejüség és királyölés.
(– Tudom, hogy mindmegannyi virtussá fognak azok átváltozni! sóhajta fel
keservesen a soltész.)
Igenis, hagyá helybe a vádlott.
Tehát, hogy az elején kezdjem: a Ganges partján Benáresz mellett van egy
óriási torony. Annak az ablakából nyulik ki egy emberderék vastagságú
bámbusz gerenda, arra van felakasztva hosszú lánczon egy nagy
vaskalitka. Abban a vaskalitkában ül egy ember, a kinek a toronyból
hosszú bámbúszrudon nyujtanak be enni és inni valót. A kalitka egy nagy
tó fölött libeg, melyet a Ganges szakadéka képez; ez a tó tele van
krokodilusokkal. Estenden csak úgy tátogatják a százfogú torkaikat,
fölfelé ácsingózva. Ha az a kalitkában ülő ember valahogy ki tudna törni
a vasrudakon s megkisértené a leugrást abba a tóba, bizonyosan felfalnák
a kajmánok.
S ki ez az ember ott abban a kalitkában?
Senki sem más, mint ő császári királyi fensége Sah Allum, a Nagymogul
koronaörököse.
S miért ül ő ott abban a kalitkában?
Azért, mert vendégszerető karokkal fogadta Mir Koszszimot, a bengáliai
nábob ő fenségét, mikor őt az angolok a patnai ütközet után országából
elűzték. Az angolok azután sah Allumot is elfogták a buxari ütközet
után, akkor Mir Koszszim tovább futott az audhi nábobhoz. Ennek a
fővezére volt Sommer.
Az angolok azt követelték az audhi nábobtól, hogy adja ki nekik Mir
Koszszimot és Sommert, hogy még két másik kalitkát függeszthessenek fel
a krokodilus-tó fölé, s azokba elhelyezhessék őket sah Allum mellé, hogy
ne unja magát ő fensége olyan nagyon.
Az audhi khán futni hagyta Sommert s nem adta ki a kalitka számára.
Sommer a dzsatokhoz menekült a Jumnak folyón túl. Ott új hadsereget
szervezett. Az angolok onnan is elűzték. Akkor futott a Radsputa
fejedelemhez, Joudporba. Annál is hadsereget alkotott európai rend
szerint, s meghódította számára a chitorei és az abnili rahjákat; az
angolok innen is elűzték. Nem hadsereggel, hanem ráijesztettek a
nábobra. Sommernek futni kellett.
Innen aztán Nujuf khánhoz futott, Delhibe, India fővárosába, a kinek
egész neve «Mirza Nujuf khán, Zülfikár, al Dowla» a nagymogul fővezére
és mindenttevő minisztere; Sommer itt is szives fogadtatásra talált.
(No ez épen hozzád illő csavargó lehetett, jegyzé meg a soltész.)
Nagy megtiszteltetés rám nézve!
A legelső napon már alkalma volt Sommernek meghálálhatni Nujuf khánnak a
baráti fogadtatást. Éjjel a lázadó maratták rajta ütöttek a fővezéri
palotán s meg akarták Nujuf khánt ölni. Sommer a hű kiséretével gyorsan
segélyére rohant s leverte a lázadókat. Azok pedig mennykő ficzkók, a
császári sereg válogatott csapatjai, a kik az előbbeni nagyvezérrel
megtették azt, hogy mikor nem fizette ki a zsoldjukat, megfogták,
kikötötték az égető napra hajadon fővel s addig tartották ott, míg nem
fizetett.
(– Ezt jó lesz nem publikálni, nehogy az európai katonák is megtudják!
dörmögé, nem a soltész, hanem a nagyfejedelem.)
A megszabadított császár hálából Sommerre bizta hadseregei szervezését.
Ez rövid időn oly hatalmas haderőt gyűjtött össze a benszülöttekből s
európai bevándorlókból, hogy egy év alatt meghódítá vele a szomszéd
dasásokat, elfoglalta fővárosukat, Agrát, nábobjukat, Nevil Szinget
beszorította Deig várába s e hozzájárulhatatlannak hitt sziklafészket
ostrommal bevette.
A delhii császár e diadalmas hadjárat jutalmául egy elfoglalt tartomány,
Szerdhána királyává nevezte ki Sommert. Így lett a trieri
fűszerkereskedő fiából király. Valóságos uralkodó király.
Ne méltóztassanak únni ez elbeszélést, kegyelmes uraim. Szükséges volt
ezt előrebocsájtanom, hogy kimagyarázhatóvá tegyem a sors bámulatos
fordulatait, a mik csak egy idegen égalj alatt történhetnek meg. Ez
fogja megérthetővé tenni azokat a nagy bűnvádakat, minek puszta neve
engemet a földre lesujt, de ha a lábam alatt levő földet leírhatom,
mindenki azt fogja mondani: kelj fel és menj békével odább! az a föld
termi ezeket a bűnöket, mint a csörgőkigyót, az upászfát: nem szived.
Szerdhána királyának birtoka tízszerte nagyobb, mint a trieri
fejedelemség, s jövedelme négyszerte több, mint a nagyherczegé. Gyönyörű
áldott ország: gabonában, gyapotban, dohányban gazdag. Sommer hatalmas
várat építtetett fővárosa mellé s haderejével féken tartá a
szomszédokat. Keresztültört a mevási erdőkön, miken eddig idegen hódító
soha át nem hatolt, a mik előtt vissza kellett fordulni Nagy Sándornak
diadalútjából, melyek Dzsingisz khán hordáit megszégyeníték s melynek
lakosai csak a szomszédokra kivetett harácsot beszedni törtek elő
ismeretlen rengetegeikből. Sommer betört a hódíthatlan kietlenbe s a
császár jobbágyaivá tette a zsarolókat, valamennyi fejedelmeikkel
együtt. Innen iziben a kegyetlen ballukok ellen fordult, a kik fiatal
leányok vérével áldoznak bálványisteneiknek s hetek alatt kiűzte őket
sziklavölgyeikből; utoljára a lázadó joinaguri rájah Pertaub Szing ellen
fordult, s mikor erővel nem birta őt legyőzni, szép szóval,
rábeszéléssel kényszeríté a meghódolásra.
A császár újabb jutalomról gondoskodott hadvezére számára, a mi hozzá
legméltóbb volt. Delhi legelőkelőbb fejedelmi családjában volt egy
leány, bámulatos szépség, a neve Zeib Alniffa; (hindu nyelven: «nemének
dísze») azt kérte meg számára feleségül. Sommer azt mondta a császárnak,
hogy csak oly föltétel alatt veszi nőül a csodaszép Zeib Alniffát, ha ez
áttér a keresztyén hitre.
A császár megütközve kérdezé tőle, hogy nem tudna-e szeretni egy brahmán
nőt?
– Épen azért, mert nagyon tudom őt szeretni, felelt a vezér, akarom,
hogy legyen katholikussá. Én már hajlott korú vagyok, van egy korhely
fiam, a kit elkergettem magamtól; ha meghalok, özvegyem a brahman szokás
szerint, velem együtt megégeti magát; de ha katholikus hitre tér át,
akkor nem a máglyámra lép föl, hanem a trónomra s lesz országomban
«begum», özvegy királyné, s nem kerül a derék ország korhely, kicsapongó
fiam kezére.
– Igazad van! mondá neki a császár s megengedé, hogy az ifjú, szép
fejedelemnő Sommer kedveért a keresztyén missionáriusok előtt a Krisztus
hitére térjen át: olyan nagy kegy, a minőt még európai ember ki nem
vívott Kelet-Indiában.