attól akartak tovább részegedni.
Én akkor gondoltam valamit.
A pálinka abban a kőkorsóban igazi orosz gyártmány volt.
Olyan furfangos dugasza volt, hogy azt csak az tudta kihuzni belőle, a
ki be volt avatva a titkába. Én még a hajdemákoknál beletanultam. A
pinczében kinyitottam a korsót, kiürítettem belőle valamelyest s aztán a
nekem ajándékozott kulacsból beletöltöttem azt a nekem szánt álomitalt.
Azzal megint becsináltam a dugaszt.
– Nem ittál-e belőle, Málkhus? kiáltott rám Herodes.
– Baphometre esküszöm, hogy nem ittam.
– Hát nyisd fel a korsót! parancsolá Pilátus.
Én megpróbáltam mindenféleképen: sehogy se ment. Utoljára aztán kikapta
a kezemből Acháb s hogy ő sem tudott vele boldogulni, oda állította a
korsót az ezüst medencze közepébe, ráütött a kardmarkolatával, mire a
korsó széttörött, s a medencze megtelt a tartalmával.
Akkor aztán Bethsabé, meg Thámár (hires bibliai jó gazdasszony mind a
kettő!) fügét, mazsolaszőlőt és narancshéjat hánytak bele, míg Delila
egy viaszgyertyatekercscsel meggyujtotta az egész nagy tál krampampulit
s ugyanakkor minden más világítást kioltottak.
Akkor aztán, mikor a borszesz égett, az asztalfőnél álló Nabukodonozor,
a szenteltvizhintő aspergillumot belemártva az égő borlélbe, azzal
osztotta ki a körüle csoportosuló hivőknek a forró italt, az odatartott
calixokba öntögetve, a mit azok, mint pokolbeli folyó tüzet vittek az
ajkaikhoz. A tüzet osztogató négyszarvú király, a tüzet szürcsölő
rémalakok, a középen lobogó kék-zöld lobogványú medenczétől
halottképekké sápasztva, olyan csoportozatot tüntettek elő, mely
megszégyenített minden eddig látott képet a danse macabreről. Maga Sába
királynője olyan volt a zöld világításnál, mint egy elkárhozott
mezitelen lélek, egy szent palástjával a nyakában; arczán, ajkain semmi
pir; csak villogó fekete szemei mutatják, hogy él. És rivallt minden
hangon a förtelmes istenkáromlás. Tűz a szájba, tűz a szájból.
Én menekültem a pokolsanhedrinból. Most már bizonyos voltam felőle, hogy
nem álmodom. El voltam határozva, hogy kitörök innen.
Ha ezek ördögök, úgy nagyon ostoba ördögök lehetnek, holott nem tudják
magukat megőrizni attól, hogy a saját kelepczéjükbe beléejtse őket egy
olyan szegény ördög, mint én magam vagyok. Hiszen ha megiszogatják azt
az álomitalt mind, a mit az én delektálásomra készítettek, majd olyat
alusznak tőle, hogy holnap nem tudom ki végzi a resurrectio
ceremóniáját?
Kiosontam a bálványimádás bűnbarlangjából s aztán így okoskodtam
magamban:
Ha ezek az emberi lények (mert nem egyebek) a kriptaajtón keresztül
jövének ide, akkor a kriptából valami katakombának ki kell vezetni a
szabadba, a honnan egy titkos ajtón át az asszonyi állatok ide
fellopakodnak. Azon az úton én innen megszökhetem.
Fogtam a lámpásomat, lementem vele a kriptába, s a mint annak a hosszú
boltozatán végighaladtam, a két sor fülke között, mely az ide eltemetett
rendlovagok emlékköveivel volt betöltve, egy «Ptolomeus» nevű lovagnak a
sírürege elől félretolva találtam az emléklapot. Az nem volt márványból,
hanem bádogból, mely márványszinűre volt fénymázolva.
Ez a fülke nem volt sírüreg, hanem egy szük lépcsőzet feljárata.
Felmentem a lépcsőkön. Azok is meredek csigaalakban vezettek föl.
Tizenhét lépcsőt számláltam meg. A tizenhetediknél találtam – nem egy
ajtót, hanem egy szent szobrot. A fához kötözött szent Sebestyén szobra
volt ez, nyilakkal átlövöldözve, a hogy az istentelen Diocletián
kivégezteté a hős vértanút.
Láttam én ezt a szobrot nappal is elégszer a kolostorban, csakhogy akkor
kivül volt a falon, s kifelé nézett, egy fülkében állva. Bizonyos, hogy
ő tudja a kijárásnak a titkát; külömben most nem lehetne idebenn.
– Oh szent Sebestyén! könyörgék neki egész alázattal, tekintsd azt, hogy
én is morva vagyok anyai ágon, a kiknek te országos védszentjük vagy, s
taníts meg rá, hogy hogyan jöttél te ide be a falon keresztül? hogy én
meg ugyanarra kimehessek.
Mert semmi nyilás nem látszott a háta mögött.
Elkezdtem keresni a nyilást.
A hős martir testébe három nyil van bele lőve, azok a nyílak rézből
vannak. Ugyan micsoda vakmerőnek és istentelennek jutna az eszébe, hogy
a halálra kínzott szent sebében megforgassa a belelőtt nyilat?
És én úgy vettem észre, hogy a három nyil közül az egyik fényesebb volt,
mint a másik kettő, mintha azt fogdosták volna.
Felálltam a talapzatára s megkisérlém a nyilat elfordítani. S a mint a
nyil tolla engedett az ujjam nyomásának, az egész szobor, fülkéstül
együtt elkezdett megfordulni s én egy percz múlva a csillagos eget
láttam magam fölött. Szent Sebestyénnel együtt kivül voltunk a kolostor
falán.
– No már most megint ereszsz vissza, drága védszentem, mondék s a nyilat
visszafelé fordítva, megint visszakerültem a katakomba feljáratába.
Tehát ez a kisértetek sétaútjának a titka.
Visszamentem megint a kriptába, s körültekinték, valamit keresve.
Arra is rátaláltam.
Tudniillik, hogy a lesülyesztett Arminius-siremlék ott függött a fejem
fölött, a boltozatból aláfordulva, a megholt nagymester szobrával,
melynek ki volt tekerve a nyaka.
Hátha én ezt a fejet helyreilleszteném, mi lenne belőle?
Az lett belőle, hogy arra a síremlék ismét felemelkedett és megfordult,
s mikor én a lépcsőn felmentem a kápolnába, már akkor ott állt a helyén,
elzárva a Baphomet-bálvány termébe felvezető lépcső gádorát, a hogy ezt
megszoktuk látni.
Most van már jól! A Krisztustagadók nem csak el lesznek altatva, s ki
tudja, mikor, mikor nem ébrednek föl? hanem még azonfölül ki sem tudnak
jönni az ördögtemplomukból, a minek se ajtaja, se ablaka, hacsak ki nem
törik a falat valahol.
Holnap senki sem fogja tudni, hová lettem? Én pedig az alatt hetedhét
országon túltehetem magamat.
Határozott czélt tűztem magam elé.
Elmegyek az aacheni érsekhez, s bevádolom a Baphometimádó rendlovagokat.
S hogy állításaimnak tökéletes hitelességet szerezzek, magammal viszem a
beundokított, megfertőztetett templomi edényeket is. Nem! Az ájtatos
keresztyén gyülekezet ne igyék a Salome és Delila által ürítgetett
áldozó kelyhekből, ne keresztelkedjék abban a medenczében, melyet
Nabukodonozor vomitusa befertőztetett, ne fogadja a szentelt vizet abból
az aspergillumból, a mivel a főördög osztotta a többieknek a lángoló
pokolitalt, a míg azokat avatott kegyes kezek újra be nem szentelik és a
varázslattól meg nem szabadítják.
Elviszem mindezeket az érsek elé, a zsinat elé, a szent inquisitió elé;
szolgáljanak tanújelül és exortizáltassanak.
(– Azt ugyan okosan tetted, fiam! Igaz keresztyén módjára cselekedtél,
kiálta föl a nagyherczeg, egészen fölháborodva a «tövislovagok»-nak
istentelenségei fölött, a miknek a puszta végighallgatása által is
olyanformán érzi a kegyes ember magát, hogy szüksége van az absolutióra.
Becsületesen tetted!
– Mondtam úgy-e? pattant föl a soltész, lecsapva a birói pálczát az
asztalra. Még a templomrablásból is úgy kibeszéli magát, hogy még
megdicsértetik érte, s az mondatik rá, hogy «jól tetted fiam!»
E fölött aztán a nagyherczeg és a soltész úgy összekaptak, hogy
fölugráltak székeikről, s ököllel verték az asztalt, hogy azon
gyertyatartó, halálfej, crucifixus és porzótartó csak úgy tánczolt s
elvégre is erre a napra félbe kellett szakítani a vallatást. A
gonosztevő megint egy napi akasztófa-haladékot nyert s csak úgy nevetett
magában befelé.
Másnap aztán, mikor a birák megint lecsillapíták fölgerjedésüket, az in
pendenti hagyott causa tovább continuáltatott.
– Hol hagyta el reus?)
Folytatá a vádlott.)
A sekrestyében találék egy nagy bőriszákot, abba beléraktam mindazon
templomi arany- és ezüst-drágaságokat, a mik az orgiáktól meg voltak
szentségtelenítve, nem feledkezve meg a Boldogasszony koronájáról sem.
Mikor azt az iszákot fölvettem a vállamra, az majd letörött alatta,
olyan nehéz volt, s nem tehettem át fölváltva a másik vállamra, a
tudvalevő fehér galamb miatt.
A körülforgó szent szobor segélyével aztán kijutottam a kolostor falán
kivül.
Még onnan csak egy magas bástyán át kellett leereszkednem. Megtaláltam a
kötélhágcsót, melynek segélyével a pogány tisztátalan asszonyok ide
feljöttek s hasznát vettem, s azután az iszákba tett kincsekkel
elkezdtem gyorsan ügetni a kikötő felé.
(– Most megállj! szakítá félbe a soltész. Itt megfoglak és convincállak.
És ez lesz a criteriuma annak, hogy bünös, vagy kegyes cselekedet volt-e
az, a mit elkövettél? Miért mentél az összeszedett egyházi drágaságokkal
a kikötő felé, a hol az elutazásra kész hajók horgonyoznak, és nem a
városháza felé, a hol megtaláltad volna a polgármestert, a soltészt,
vagy a várnagyot s feljelenthetted volna az általad észrevett
szentségtörést s a vétkes rendlovagokat; míg bűvös álomtól voltak
meglepetve, in flagranti lepethetted volna meg, ha igaz, hogy úgy volt?
– No gonosztevő erre találj mostan cadentiát, dörmögé a nagyherczeg.)
– Igen egyszerű a dolog magyarázata, kegyelmes uraim, felelt meg a
kérdésre ex tripode a reus; ha egy szót mondok, abból rögtön meg fognak
érteni mindent. Annak a városnak a neve, a hol ez történt, Stettin. Ezt
a várost, tudjátok, hogy azon idő szerint Gusztáv Adolf birta, a kinek
az eretnek vezérei nemcsak hogy nem törődtek azzal, hogy a katholikus
kolostorokban, a miket ők maguk is akárhányszor megszentségtelenítettek,
imádják-e a Baphometet? s tartanak-e Mylitta-ünnepet? de a mi több, igen
jó szövetségben éltek a «tövislovagok»-kal, a kik a svédekkel
egyesülten, vitézül harczoltak a császári ostromló seregek ellen, s az
eretnekeknek leghivebb fegyvertársaik voltak. Oda hiába mentem volna
vádaskodni: magam jártam volna rosszúl. Azért határoztam el, hogy egy
kegyes német nagyfejedelem országába meneküljek, a ki vádamat meg is
hallgatja s az inquisitióhoz elegendő erővel is fog birni, s úgy hivém,
hogy ily rettenetes eset megérdemli, hogy valaki egy hadjáratot indítson
meg miatta. S minthogy a tengeren legkevésbbé tarthattam a
nyomoztatástól, ezért igyekeztem a stettini kikötőt elérni.
(– Habet rectum! Rectissimum! Sietett véleményét kimondani a
nagyherczeg. A svéd eretnekek nem lehetnek birák ily spiritualis
kérdésben. Töröltessék ki a bűnsorozatból a «furtum sacrosanctorum».
– Fogadni mernék, hogy az egész lajstromot sorban letisztázza még a
gazember! dörmögé szakálla közé a soltész. No de most következik a
«Homicidium!»)
ÖTÖDIK RÉSZ. A HOMICIDIUM.
I. A MYNHEER HAJÓJÁN.
Legnagyobb bizonysága kegyes intentiómnak az, hogy a midőn legnagyobb
szükségem lett volna kész kivert pénzre, mégis megállhattam, hogy a
templom bejárásánál levő kegyes adakozások perselyére rá ne tegyem a
kezemet, a mely pedig ilyenkor, a passió napjain, tele szokott lenni
batzenekkel, sőt silberlingekkel is. Azt nem volt «okom» elvinni.
Még mindig a zsidó főpap szolgájának maskararuhája volt rajtam: a római
balteus, bőr caligák, a szijas chalizehbocskor, s az óhebréus pallium.
Akárhol a világon elfogtak volna ebben az öltözetben, mint futó
bolondot, csak itten nem. Stettin a svédek uralma alatt szabad kikötővé
volt téve s annálfogva az Oder öble tömve, dugva volt a világ minden
nemzetének kereskedő hajóival s a rakparton egymást taszigálta a néger,
spanyol, török, berber és chinai, a kerek földön viselt mindenféle
öltözetekben; úgy hogy ott, abban a tarkabarka sokaságban akármiféle
csodaviselet bátran elvegyülhetett. Meg sem nézett senki a furcsa
jelmezem miatt.
Én sem sokat kérdezősködtem, csak azt néztem, hogy hol van egy hajó, a
mely épen a vasmacskáit felszedni s a vitorláit kifeszíteni készül, hogy
arra felmeneküljek? A véletlen egy hollandi hajóra vezetett.
A hajótulajdonos, mynheer Ruissen, a mint a hajó megindult a kedvező
széllel, s az Oderből már kijutottunk a nagy öbölbe, úgy hogy nem volt
szükség többé az ő nagy felügyeletére, észrevette, hogy én is ott vagyok
a födélzeten a batyúm mellé letelepedve, s odajött hozzám, két kezét a
két kabátzsebébe dugva s elkezdett hozzám tizenkétféle keleti nyelven
beszélni.
Én persze egyiket sem értettem.
Ekkor aztán elkezdett a maga vlaem dialectusán káromkodni.
– Teringettét, micsoda nyelven ért ez a ficzkó?
Ezt aztán megértettem. Mondtam neki, hogy tudok hollandusúl, s nem
vagyok palæstinai pogány, hanem igazhivő keresztyén.
– Hát hova akarsz menni?
– A hova visznek.
– Van pénzed a vitelbért megfizetni?
– Nincs nekem egy batkám sem.
– Hát mid van?
– Van egy szép hólyagos kulacsom, kövekkel kirakva: azt oda adom
zálogba, vagy fizetésül.
– Loptad?
– Esküszöm a Szentháromságra, hogy egészen jogos úton szerzett
tulajdonom, s nem loptam senkitől. Egy szép asszonytól kaptam emlékül,
egy csókért, egy ölelésért. Sűlyedjek el ezzel a hajóval a tengeren, ha
egy szóig nem igaz, a mit mondtam.
– No no, csak ilyen bolondúl ne esküdjél! Hisz én úgy is elhiszem. Ez a
kulacs megér annyit, a mennyiért Hamburgig elviszlek.
– Meg biz az annyit, a mennyit a kend egész hajója.
– Hát abban a bőriszákban mid van?
– Csupa arany és ezüst kincsek; drágaköves klenodiumok.
– Azokat is mind úgy csókoltad el magadnak? Ne hazudj ám, mert én el nem
foglak, nekem mindegy.
Én aztán azt mondtam neki, hogy menjünk be a kajütbe, majd ott elmondom
az egész történetet.
A mynheer bevitt magával a kajütjébe s megengedte, hogy az iszákomat a
zúgban elhelyezzem. Hozatott magának egy korsó sört, azt, hogy engem
beszédemben félbe ne szakítson, megitta maga, aztán elővette a kis
porczellánpipáját, ennek a gyüszűnyi öblét megtömte dohánynyal és a
szájába dugta; de nem gyujtott rá, hogy tovább tartson.
Mikor aztán végig elmondtam neki az egész történetet, egész odáig, hogy
én most ezekkel a befertőztetett drágaságokkal az érsekhez és
nagyfejedelemhez akarok eljutni, hogy a vádamat előadjam: a mynheer
kiverte a pipájából a dohányt s visszatette a dohányzacskójába, s aztán
fölhörpintve a korsóban maradt utolsó kortyot, még mélyebbre dugta a két
zsebébe a két kezét, s így szólt:
– Hja fiam, te egy nagyon okos dolgot és egy nagyon bolond dolgot
csináltál egyszerre. Az «elhozás», az még okos dolog volt; hanem az
«elvivés» az már bolond. Te egymagad, egy szegény ördög, be akarsz
vádolni olyan hatalmas embereket, mint a «tövislovagok», olyan absurdus
bűnökért, a miket senki sem hisz el. Azt fogja rá mondani minden ember,
hogy álmodtad azokat.
– De már hogy álmodhatnám én olyan dolgokat, a miket élő szemekkel és
fülekkel soha senki se nem látott, se nem hallott? Hát hogy álmodhatnám
én meg a Baphometbálvány mysteriumának leírását? hogy gondolhatnék ki
neveket, mint a Jaldabaoth és az Ophiomorphos? meg az egész disputát a
Jézus fölött.
– Hja fiam. Erre azt fogják mondani, hogy olvashattad azokat a titkos
pamphleteket valahol, a mik a «Leviticon»-ban össze vannak gyűjtve, s a
miket a templariusok ellenségei koholtak e hatalmas rend ellen, a
melynek eltörlésére Fülöp királyt a rend nagy gazdagsága ösztönözte. S a
mi szabad volt Fülöp királynak, az nem szabad neked; meséket mondani
neked a Baphomet-bálványról, meg a kigyóimádatról. S ha a szemeiddel
láttad is mind ezt s a füleiddel hallottad is, de nincs rá tanúd, a
kivel bebizonyítsd.
– De van rá tanúm! mondám, elővonva a bőrzsákból az elhozott
szentségtartót, s kivéve ebből a szent hostiát. Itt a tanúm. Ez a
bálványimádóktól leköpdösött, földre dobott, asszonyi szoknyáktól
ide-oda sepert szent ostya. Nézd, itt van a közepén Astarte
papucssarkának a nyoma, a mint rátaposott, épen az agnus Dei zászlóján
keresztül.
A mynheer erre föltette az orra nyergére a nagy pápaszemét, s figyelmes
vizsga alá vette az ostyát.
– Terringettét! dörmögé, ez csakugyan az a symbolum, a mivel a
Baphometet jelzik: egy félhold, mint patkó, s annak a közepén egy
nyolczassá tekeredett kigyó, felemelt kettős fejjel. Ez van belenyomva
az ostyába. E szerint te fiam, mégis dicső tettet követtél el, a midőn
megakadályoztad, hogy a mai napon annyi ezer meg ezer keresztyén
embernek a lelke az örök kárhozatra jusson; a midőn a szent mise
alkalmával a fölemelt Krisztus teste helyett a Baphomet-bálvány
symboluma előtt borúl térdre, hogy azt imádja. Valóban, ma fél Stettin
városa neked köszönheti, hogy az üdvözülés «haben» lapja helyett netto,
az elkárhozás «soll» lapjára brutto át nem került. E derék tetteddel
megszabadítottál legalább tizenkétezer embert a pokol kapuitól. Ez tehát
okos dolog volt. De hátra van még mindig a bolond dolog: hová viszed
ezeket a megszentségtelenített kincseket? Te be akarsz vádolni egy
kolostort, tele papirendű lovagokkal; nem is egy kolostort, hanem
kettőt; mert azt mondod, hogy asszonyok is voltak ott; tehát apáczák.
Papot megtámadni mindig veszedelmes dolog: még a hímjét is, hát még a
nőnemenlevőjét! Ebbe te belevesztesz. Hiszen ha feljelented valahol a
dolgot, legelőször téged csipnek nyakon, s mint templomrablót, rögtön
máglyára visznek, s mondhatod aztán, hogy így volt, meg úgy volt. A
hatalmas rendlovagok ellen kinek lenne kedve vizsgálatot indítani? S ha
megtenné is azt valaki, mire a vizsgálat előkerülne, akkorra azok minden
nyomát úgy elhárítanák az útból a maguk gonosz tettének, hogy te
maradnál benn, mint rágalmazó. Van kedved a nyelvedet kivágatni?
– De hát mit tegyek akkor ezekkel az elhozott kincsekkel? kérdém
megszeppenve. Visszavigyem a «tövislovagok» kolostorába?
– No akkor tennél még csak nagy bolondot. Hisz azok, a mint megtudnák,
hogy te akartad őket elárulni, rögtön befalaztatnának valami zúgba: ott
aztán várhatnád a feltámadást.
– De hát mit csináljak akkor?
– Hát fiam, a mit elhoztál, az már a tiéd. Vedd úgy, hogy az Isten adta.
Te az ördögtől vetted el. Majd ha kikötünk Hamburgban, én utasítani
foglak egy derék, becsületes emberhez, a kinek az a foglalatossága, hogy
az ilyetén kincsektől, a miket jámbor emberek az ördögtől vettek el, a
mik megtaláltattak, a nélkül, hogy elvesztek volna, s a mik két annyit
nyomnak a jámbor ember lelkén, mint a mérlegen: hát a ki az ilyen
tehertől meg tudja őket szabadítani, én ismerek olyan jámbor
keresztyént. Ne félj, nem sadduceus: igaz kvakker, a ki nem csal –
vasárnap. Meglátod, hogy jámbor cselekedetedet megérdemlett jutalom
követendi, csak az «odavivésben» is olyan okos légy, mint voltál az
«elhozásban». Mert az a kereskedésnek a titka: okosan hozni és okosan
vinni.
II. A MÚH-BORJÚ.
Meg vagyok felőle győződve, kegyelmes uraim, hogy mindnyájotok előtt
ismeretes dolog az, hogy mi legyen az a «múh-borjú»?
Én magam tartózkodom előlegesen a véleményemet felőle kimondani,
mivelhogy ez által az események kifejlődésének rendjét zavarnám meg.
Ugy hiszem, hogy Coblenzben minden ember tudja a múh-borjú történetét,
mivelhogy nagyon sok szenvedés van felőle följegyezve e város
krónikáiban, valamint az is, hogy megjelenése jó bortermő esztendőt
szokott jósolni.
A múh-borjú rendesen oly városokban szokott előfordulni, a hol a zsidók
túlságosan megszaporodtak és elhatalmasodtak.
Minthogy köztudomású dolog, hogy a borjú a legszelidebb és ártatlanabb
jószág a világon, a kinek eszében sincs valakit megtámadni és annál
kevésbbé egy egész város népe fölött szertelenül kegyetlenkedni, azért
én nem is hiszem az egész múh-borjú felőli nemde-mondát. Hiszik talán
kegyelmességtek?
(A birák egyrésze erre bizonyozni kezdett, hogy az bizony valóság,
másrésze tagadta a létezhetését, végre a soltész mérgesen közberivallt,
a bűnöst megdorgálva: «Te pedig nem azért vagy itt, hogy minket vallass,
hanem vallj magad. Ha nem hiszed a múh-borjút, hát beszélj másról».)
– Hát a mint Hamburgba megérkeztünk, a hajós gazdám úgy intézte a
dolgát, hogy csak alkonyat után vergődjünk be a kikötőbe. Én mindjárt a
hátamra vettem a bőriszákomat s mynheer Ruissen vezetése mellett
elindultam a Sanct-Pauli előváros tekervényes utczáin keresztül-kasul
keresni azt a «hamburgi hegyet», a hol az ő jámbor keresztyén ügybarátja
lakik, – a ki engemet az én lelkem terhétől megszabadít.
Egy sereg állatmutogató bódé, fabábtánczoltató theatrum, szemfényvesztő
és kötéltánczoló etablissement körme közül megszabadulva, a hova
mindenképen be akartak minket hívni, s a jövő-menő részeg matrózokat
lerázva a nyakunkról, szerencsésen elérkeztünk a keresett úrnak a
házához.
A nevét még most is megtartottam a fejemben, ámbár ritka egy név. Kevés
hasonló fordul elő Németországban. Mayernak hívták.
Lutheránus ember volt. A mint hogy Hamburgban a lakosság
tizenegy-tizenketted része lutheránus s egyedül azoknak van polgárjoguk.
Mynheer Ruissen félrehívta Mayer urat s értesítette róla, hogy mi
járatban vagyok. Mayer úr erre ott marasztott vacsorára.
(– Remélem, hogy nem fogod az időt azzal tölteni, hogy elsorolod
előttünk, hogy mit ettetek? türelmetlenkedék a soltész.)
– No azzal ugyan nem sok időt lopnék el, mert nem adott egyebet, mint
kenyeret meg sajtot, hozzá tiszta vizet. A kenyeret, sajtot úgy el tudta
dicsérni, hogy az milyen drága kincs, a vizet meg, hogy az az
Illés-kútból való s csodatevő erővel bir, miközben a bőriszákból
kiszedett tárgyakat szemlélgeté sorba s a nyelvével csettentgetett az
elszörnyedéstől, a mint egyenkint rájuk ismert: «Cz! cz!» keresztelő
medencze! Hogy nyújthattad ki ezután a kezedet? Tömjéntartó! S nem
gondoltál a pokol tüzére, mikor ezt megmarkoltad! Cz! cz!
Áldozatkelyhek! Micsoda teher lesz ez a lelkeden! Cz! cz! Még a
szentség-tartó is! Jaj, de mély a pokol? oh! oh! Szerencsétlen fiatal
ember. Még a szűz Mária koronáját is elhoztad! Jaj neked, boldogtalan!
Nem tűrhettem tovább.
– Ugyan hagyja kend abba, Mayer gazda, hiszen magam is lutheránus
vagyok. Engem nem ijeszt ezzel meg. Hanem beszéljen róla kereken, hogy
mit ád ezekért a dolgokért, ha itt hagyom? aztán adjon valami okosabb
dolgot enni, meg inni; mert ez nem jár belém!
– Az már más; mondta Mayer gazda s ekkép megjavítva felőlem táplált
véleményét, bement a kamarájába és hozott ki besózott halat, meg jóféle
savanyú almabort; aztán elkezdte felbecsülni az asztalra kirakott
kincseket; közbe hetet-havat összehadart, hogy mennyi köszönettel
tartozom mynheer Ruisennek, az ő régi kedves barátjának, hogy épen az ő
házához vezetett, mert vetődhettem volna pápisták kezébe, a kik e
kincsekért agyonvertek volna, vagy odakeveredhettem volna a zsidók közé,
a kik most Spanyolországból az autodafék elől seregestül vándorolnak
Hamburgba, itt minden tisztességes keresetmódot elrontanak; a gyanus
úton szerzett jószágot potom áron veszik meg; még abban is megcsalják az
eladót hamis pénzzel, körülnyirt aranynyal; hogy milyen jó az a tőkehal!
s hogy milyen istentelenek azok a zsidók! hogy az elhozott kincsekért ad
hatszáz tallért s aztán megihatom az egész korsó almabort.
– Hallja kend, Mayer gazda, mondék neki. Ez a tőkehal olyan sós, hogy az
embernek okvetlen inni kell rá, ez az almabor pedig olyan savanyú, hogy
inkább nem eszem tőkehalat, mint hogy kénytelen legyek rá almabort inni.
Hanem összepakolom a czókmókomat; aztán elmegyek vele a zsidófertályba,
s majd találok én ottan olyan jámbor samaritánust, a ki a szegény
hajótöröttnek nem akarja hatszáz tallérral kitörülni a szemét ennyi
kincsekért, a mik testvérek között is legalább huszannyit megérnek.
A gazda elszörnyedve csapta össze a kezeit.
– Huh! Édes fiacskám! Hogy mennél te ilyen este későn a «hamburgi
hegyre» a zsidófertályt keresni? Hát nem tudod, hogy ilyenkor jár az
utczán a múh-borjú?
Én vállat vontam rá.