hogy a köpönyegemet az arczom elé tartám, a mikor felé közelíték s ezzel
elhárítottam magamról az orrából kilövellő paprika tűzlángot s mikor
aztán a pokoli kisértet megint kirugta a hosszú nyakát, hogy
felökleljen, hirtelen hasravetettem magamat előtte, úgy hogy a nagy feje
fölöttem suhant el, semmit sem találva, én pedig megint csülökre kapva,
mielőtt a múhborju újra behuzhatta volna a nyakát, úgy taszítottam a
szügyébe a kardomat, hogy csak a markolat keresztje tartotta fenn.
Erre aztán kétségbeesett ordítás tört elő, de nem a múhborju fejéből,
hanem annak a hasából: egy valóságos emberi hang.
– Jaj nekem! Meg vagyok ölve!
S azzal az egész múhborjú összeroskadt, s annak az idomtalan
bőrhüvelyéből egy emberi alak keczmelgett elő, a kiben én, a mint a
nyavalyást talpára állani segítém, az én czimborámat, Rupertust ismerém
fel.
A vér elől-hátul szökött ki belőle; a kardom keresztül-kasul járt rajta.
– Hát te voltál a múhborjú? kérdezém elbámulva.
– Vesztél volna meg! káromkodott a sebesült, mialatt saját apja házának
ajtajához oda támasztottam. Miért nem öltelek meg inkább én téged? Most
már mehet maga az öreg múhborjúnak: a zsidófertályból az éjjeli
vásárlókat elijeszteni. Én megdöglöm! Hej Ágnes! te ringyó! Jőjj ki az
erkélyre! Kiáltsd az őröket! Verd félre a harangot!
Az erkélyen láttam, hogy egy nő megjelent, Ágnes volt. A mint Rupertus
szavát felismerte, elkezdett sikoltozni, gyilkost, tüzet kiabált, a
megsebesült Rupertus pedig belekapaszkodott a lábamba, hogy
visszatartson. Még haldokolva is bosszuálláson jártatta az eszét. Én
aztán minden erőmet összeszedve, eltaszítottam őt magamtól, hogy estében
nagyot csattant a feje a ház küszöbén s aztán nem mozdult meg többet.
Dehogy jutott eszembe a múhborjú hüvelyét kikutatni az elnyelt váltóm
végett! hanem annyit megtettem, hogy az utczáról felmarkoltam egy csomó
sarat, s a mint a leány az erkélyről aláhajolva ordított az éjszakába,
úgy vágtam azzal tele szemét-száját, hogy elment a kedve a kiabálástól.
Azzal aztán a lábam közé kapva a földet, a milyen hosszúkat tudtam
ugrani, úgy vágtattam el a rémtett szinhelyéről. Képzeletemben mindenütt
üldöző csoportok rohantak utánam, kiáltozva: «fogjátok meg, ott fut a
gyilkos.» Így vágtattam ismeretlen utczákon, sikátorokon végig, hidakon
keresztül, beleütődve a lámpásfákba, átugrálva a lebocsátott korlátokat.
Meg lehet, hogy valósággal kergettek is; de én nem néztem hátra egy
pillanatig sem, hanem futottam, a míg csak a városnak valahol végét nem
értem; ott egy lebujban világosságot láttam, benn dudaszó és
táncztoporzékolás. Fölszakítottam az ajtót, bebuktam a lépcsőgádoron,
egy nagy termetes ficzkónak az ölébe estem, a ki a münsteri hadak
egyenruháját viselte. Az nyakon ölelt s kaczagva mondá:
– Soha jobb helyre nem jöhettél fiam! Kergettek nagyon? Ne félj semmit!
Itt nem bántanak. Ülj le és igyál!
Azzal poharat nyomott a kezembe s karját az enyim alá fonva, smollist
ivott velem, s azalatt az én barétemet a maga fejére, a maga
medvebőr-süvegét meg az én fejemre nyomta.
– Így ni, fiam! Most már a mienk vagy! A mi borunkból ittál: ezzel
lekötötted magadat a mi kegyelmes kapitányunk katonájának!
A kik közé vetődtem, titkos toborzók voltak, kik egy szabad csapat
számára gyűjtöttek mindenféle kétségbeesett ficzkókat ujonczoknak.
Jó képet kellett vágnom a rossz mulatsághoz. Reggel még nemes gavallér
voltam, Hermannak hittak, kétezer talléros váltó volt a tarsolyomban,
közel lejárattal: most pedig, magam sem tudom, hogy ki vagyok? Nagy okom
volt rá, hogy más nevet mondjak s ezúttal épen az igazi családi nevemet
diktáltam be az őrmesternek, fatális előrelátásból.
– De már most hát én is tudjam, hogy hát azt a kapitányt hogy hivják, a
kinek a zászlójához szegődtem?
– Mayernak hivják azt fiam.
– De százféle Mayer van a világon: csak nem Bergmayer talán?
– Épen eltaláltad, fiam, Bergmayer a neve. Az apja ott lakik a hamburgi
hegyen, hires orgazda, az öcscse, Rupertus, az meg kerítő; ő maga
martalóczvezér.
Más ember megijedt volna azon a fölfedezésen; de én még gratuláltam
magamnak hozzá. Ha üldözni fognak, akárhol a világon fognak keresni,
csak nem a meggyilkolt testvérénél; s ha az a martalócz kapitány valaha
megtudja, hogy én szabadítottam meg az öcscsétől, a ki az örökséget
megfelezni készült vele, hát bizonyosan ő lesz a legutolsó ember, a ki
nekem ezért szemrehányásokat fog tenni.
Ime ez volt az én «homicidiumomnak» igaz története, kegyelmes uraim. Nem
tettem hozzá semmit, úgy mondtam el, a hogy megtörtént.
(– Qui bene distingvit, bene docet, monda a nagyherczeg. Emberölésnek
nevezik azt, mikor valaki összetalálkozik egy emberrel: tudja jól, hogy
az «ember» és mégis megöli. De mikor valaki összetalálkozik egy
fenevaddal, azt hiszi róla, hogy az múh-borjú; megöli mint borjut, s
aztán kisül, hogy az ember volt: akkor azt nem lehet nevezni
emberölésnek. A ki nem sajnálta emberi lelkét oktalan barom bőrébe
rejtőztetni, maga feleljen róla az egek urának, ha mint oktalan állat
párája zavartatott az ki a saját bőréből. Ez tehát reusnak
condonáltassék.
– Nem kivánja serenissime, szólt a soltész, hogy ellenkezőleg a tett
elkövetőjének, a miért Hamburg városát a múh-borjú rettegtetéseitől
megszabadította, valami extra remuneratió deputáltassék?
Serenissime azonban, nem értvén el az ironiát, azt válaszolá, hogy a
vádlott az ezután következő bűneiért majd úgy is halálra levén itélendő,
a remuneratiónak usufructuatióját úgy sem participálhatván, bizassék
ennek teljesítése a mennyei irgalomra).
– Hiszen ki fogja ez magát mind a huszonkét bűnéből olyan tisztára
mosni, mint az Urasztalán való kenyeres abrosz! Dörmögé a soltész méltó
boszankodással.)
A további vallatás elhalasztatott a következő napra.
HATODIK RÉSZ. A «FALSUM.»
I. EGY NULLA.
Egy egész esztendőt töltöttem el a Bergmayer kapitány szabad csapatjánál
változatos harczi viszontagságok között. Se több, se kevesebb
gonoszságot ez idő alatt el nem követtem, mint mások a kompániából; de
azokra épen nem tartom szükségesnek visszaemlékezni, mivelhogy a hét
főbűnök, ha azokat az ember mint katona követi el, s ellenség földén
gyakorolja, eo ipso megszünnek bűnök lenni s átváltoznak erényekké; s
így a mi rablásban, gyujtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt
vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiæ szinét
vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást. Annyit
azonban minden dicsekedés nélkül bevallhatok, hogy a hol egyszer a
Bergmayer csapata megfordult, azon a vidéken nem kivántak vele még
egyszer megismerkedni.
Egy év alatt magam is gyökeresen megutáltam a mesterségemet. A
capitulatió csak egy esztendőre szólt: annak a leteltével kikértem a
kapitánytól az elbocsátási levelemet. Sajnálta nagyon, hogy elhagyom a
zászlóját, de aztán, hogy előadtam neki az indokomat, nem volt semmi
ellenvetése.
Elővett a honvágy. Óhajtottam szegény öregeimet viszontlátni. Ott laktak
Andernachban s mi nem messze táboroztunk tőlük. Tiz év óta távol voltam.
Haza akartam menni, hogy végkép otthon maradjak náluk.
Pénzt, kincseket, a hogy szándékom volt, nem vihetek ugyan haza nekik;
mert a mit viszontagságos kalandjaim közt szereztem, a mint az ördög
megadta, úgy az ördög el is vitte; de ha nem vihetek is a házukhoz semmi
aranyat, ezüstöt, a min átok terhe fekszik, viszek oda két izmos vas
kezet, a mi annyi istentelen küzdés után vágyódik a tisztességes
munkára, a min Isten áldása szokott lenni. Magam is cserzővarga leszek.
Istenhez megtérek s az embereknek hasznára leszek.
(– Hanem útközben még egy kis falsumot elkövetek. Szólt közbe a
soltész.)
– Igen is, szolgálatjára; de csak épen annyit, a mennyi mulhatlanul
szükséges volt az istenfélő életnek inaugurálásához. Mivelhogy
tudniillik az andernachi polgármester és a cserzővargák czéhmestere két
olyan scrupulosus férfiu, a kik a czéhbe álló legények anteactáit
megismerni el nem mulasztandják, annálfogva, minthogy a hajdemákoknál
nem kezdhettem a testimoniumot, azt cselekedtem, hogy a Bergmayer
kapitány által kiadott elbocsátási levelembe az 1 esztendő száma mellé
még egy nullát irtam. Egy ártatlan kis, semmit nem érő nullát, egy
ütött, kopott, senkinek nem kellő, senkinek nem ártó nullát, azt sem az
1 elé, hanem utána. S ha komolyan veszszük a dolgot, még csak nem is
szépítettem vele a dolgomat, mert 10 esztendőt tölteni el Bergmayer
kapitány zászlója alatt, fölér az egész hajdemáksági dicsőségemmel s a
templáriusok kincseinek exorcisatiójával. Ez volt az a falsum, a mit a
szememre tudnak vetni.
(– No bizony, ez szóra sem érdemes: mondá a nagyherczeg. Egy nulla az
egész, ki fogja ezért a száját elrepeszteni a kiabálásban? A nulla =
semmi. Térjünk tovább!)
(– Megint egy bűne oda van! mormogá boszusan a soltész.)
II. AZ ÖRÖKSÉG.
Az obsitos katonák gyalog utaznak. Ez így hamarább megy, mintha kocsin
járnának, mert a kocsi nehezebb, mint a gyalog ember, s az embernek csak
két lába van, a mi a sárba ragad, a szekérnek ellenben négy kereke.
Aztán kevesebbe is kerül. A megtakarított pénzemből még épen az utolsó
tallérom volt meg, mire Andernachot elértem. Tíz év óta nem voltam
otthon. Olyan jól esett újra látnom a távolból a Királyudvar ismerős
tornyait, a templomhegy omladékait. Hányszor mászkáltam én annak a
düledékei között gyermekkoromban, vércsefészkeket, meg római pénzeket
keresve. Bárcsak a nyakamat törtem volna ki egyszer!
Minden tárgy ismerős volt még előttem; a nagy malomkőgyárak, az emelő
gépek a rakpartokon, a tutajok a folyamon; a hosszú sétánysorok; még a
vén vámszedők is a coblenzi kapuban. Én rájuk ismertem; de ők nem én
rám. Végig mehettem az egész városon, senki sem mondta: «hozott Isten!
Hisz ez a Hugó!» Úgy el volt az egész alakom változva, arczom
elbarnulva, vonásaim elvadulva.
Pedig én még mindenre olyan jól emlékeztem. Nem kellett senkitől
kérdezősködnöm, hogy azokon a szűk sikátorokon eligazodjam, a mik a
cserzővargák telepéig levezetnek a Rajna partjára. Valamennyi háznak
tudtam a gazdája nevét.
Végre megpillantottam a szülői házat. Azt a kedves ismerős otthont. A
nagy szederfa még most is hihajlik az utczára. Annak az ágain ülve
tanultam én a «hic gallus cantans, in arbore sedens, pira poma comedens,
kukuriku dicens» classicus formuláját deklinálni.
Ezuttal azonban a «hic gallus cantans» helyett egy drabant állt az
ajtóban, a dreymastert a fejébe nyomva, s egy rekedt dob bőrét püfölve
irgalmatlanul.
– Mit csinálnak itt? kérdezém a drabanttól, a kit még gyermekkoromból
ismertem.
– Hát biz itt, katona uram, kótyavetyélnek.
– Mit kótyavetyélnek?
– Az öreg timárgazdának a retyemutyáját. Benézhet, nem kerül semmibe.
– Hát miért árverezik az öreg holmiait?
– Azért, hogy pénzt csináljanak belőle.
– Kik?
– Hát az a sok jebuzeus, sadduceus és publicánus, a kinek adósa volt.
Eladják itt még az eresz alatt ma kikelt meztelen fiagalambot is: még
sem telik ki a sok adósság.
– De hisz az öreg igen jó gazda volt, s a felesége takarékos jámbor
asszony, mikor én ismertem őket.
– Az volt bizony, a gazda a míg az ivásnak nem adta magát.
– Hát miért adta magát az ivásnak?
– Azért, mert volt neki egy rossz gézengúz fia, a ki valami tíz esztendő
előtt elment a világba. Annak sok rossz hirét hozták haza. Rabló lett,
zsivány lett; kiadta magát lengyel grófnak, gonosz életet élt,
hamisított, börtönből megszökött, templomot rabolt ki. Minden
esztendőben új meg új rossz hirét hozták a Hugónak. A szegény öreg már
az utczára sem mert kimenni, hogy a szomszédjai a fia istentelenségéről
ne beszéljenek neki; csak úgy haza hordatta a bort s egymagában ivott,
kivált miután a felesége is meghalt bújában.
– Hát meghalt az asszony? kérdeztem én s majd belefulladtam, hogy vissza
kellett szorítanom a torkomba ezt a szót: «az anyám!»
– Jól járt a jámbor lélek, hogy azt tehette, hogy nem érte meg ezt a
szomorú napot. No de most egy kicsit dobolnom kell megint katona uram,
hogy több embert csődítsek a kótyavetyére.
Új házalók jöttek a dobszóra. Én az alatt oda álltam a nyitott ablakhoz,
s benéztem az ismerős szobába, a mi tele volt mindenféle kupeczekkel,
csiszárokkal, zsibárusokkal, a kik az én szülőim holmijain versenyeztek.
Épen az anyámnak a templomba járó palástja volt a kalapács alatt, a szép
ezüst kapcsos selyempalást, arra árvereztek: még egy «dreyer!» még egy
«silberling!» még egy «petermännchen!» Szerettem volna közbekiáltani:
«Ezer tallér! senki többet érte! Az enyim!» De hát nem volt több egy
tallérnál a zsebemben. Utoljára rajta maradt a kapcsos palást egy vén
zsibáruson: az mindjárt föl is vette magára. Csupa komédia volt. Úgy
nevette az egész társaság. Nekem meg majd a szivem repedt meg, mikor azt
láttam.
Megint visszamentem a doboshoz.
– Hát rég meghalt már az asszony? kérdezém tőle.
– Elég régen, hogy azóta elfelejtsék; de nem olyan régen, hogy a sirjára
rá ne lehetne találni. A Templomhegy melletti temetőben fekszik.
– Hát a férjével mi lett? kérdezém szivszorongva.
– Hát bizony azt nem tudom. Mert az, a mi lélek volt benne, az vagy az
égbe, vagy a pokolba, vagy a purgatoriumba jutott, a mit én nem
tudhatok; a mi pedig csont és bőr volt rajta, azt épen most temetik; de
hová? azt sem tudom.
– Most temetik? Hát nem harangoznak rá?
– Az «ilyen» halottra nem szoktak harangozni; mert az maga akasztotta
föl magát. A biz a! Ide erre a szederfára ni, a hogy az utczára kinyulik
az ága.
– Hogy tehette azt?
– Hát csak úgy, hogy mikor már arra került a sor, hogy minden holmiját
dobra üssék, még ez nem volt elég szegény lelkének, hanem még ugyanaz
nap érkezett az andernachi polgármesterhez a hamburgi tanácsnak a
megkereső levele, a melyben kérdést intéznek az öreg timármesternek a
csavargó fia iránt, a ki megint Hamburgban adta ki magát Junker
Hermannak, s ott a házi gazdájának a fiát orozva meggyilkolta. Sok
utánjárásra kitudódott, hogy Junker Herman senki más, mint az ő Hugó
fia; tehát adja elő, mit tud róla? hadd fogják meg; mert ha
megcsiphetik, semmi baja sem lesz neki egyéb, mint csak épen az, hogy
kerékbe törik.
El lehet képzelni, hogy milyen jól esett az én porczikámnak ez a
biztatás! Minél kevesebb kedvem volt ezután előállani vele, hogy én
vagyok az a sokat emlegetett Hugó. A drabant, a hányat ütött a
dobverővel a szamárbőrre, annyi «gézengúz, semmirekellő,
akasztófaczímer» titulust ragasztott az én nevemhez; én meg hűségesen
segítettem neki, s úgy szidtuk egyesült erővel azt az átkozott ficzkót,
a ki a szegény jámbor timárt gonosz életével erre a «zöld ágra»
juttatta, a mi az udvarról a fejünk fölé lehajlik. Az én hamburgi
vértettem vezette öngyilkosságra szegény apámat.
Nem hallgathattam tovább ezt a szomorú dobszót, meg a még szomorúbb «ki
ád többet érte?» kiabálását; elsompolyogtam a hajdani szülői ház elől, a
mire nézve én voltam az égő tűz, az árvíz, a földindulás, a mi leégette,
ledöntötte, elpusztította; kiosontam abba a másik városba, a hol a
csendes emberek laknak, a kik nem húzzák már ki egymás feje alól a
párnát, s nem kótyavetyélik egymásnak a házát: ki ád többet érte? A
kinek fakeresztje van, csak úgy beéri vele, mint a kinek a fejére
márványkő vet árnyékot. Én a fakeresztek között keresgéltem. A sok
ismerős és ismeretlen között rátaláltam utoljára arra az egyre is, a
melyikhez nekem volt jussom. Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy
rátaláljak.
A melyik nem volt zöld hanttal kigyepezve, a melyiknek a keresztfájára
nem volt akasztva gyászkoszorú, az alatt kellett annak az asszonynak
nyugodni, a ki után nem maradt más a földön, mint egy részeges férj, a
ki bújában napestig iszik, meg egy gézengúz fiu, a kinek a neve minden
városban ki volt szegezve a pellengérre.
Ott lefeküdtem a mellé a sír mellé; de sirni akkor sem mertem, nehogy a
temetőőr vagy valami ácsorgó gyanúba vegyen, hogy hátha én vagyok a fia
annak az asszonynak? Száz tallér volt a fejemre téve a hamburgi
tanácstól. Úgy tettem, mintha csak lustálkodásból választottam volna azt
a sír közét fekhelyül.
Mert nagyon sokan jártak-keltek akkor épen a temetőben. Tereferélő vén
banyák, vihánczoló ficzkók és szurtos csőcseléknép. Úgy tetszett, mintha
várnának valamire.
Tán nagy temetés lesz?
Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz? A
bámészkodó gyülevész nép nem a temető bejárata, hanem a garádja mellett
csoportosult. Azt az embert, a ki felakasztotta magát, nem fogják a
többi tisztességes keresztyének sorába eltakarítani; annak a számára az
árokban van megásva a gödör. Pap sem kiséri azt, hanem a gyepmester
hozza ki a maga egylovas kordéján a négy szál deszkából összetákolt
koporsóját, a mi még csak meg sincs festve feketére, fehérre, se a neve
nincs ráirva. A sánta ló nyakára akasztott kolomp neki a kisérő
harangszó.
Szép énekszó helyett a gyülevész zagyva zsivajgása kiséri az elátkozott
fekhelyre s prédikáczió helyett a gyepmester mond fölötte csufondáros
ostobaságokat.
Azután, mielőtt bekaparná a koporsót a földbe, előveszi a bicskáját s
vékony szilánkokat hasogat le róla. Az ácsorgó nép, különösen a vén
asszonyok, egy-két Petermännchent nem sajnáltak egy ilyen
forgácsdarabkáért adni. Csak úgy törik magukat érte. S az a sok léhütő
nép nem is sejti azt, hogy egyenkint mindegyikük milyen közel van ahhoz,
hogy egy ember, a ki egy félig kitört fejfának támaszkodva nézi azt a
dobajgást, egyszerre csak megbolondulva oda rohanjon az árokba közéjök s
azzal a fejfával betörje a fejét, a hányat elől-utól talál: «majd békét
hagytok az apámnak!»
A gyepmester végre engem is meglátott.
– Nos hát? katonauram! Nem restellne egy Petermännchent kiugratni a
tarsolyából, egy darab forgácsért a magát fölakasztott embernek a
koporsójából? Nagy erő van ám ebben! Az öngyilkos koporsójából egy
forgács megvéd a mennykőcsapástól!
– Akkor adja kend nekem ide a szeget abból a koporsóból, mert az magához
húzza a mennykövet. Nekem olyan kell. Feleltem neki.
Az biz arra is kész volt.
– De már a koporsószeget nem adom ám alább egy tallérnál.
Annyi volt az egész vagyonom: oda adtam érte.
… Tehát ez a koporsószeg, a minek senki más nem volt a kovácsa, mint én
magam, volt nekem az apai örökségem is, meg a szerzeményem is, egy
személyben.
A mint módom volt benne, gyűrűt csináltattam ebből a szegből, s azt most
is viselem a jobb kezem mutató ujján.
(– No az bizonyára nagyobb büntetés volt te neked minden elkövetett
bűneidért, mintha kerékbe törtek volna! mondá a nagyherczeg, elővéve a
zsebkendőjét. A soltész észrevételei egészen elenyésztek abban a
hatalmas orrfuvásban, a mi serenissime elérzékenyülését kifejezte.)
HETEDIK RÉSZ. A BOLDOG NYUGALOM.
Egy fillér nélkül álltam a világban. És még sem éreztem magamat
szegénynek. Az volt a gondolatom, hogy én egy ma született ember vagyok:
senki és semmi. De mégis annyival jobb az útfélre kitett csecsemőnél,
hogy nekem már nem kell járni és beszélni tanulnom s senkinek nem kell
azzal vesződni, hogy még dajkáljon és ringasson.
Németország földén nem akartam többé megmaradni. Itt csak két
választásom volt: ha a becsületes emberek társaságában maradok, akkor
mihelyt rám ismernek, kénytelen leszek nekik megengedni, hogy
lenyakazzanak; ha pedig a háborus világba bódulok ujra bele, a
martalóczok közé, akkor meg magamnak leszek kénytelen megengedni, hogy
én nyakazzak le másokat s egyikhez sem volt kedvem.
Annyi hányódás után valami csendes, békességes otthon után vágyódtam.
Tervem nagyhamar készen volt. Az andernachi népnek egyik legnevezetesebb
kereskedése a tutajszállítás Hollandba. Innen viszik le a Rajnán a
tömérdek sok tengeri hajónak és gátczölöpnek való szálfákat. Egy ilyen
tutajra szegődtem evező legénynek. Ezeknek illendő fizetésük van, minden
napra harmincz fillér, kenyér, sajt, száraz hal meg egy kancsó sör a
javából. Én a sörömet soha sem ittam meg, hanem eladtam három fillérért
egy társamnak, a ki kétszer is szomjas volt napjában. Én nem ittam mást,
csak vizet.
Mikor a többi evezőlegények, ha nagy szél fujt s kiverte a tutajukat a
partra, káromkodtak mint a jégeső, én megintettem őket kegyesen, hogy
ezzel hagyjanak föl, mert ez nem Istennek tetsző szólásmód keresztyén
ember szájában; ha pedig nagy unatkozásukban összeültek karikába,
koczkázni, én félrehuzódtam közülök s a csalogatónak azt feleltem, hogy
a IX. parancsolat azt mondja: «ne kivánd a te felebarátodnak semmi
marháját.»
A többiek csufolódása figyelmessé tette rám a hajós gazdát.
– Ejnye, te ficzkó! szólíta meg; hát te se nem iszol, se nem koczkázol,
se nem káromkodol? Hisz akkor te átkozottul kegyes ember vagy. Akkor én
tégedet legalább is háromszoros áron adlak el, mint a többi gézengúzt
Nijmegenben.
– Elád kend bennünket Nijmegenben? kérdezém nagyot bámulva.
– Hát mi az ördögöt csinálnék veletek? víznek lefelé csak elvisz a
tutaj, akárhányan vagytok, de vissza hogy hoználak? A hátamra csak nem
vehetem ezt a sok pernahajdert, hogy úgy czepeljem haza. Ne félj semmit!
A parton már ott várnak a makerek. Az egyik megveszi tőlem a tutajokat,
a másik az evezős legényeket: ki milyen, darab számra. A mit az
emberekért kapok, azt megfelezzük!
– Hát aztán mit csinálnak a megvett emberekkel?
– Ne gondold, hogy kalbásztölteléknek aprítják föl! Hanem hát a
hollandus ember szeret hajós lenni, de csak kapitány meg kormányos;
katona is szeret lenni, hanem csak kapitány meg várparancsnok. A
matrózságot meg a közkatonaságot nem bánja, ha elvégzi más. Arra jó az
ostoba idegen. Azt megfogadja jó pénzért. Ilyen a hollandus. Hát csak
mondd meg, hogy melyikhez van kedved: matróznak állni, vagy szárazföldi
patkánynak?
– Megmondom az igazat, patronus uram, felelék neki. Mivel hogy fogadásom
tartja, soha nem hazudni többet, hanem mindig csak egyenesen megmondani
az igazat. Nekem már elég volt a katonáskodásból. Nagyon sok vért
ontottam s az nyomja a lelkemet. Nem szeretnék többé katona lenni,
inkább megyek a tengerre s hányatom magamat a habokkal.
– No te igazi ostoba ficzkó vagy! Hisz akkor mégy bele ép a háboru
javába. A hollandus a tengeren viseli az igazi háborut; a száraz földön
csak azért tartja a katonát, hogy ha egy várából kiéheztetik, hát legyen
a ki kapituláljon. Soha se mennek azok ütközetbe. Pontosság, józanság,
jámbor élet a hollandus katonának a virtusa; engem az ördög vigyen el,
ha ott egy esztendő alatt legalább is káplárságig nem viszed. Mi voltál
eddig?
– Constabler voltam a tüzéreknél.
– No hát ezt ott is megkapod.
– De vajjon mit csinálnak a hollandusoknál a tüzér constablerek, ha nem
kell nekik ellenséget ágyúzni?
– Van azoknak elég dolguk. Vasárnaponkint ők csinálják a város végén a
gyönyörű tüzijátékokat s hétköznap az ahhoz való rakétákat készítik.
… Így jutottam én be tüzér-constablernek Nijmegen városába. Hatvan
tallér volt a díj, a mit a bőrömért adtak, s ennek fele megmaradt nekem.
Egészen kedvem szerint való nép közé jutottam. Nem volt itt éjszakai
lárma, tivornyázás, nem szaladgáltak szeleburdi junkerek, diákok a
polgárok feleségei után; nem volt verekedés a polgárok és katonák
között; sőt ellenkezőleg vasárnap mind a fegyveres, mind a fegyvertelen
nép együtt ment a templomba, ki hová tartozott s este együtt iddogáltak
a sörházban.
Még az is meg volt engedve a katonáknak, hogy üres idejükben napi bérért
dolgozni eljárjanak: a mire elég nagy alkalmuk volt, az egész Nijmegen
város összes területe egyetlen egy virágos kertet képezvén, mely a mai
korban legnevezetesebb kereskedelmi czikket, a tulipánhagymákat állítja
elő.
Mint tudjuk, jelenleg nem csak Európa, de a török szultán országai is
minden más növénynek az elpusztulása által nem szenvednének olyan nagy
veszteséget, mint ha egy évben a hollandi tulipán-hagymák kimaradnának a
vásárból. Nem mondom azzal, mintha a szegfüvek is életszükséget nem
képeznének, de mégis a tulipán az irányadó. Egy tulipán: egy mérő buza.
De az is külömböző becsértékkel bir a szirmok szinvegyületéhez képest.
Vannak a tulipánok között herczegek, fejedelmek, a miket csak királyok
és szultánok képesek megfizetni.
Egy ilyen tulipánokban gazdag özvegyasszonyhoz jutottam én be
kertészlegénynek. Ráértem a tüzér-constablerségen felül.
Az ifjasszony minden reggel korán kijött a kertjébe, megtekinteni a
tulipánokat, mikor még nem voltak kinyilva, és délután, mikor már kitárt
kelyheikkel pompáztak.