fenevad. A mióta ezek a zsidók itt vannak Hamburgban. Mert hát tudod: a
borjú magában félénk állat; a zsidó is az. Hanem ezek a mindenféle
varázslatokban jártas spanyol zsidók kitalálták azt, hogy ha a fiatal
borjúnak tej helyett embervért adnak inni, hát az akkor, mire megnő,
olyan kegyetlen fenevad lesz, mint az oroszlán. Egy ilyen múh-borjút
bocsátottak el most a hamburgi hegyen; a mi éjszaka az utczákon kóborol
s a járó-kelőket agyonrémíti. Nappal elrejti magát s egy egérlyukba
belefér. Éjjel pedig előjön és ordít, mint egy behemóth. Megkergeti az
éjjeli őröket, s a kapukról letépi a kopogtatókat. Olyan foga van, hogy
kettéharapja a dárdanyelet. A kit a nyelvével pofon nyal, olyan lesz a
pofája, mintha a posztónyirók drótkeféjével simították volna végig. Az
neked ordít mint egy oroszlán, csörömpöl, mint egy társzekér, prüszköl
mint tizenkét ló, kopog mint egy kallósmalom, és kukorékol, mint egy
veszett kakas. Különösen szereti üldözni a jámbor férjeket és
családapákat, a kik lesbe állnak a feleségeik és leányaik kalandjai
fölött őrködni. Ez a pokolbeli szörnyeteg azokat úgy elpáholja, hogy
megemlékeznek róla. Ellenben azt is megteszi, hogy a szerelmes párokat
legédesebb andalgásaik közepett rögtöni bömbölésével szétriasztja.
– Hát aztán mi az a «múh-borjú»?
– Jaj fiacskám, azt senki sem tudja megmondani. Mert a ki véletlenül
találkozik vele az utczán, annak olyan tüzet fúj a szeme közé rögtön,
hogy két hétig sem lát utána; a ki pedig elég oroszlánszívvel bir, mikor
meghallja a múh-borjú ordítását az utczán, hogy kidugja a fejét az
ablakon, annak a feje egyszerre akkorára megnő, mint egy hordó, hogy azt
még a nagy Jezsuita-templom kerekablakán sem tudná többet visszahúzni;
és a mellett még sem tudhatja meg, hogy milyen hát a múh-borjú
ábrázatja? mert az egyszerre olyan magasra megnő előtte, hogy a háztetőn
túlér a feje. Rettenetes szörnyeteg ez!
Én ez alatt szépen visszaraktam a kincseimet a bőrzsákba.
– Hát csakugyan létezik az a múh-borjú? kérdezém a gazdától.
Az esküdött rá, hogy létezik.
– Van kedve kendnek fogadni velem? kérdezém tőle.
– Mire?
Arra, hogy én meg tudok enni egy egész borjút. Most különösen ki vagyok
koplalva. Hozzák ide nekem azt a múh-borjút, hát én azt megeszem!
Azzal kihúztam az övem mellől azt a nagy tranchirkésforma római kardot,
a mi a lictori öltözetemhez tartozott s hozzáfentem az aczélomhoz. Ide
vele azzal a borjúval.
S a bőriszákomat a vállamra vetve, készültem odább menni.
– Hát igazán nem félsz tőle? mondá Mayer gazda, látva, hogy komolyan
indulok. Most már látom, hogy kemény ficzkó vagy. Hát maradj itt,
megalkuszunk szépen, aztán vacsoráljunk együtt.
– Köszönöm. De engem ne traktálj füstölt hallal; mert elmult már a
nagybőjt. Aztán pap se vagyok én, de ha pap volnék is, bort innám.
– Lesz minden, fiacskám, mondá Mayer gazda; s azzal kiment a konyhába
rendeletet adni. Mikor visszajött, egészen új ruha volt rajta, s a
számomra is egy gavalléros kisujtásozott urfi-öltözéket hozott, kérve,
hogy fogadjam azt el tőle ajándékba. A mi az öltözéket kiegészítő
tarsolyban van, az lesz a hozott kincseknek a vételára: meg leszek vele
elégedve.
Belenyultam a tarsolyba s találtam benne ötven dublont, aztán meg egy
hosszú papirost.
– Hát ez micsoda?
– Ez egy váltó, mely kétezer János-tallérról szól, fizetendő három hónap
múlva.
Annyit én is tudtam, hogy mi az a váltó? s egészen meg voltam elégedve
az alkuval. Csak a fizetési határidőt sokaltam egy kissé.
– Ez hamburgi szokás, válaszol Mayer gazda. A pénznek érni kell.
Hát azt sem bánom, az ötven dublon addig bőven eltart.
Mayer gazda aztán olyan pompás vacsorát adott, a minőt az előzmények
után álmodni is merészség lett volna. Voltak ott pástétomok, vadak,
csemegék és válogatott jó borok. Én azonban éltem valami gyanuperrel s
nem ittam nagyon sokat.
A vacsorához megjelent a házi gazda fia is és három eladó leánya.
A fiáról azt mondták, hogy az egyetemen diák: nagyon vén diák lehetett;
a leányokról pedig, hogy testvérek: azonban egyik sem hasonlított a
másikhoz.
Igen jó kedvű leányok voltak, tudtak hárfázni és gitár mellett énekelni.
A szőke haju különösen igen szép volt, s nagy méla szemeit sokszor
rajtam felejté, s ha megszólítám, nyájasan mosolygott.
Magam sem voltam idegen a szerelemtől, külömben is özvegy ember lévén,
hanem az asszonyokkal való dolgaimból már annyi tapasztalást merítettem,
hogy jónak láttam óvatosnak lenni. – Előbb kipróbáltam a charakterét.
Engemet úgy mutatott be Mayer gazda, mint Junker Hermannt, a kis szökét
pedig, mint Jungfer Ágnest.
Ágnes leányasszony sentimentalis hölgy volt; vacsora alatt egymás
mellett ültünk s én okosabb dolgokról nem tudtam vele beszélni, mint
arról, hogy ha én nekem is megengedi a mindenható, hogy saját háztartást
kezdjek, hát én is ilyen ezüstkanalakat fogok szerezni az asztalra, mint
a milyenekkel most itt a csokoládé-kocsonyát eszszük és azoknak a
nyelére fogom vágatni a czímeremet (persze a cserzővarga czímert) meg a
kettős monogrammot. Erről aztán áttértem arra, hogy milyen szép
monogramm kerülne ki az Ágnes és a Hermann előbetűiből. Ő azt nem akarta
lehetségesnek találni. Én azt mondtam neki, hogy az nagyon könnyű. Az A
betűt a H betű két szára közé lehet állítani, s azzal az egyesítés
tökéletes.
– Hiszen akkor kettős W lesz belőle, monda ő nagyot sohajtva, s én
elértettem e czélzást, mivelhogy «Weh» németül fájdalmat is jelent. S a
«kettős fájdalom» mi volna más, mint a szerelem?
Nekem megtetszett ez a leány. Hiszen nem voltam valami ágról szakadt,
jött-ment csavargó többé.
(– Mióta? szólalt bele a soltész.)
– Hát a mióta kétezer János-tallérról szóló szerzemény volt a
tarsolyomban.
(– Szép kis szerzemény.)
Meg akartam mutatni, hogy igazán nemes ember vagyok.
Az öreg Mayer ujján volt egy szép gyémántos gyűrű. Azt mondtam az
öregnek, hogy az nekem nagyon megtetszett, szeretném megvenni.
– Jaj, Junker Hermann, mondá a gazda. Ez nagyon drága gyűrű. A
kárbunkulus maga megér benne ötven tallért. Azonkívül családi ereklye.
Ettől meg nem válok semmi áron. Még hetven tallérért sem adom.
– Akkor id’adja kegyelmed nyolczvanért.
– No! Ezt ugyan senkinek meg nem tenném, de önnek a kedveért Junker
Hermann, Isten neki, legyen az ára nyolczvanöt.
– Áll az alku. Irja föl ön a contóra. Fizetem az önnél levő kétezer
tallérból.
A kétezer tallér szóra a szép Ágnes még egyszer kiszedett a tányéromra a
csokoládé kocsonyából.
– Hanem erről egy kis irást kell ám adni, mondá Mayer gazda, mert
halandók vagyunk.
– Irja meg kegyelmed, a hogy kell: én csak a nevem szoktam aláfirkantani
az ilyesminek, mondám neki hetykén. Tulajdonképen azért mondám ezt, hogy
az öreg egy kis időre hagyja el a szobát. A mynheer aludt már a nagy
karosszékben. Rupertus vén diák pedig olyan hanczurozást követett el a
másik két leánynyal, mintha vagy ő nem volna azoknak bátyjuk, vagy azok
nem volnának neki hugai. Én tehát megfigyeletlenül suttoghattam azalatt
a szőke Ágnessel.
– Nagyon sajnálom, mondá ő, hogy atyám eladta azt a gyűrűt, az családi
talizmán volt: anyám jegyajándéka.
– Hátha én úgy vettem meg azt a gyűrűt, hogy mégis a családban maradjon?
sugám én a fülébe.
– Ezt nem értem, hogyan lehet? sipogá ő, szemeit lesütve.
– Én megmagyaráznám azt önnek, ha egyedül beszélhetnék a
leányasszonynyal.
– Az igen könnyű lesz, mondá ő; majd mikor mindenki lefekszik a háznál,
akkor összejöhetünk az erkélyszobában s kegyelmed elmondhatja, a mit
velem közölni akar. Igazán kiváncsi vagyok a talány megfejtésére.
Ez alatt az öreg elkészült az irással s visszatért vele.
A kötelezvény száz tallérról szólt; mivelhogy a nyolczvanöt forintnak
három hónapra kamatja is jár, s én csak akkor kapom meg a pénzemet. Én
egy szót sem szóltam az uzsora ellen; gavallér módra aláirtam a nevemet,
s azzal a gyémánt gyűrű az én ujjamra vándorolt s minthogy az én
csontjaim nem voltak olyan szárazak, mint Mayer gazdáé, épen csak a bal
kis ujjam első izére tudtam azt felhúzni.
E közben Rupertus valami csintalan dolgot mondhatott a két hugának, a
miért azok elkezdték őt agyba-főbe pofozni, s azt mondták, hogy
takarodjék innen, nem adnak neki több bort.
– No ha ti nem adtok, majd ád a korcsmáros! szólt Rupertus nevetve s
engem is invitált, hogy menjek vele «kneipolni»; azt állítva, hogy nincs
nagyobb gyönyörűség, mint ha az ember sok jó bort ivott finom
társaságban, azután elmenni a korcsmába s inni még több bort, de
rosszat, a rücskösök társaságában. Én azonban, az előrebocsátott
indokoknál fogva, jámborságommal mentettem ki magamat, s azt mondám,
hogy fáradt vagyok a tengeri úttól, s óhajtok az úrban elpihenni.
Rupertust aztán elvitte az ördög; lehetett hallani, a mint az utczán
rákezdi a jodlirozást, s a házak kapuit sorba döngeti a fustélyával.
Mi is mindannyian jó éjt kivántunk egymásnak s kiki elvonult a maga
hálószobájába.
Én alig vártam, hogy a háznál minden elcsendesüljön, azonnal lábhegyen
lopózva felmentem a megjegyzett padlásszobába, mely a ház-hiu közepén
szokott lenni, s annak az ablakából rúg ki egy erkély az utczára.
Szép holdvilág sütött be az ablakon, a kis bizalmas kamara egészen
megvilágosodott tőle. Nem sokáig kelle várnom; kevés idő mulva halk
csoszogás közeledett az ajtóhoz, halkan nyikorgott a lépcső, s belépett
a szobába, mint egy tündéralak, tiszta hófehér ruhában, az én várvavárt
Ágnesem.
(– Szemtelen persona! szólt közbe a soltész.
– Ki tudja; hátha tudatlan ártatlanságból cselekedte? menté őt a
nagyherczeg.)
Én odasiettem eléje és megfogtam a kezét.
(– Csak remélem, hogy nem fogsz itt nekünk olyasmit elmesélni, a mi
orczáinkat elpirulásra indítsa? förmedt fel a soltész.)
– Hiszen kérem, jól tudom, hogy kisasszonyok előtt beszélek, nyilatkozék
a vádlott: tessék megnyugodva lenni. A szép Ágnes a legnyugodtabb és
ártatlanabb tekintettel kérdezé tőlem, hogy magyarázzam meg hát, hogyan
történhetik az meg, hogy én a gyűrűt megveszem s mégis a családban
marad?
– Úgy történik meg, kedvesem, mondám neki, hogy én azt a gyűrűt a te
ujjadra huzom föl, jegygyűrűnek.
Ezt azután megértette s engedte, hogy a száz talléros gyűrűt, a mit még
ki sem fizettem, felhuzzam az ő aranyos ujjára.
E tény után semmi sem következett természetesebben, mint hogy egy csókot
kérjek tőle.
(– Ahol van ni! Nem megmondtam? Türelmetlenkedék a soltész, már a
csóknál vannak. Ezt a mi jelenlétünkben nem lehet eltűrni!
– Hiszen egy csók még nem a világ, csitítá őt a nagyherczeg.
– Dejszen tudom én azt! Az első csók után jön a második csók, azután a
harmadik, végtére az utolsó.)
– Ugyan kérem, ne tessék rajta disputálni; hiszen úgy sem lett belőle
semmi. Én kértem, ő megtagadta. Akkor én el akartam venni, mire ő úgy
tett, mintha nem tehetne róla, már a kezemben maradt a fejkötője s a
feje a keblemre rejtőzött, a midőn egyszerre közbejött valami.
(– Tudom már; a fehér galamb pofon csapta azt is a szárnyával.)
– Dehogy is a fehér galamb! Hanem egyszerre olyan ordítás támadt az
ablak alatt, mintha kilencz éhes elefánt nyitotta volna fel a torkát;
soha én olyan bömbölést még nem hallottam: volt abban ártányüvöltés,
lóröhögés, trombitarecsegés, szekércsörömpölés vegyest. A szép Ágnes
felsikoltott: Jézus Mária! a múh-borjú! s azzal kiszakítva magát karjaim
közül, elszaladt a száz talléros gyűrűmmel együtt; én pedig az
ijedtségtől dühösen ugrottam az ablakhoz, s kidugtam rajta a fejemet,
nem törődve azzal a fenyegetéssel, hogy akkorára dagad a fejem, mint egy
hordó. Az ugyan nem történt a fejemmel; hanem abban a pillanatban úgy
tele szórta valami a szememet paprikával, hogy se eget, se földet nem
láttam többet, s akkor aztán én kezdtem el ordítani, hogy ahhoz képest a
múh-borjú bőgése még kis gyermeksirás volt. De a háziak közül a világért
sem jött senki a segítségemre. Mind a dunnája alá bújt az, a
múh-borjútól féltében: nekem magamnak kellett tapogatózva haza találnom
a szobába s megkeresnem a mosdótálat és a vizet, hogy az átkozott
paprikát kimossam a szememből; a mi úgy égetett, mint a pokolbeli tűz.
Még azután tökéletességnek okáért a Rupertus diák is hazakerült, az is
úgy ordított, mint én. Azt meg az utczán kapta meg a múh-borjú s úgy
összetépázta, hogy a hány szál haja, annyi felé állt, a képét
összekarmolta siralmasan, a mint a nyelvével végig nyalt rajta s az
egész öltözetét úgy összetépte, mintha sasokkal hadakozott volna.
Rupertus diáknak ugyanabban a szobában volt vetve az ágya, a melyben az
enyim; s azon az éjszakán egyikünk sem aludt semmit. A diáknak irtóztató
kaczenjammere volt s folyvást a múh-borjúról fantaziázott, nekem meg
egész reggelig mosogatnom kellett a szemeimet, hogy meg ne vakuljak.
Átkozott múh-borjú! Ha már ordítani akart, nem tudta addig rákezdeni, a
míg a száz talléros gyűrűmet rá nem húztam a szőke Ágnes ujjára?
Én pedig aztán a szőke Ágnest többé négy szem közé nem kaphattam soha.
Másnap reggel az öreg Mayer tudtomra adá, hogy a vendégszeretet
kötelessége egy napon túl nem terjed. Nemes gavallér létemre keressek
magamnak rangomhoz illő szállást. Látogatásaimat azonban szivesen veszi
ezentúl is s ha mulatni akarom magamat a kedélyes Hamburgban, csak
bizzam magamat Rupertus diákra, ő az ilyenekben legjáratosabb.
A szép Ágnessel ezentúl mindig csak az apja jelenlétében lehetett
beszélnem, s ha szivem érzelmeit akartam neki tolmácsolni, azt csak
levél útján tehettem; mindennap küldtem neki egy szerelmes epistolát, a
miket Rupertus diák hordott haza a hugának, ha ugyan átadta neki azokat,
és el nem sikkasztotta, vagy még annál is gonoszabb dolgot nem
cselekedett a leveleimmel.
E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdánomnak. Rupertus épen
arravaló fiu volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirű
mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, a hol hozzám
hasonló nemes úrfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol
hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepítvényessel, meg egy
oláh bojárral, a kiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy
a nemesleveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem
egytől-egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, menyecskézők
és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, a mit elvertek, nem
tisztességes úton jutottak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is
könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy
tekint, mint számára idehozott kész martalékot. No ugyan szépen
megjárták velem! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem; a
templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, a nélkül,
hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki
egyelőre, fenntartván magamnak elítéltetésem esetére, a midőn teljes
reményem van hozzá, hogy egy ilyen, az egész keresztyén világot
boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg
fog számomra adatni.
(– No csak azt várd!)
Tehát leinni nem bírtak; pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg
állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros
váltóját, a mit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az
egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus
czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsiphessék tőlem s Mayer
gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetésétől.
De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők
hitték; mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem,
hogy az hogyan van meghamisítva? hogy van bele kényeső téve, a mi a
koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell
azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül? Ők vesztették el a
pénzüket, nem én. Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor
tapasztalták csak, hogy nem holmi ujonczczal van dolguk. A hajdemákoknál
annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a
botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők
kudarczot vallottak ellenemben; arra pedig főgondom volt, hogy
életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, a miért tömlöczbe dugjanak.
Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé
kikötni.
A mi pedig a menyecskéket illeti, e tekintetben a legóvatosabb voltam. A
fehér galambom mindenüvé elkisért; de én arról nem szóltam senkinek;
hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, a kik egyik bűnbarlangból a
másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelíd nymphát a
nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hűséget
esküdtem s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert íme a
menyasszonynak a testvére Rupertus, a ki minden dolgomat látja, s ha
valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan
be fogja fújni. Hasztalan esküdött Rupertus, hogy őt egy egész tele
sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó
társaságban), ha valamit szól a hugának; de én rendíthetlen voltam a
hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben
elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni
szegény szülőimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen urrá
teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat; vesznek maguknak szép
gyümölcsös kertet; az öregem prémes bekecset, a mámi selyempalástot
vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a
pénzből, a mit a fiuk keresett.
(– Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.)
«Finis sanctificat media», felelt meg rá a bűnös.
A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotára fakadt.
A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kanpulyka.
(– Azt biz a jámbor jezsuiták nem azért találták ki, hogy lopd el az
arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak új ruhát. Folytasd!)
Így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, a mi a váltóm
lejártáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a
kötéltánczosbódékat és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat
szétkergetve, a professorok ablakait kulimászszal befestegetve, a szép
asszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az
egész «hamburgi hegyet» jucundus rettegésben tartva, egész Palmarum
vasárnapig.
Nagyon jól emlékezem rá, hogy ezen a napon volt, mert ujdonat új zekét
és pulidert vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a
zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én
és a czimboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét
szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a farkaikra
száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mulatság után karonfogózva az
egész utczát elfogtuk s így mentünk kegyetlenül danolva a «Három alma»
korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzsolónak minden
medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a
fejemet; ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak.
Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s
megadta magát. Minket pedig a csapláros kizavart a korcsmából, a mint az
éjfélt ütötte, tilalmas levén virágvasárnapján a csapszéket tovább
nyitva tartani.
A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az
mozdulni sem tudott; mi többiek pedig, a mint az utczára kijutottunk,
azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még
elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán van.
– Hej, czimborák, mondá a skót klán, én tudnék valami jót. Rupertus
nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk
Hermannal ablaktalálkozót a menyasszonyának.
– Bolondok vagytok, mondám én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek
ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyilik, az meg két
ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múh-borjú,
hogy a nyakam a padlásig felérjen.
– Hát mi mire valók vagyunk? mondá a hidalgó. Csinálunk pyramidot. Három
czimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállára áll fel,
s te Herman megint annak a kettőnek a vállára: onnan csak eléred az
erkély karfáját; bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az
ablakot; mi felőlünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon
hangosan ne tedd.
Engem meglehetősen bolonddá tett a sok theriák, a mit a salmagundi
szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal
megindultunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza
felé.
Odaérve, gondunk volt rá, hogy az utczán keresztül vont köteleken függő
lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész
kalandunkhoz.
Az acrobatai terv igen szépen sikerült is; én nagyhamar oda fenn voltam
az ember-pyramid harmadik emeletén, a honnan igen könnyen elérhettem azt
az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyilt.
Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet
kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra.
Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődül az az előttem már
ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából
keveredett pokolbeli symphonia; a czimborák oda lenn elkiáltják magukat
ijedten: jaj, a múh-borjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt,
egymást eltaposva, hanyatthomlok, a merre nyitva van az út; engem meg
ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a
levegőben, mint egy horogra akadt békát.
Segítségért kiáltani nem mertem; mert ha az öreg Mayer meglát, lelő,
mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a
táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével
valami párkányt a falon, a min lemászhassak ez átkozott helyzetből.
A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva czammogott felém,
már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyultam, vesztegen,
mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre.
Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. A mint fél szemmel
lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyulik fel a rettenetes két szarvú
feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipőimet
nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész
testemet, hogy ne érjen el: de biz annak a nyaka oda is utánam nyult s
tovább nyalogatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett
kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha
takácsmácsonyával czirógatnák a lábikráimat.
Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam, de nem használt
semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem
maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte
kínlódásomat.
Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő
tarsolyomat, a miben a kétezer Joachim-talléros váltóm volt s azt egy
rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába.
De már ennek fele sem barátság! mondám elkeseredésemben. A váltómat az
ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múh-borjúval, sem
a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről; szerencsésen a kerek
köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a
talpamat.
Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet:
igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s
másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta
szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt
véghez, mint ezer tót szekér.
– De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod!
kiálték rá, kirántva a kardomat s elállva az útját.
Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyult nyakát, hanem
azután meg vizirányosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire
öklelt fel egy taszításra.
Holmi gyönge szivü ember erre már csakugyan kereket oldott volna. De
engemet dühbe hozott az, hogy a múhborju elnyelte a kétezer talléros
váltómat. Már most hát miért hoztam én el a templáriusok kincseit? Ime a
kincsek maradnak Mayernek, a kétezer tallér a múhborjunak, nekem pedig
marad a bűneim terhe! De így nem osztozunk! Hanem vagy engem is vigy a
pokolra, ha a pénzemet elviszed, vagy kivágom a bőrödből a váltómat.
A mint a földről felugrottam, a pokolbeli szörnyeteg ismét összehuzta a
nyakát, úgy hogy csak olyan közönséges nyaka volt, mint egy rendes
tuloknak, s azzal szétvetve a lábait, szörnyű ordítással invitált az
újabb támadásra.