szentségtartó! A Megváltó testét rejtő ereklye, a mihez a pontificáló
maga is csak térdhajtva közeledik: ki merné azt kimozdítani helyéből?
Tétovázva tekinték a csodás rémalakra.
Arra az olyat ütött a vállamra kezével, hogy egész testem összerokkant
bele, s olyant kiáltott, hogy az egész kápolna megtelt a hangjával.
– Mit tétovázol?
Átláttam, hogy az ilyen túlvilági lényeknek nem szabad ellentmondani s
leemeltem magát a szentségtartót is az oltárról.
– Kövess bennünket! parancsolá ekkor Sába királynője, s maga ismét
leghátul maradva, a másik hat túlvilági hölgy nyomdokán egy csigalépcsőn
át, mely a kápolnából vezetett föl valahová, lépdelt előttem, míg
egyszer egy czifra aranyozott vasajtóhoz ért a menet. Az felnyilt s egy
előttem eddigelé még ismeretlen, nagy boltozatos terme nyilt meg a
kolostornak, melynek semmifelé nem volt ablaka, hanem a fülkékből
rejtélyes lámpások vetettek fényt a terem pompájára. Csupa arany és
selyem borította a falakat.
S a terem mélyéből egy nehéz függönyökkel takart sátor alól egyenkint
lépegettek elő mindenféle régi világbeli lovagok, törököknek,
rómaiaknak, persáknak, chaldeaiaknak, egyptomiaknak öltözve, a kiket a
most érkezett hét hölgy neveiken szólított.
– Üdvözlégy Ahasvér!
– Baál veled Nabukodonozor!
– Osiris áldjon, Farao!
És így sorba, ki Herodes, ki Pilatus, ki Nero, ki Sardanapal: mind az én
rendbeli lovagjaim.
Maga az én vörös szakállú patronusom volt Judas Iskariotes.
No ez szép társaság, mondhatom.
A templomi drágaságokat itt elszedték a kezemből s lerakták egy hosszú
asztalra.
Ekkor az én vörösszakállúm rám kiálta:
– Málkhus!
Széttekinték, hogy hát az kicsoda.
– Csakugyan levágták a füledet a Gecsemane kertben, hogy nem hallasz?
Ekkor tudtam meg, hogy én vagyok az a Málkhus.
– No hát itt tartsd a füledet, parancsolt rám a patronusom, a kinek az
éjszakai neve Iskariotes volt, valamint az enyém Málkhus, a nevezetes
poroszló, ki legelső emelte kezét az Idvezítőre. Itt tartsd a füledet
mondom, mert ha én le találom vágni, azt nem ragasztja oda a názáretbeli
«Ben Hanotzri».
Még akkor nem tudtam, hogy mit értenek azon név alatt?
A veresszakállú e szó után odalódított a nagymester elé, a kit ezuttal
Nabukodonozornak hallottam czímeztetni. Annak a haja és szakálla mind
gyöngyfüzérekkel volt összefűzve, a hogy a régi persa szobrokon látni.
Ez azt kérdezé:
– Mi érdeme van Málkhusnak, hogy a Baphomet szolgálatába fölvétessék?
Iskariot felelt rá helyettem.
– Eretnekül született, istentagadó lett, rablókkal együtt dúlt, embert
ölt, hamisított, álorczás volt, urának feleségével házasságtörő, végre
halálra itélt rab, ki börtönéből megszökött, s kinek minden város végén
ott áll a jó barátja, az akasztófa.
– A mi emberünk ez! dörmögé erre Nabukodonozor; mire a lovagok között
vita keletkezett, hogy megesküdtessenek-e elébb az ephiticus
diagrammára, mielőtt titkaiba beavatnának? Abban állapodtak meg, hogy ez
fölösleges, miután oly notorius gonosztevő vagyok, hogy akárhová
fordulnék az ő titkaik elárulása végett, a legelső volna a magam nyaka,
a mi a hurokba beleakadna.
Most kezdém már sejteni, hogy miért voltam olyan szivesen látott vendég
ezen a helyen?
Akkor aztán levettették velem a barátcsuhát, s felöltöztettek római
liktornak, mely minőségben az első feladatom az volt, hogy egy
falmélyedésben fekvő sarcophagról le kellett emelnem a kőfedelet.
A kit e kőkoporsóban megpillantottam, az nem volt más, mint az én uram
Jézus Krisztus, a hogy őt a koporsóban szoktuk látni a keresztfáról
levéve, teste öt vérző sebbel átlyukgatva, homlokán a töviskoszoru.
Az egész alak viaszból volt idomítva.
A lovagok aztán körülállták a koporsót s elkezdődött a vita a fölött,
hogy ki volt a Jézus Krisztus?
Latinul vitatkoztak, mely nyelvet én egészen jól értettem.
Az egyik lovag azt mondá, hogy ez az öreg Istennek, a kinek a neve
Jaldabaoth, egy æonja; a pneumaticus Messiás, a kit azért küldött a
földre, hogy az ő örök ellenségével, az Ophiomorphossal megküzdjön; de
miután Jézusnak nem volt hozzá elég bátorsága, azért Jaldabaoth
büntetésül keresztre feszítteté őt. Ezt bizonyítja Valentinus próféta, a
gnosticus.
Ezzel szemben a másik lovag azt állítá, hogy a mint Alexandriai
Basilides bizonyítja, s Bardesanes megerősíti, az úgynevezett Jézus
Krisztus nem volt más, mint egy ámító, a kinek igazi neve Ben Jozua
Hanoczri s keresztre feszíttetése egészen megérdemelt büntetés volt.
Velem a világ keringett e szavakra. Ha gonosz indulataim voltak is, de a
szentek iránti kegyelet erős volt szivemben. A két kezemet a fülemre
tettem, hogy ne halljam, a mit beszélnek.
De azért mégis hallottam.
A harmadik lovag azt állítá, hogy az egész Jézus Krisztusról való
történet nem egyéb, mint üres mese. Ez alak soha nem létezett; se nem
született, se meg nem halt. Egy emblema az egész, egy symbolum, a minek
nem volt teste, csak úgy, mint Brahmanak vagy Izisnek s emberi alakja
csak olyan bálvány, mint Baalé vagy Dagoné.
Azt hittem, hogy ennél már irtóztatóbb káromlást nem lehet emberi szájon
kibocsátani; de a negyedik lovag véleménye meggyőzött róla, hogy még van
a hyperbolának is superlativusa.
Ez volt maga Nabukodonozor.
Ez bebizonyítá az irásokból, hogy Jézus Krisztus az a demiurgus, a ki az
emberiséget oly törvényekkel kinozza, melyek mindenkit szerencsétlenné
és boldogtalanná tesznek, megtiltja azt, a mi a saját testünknek jól
esik s a természet rendelésének ellenére minden emberre azt a szabályt
köti, hogy azt cselekedje, a mi a felebarátjára nézve üdvös, holott az
embernek az a hivatása, hogy azt tegye, a mi magának jó, nem tekintve
arra, hogy másnak baj-e az, vagy sem? Annálfogva mindenkinek, a ki a
Jaldabaoth, a teremtő törvényét megérti, az a hivatása, hogy e demiurgus
parancsaival daczoljon s azoknak mindenben ellene cselekedjék. A csalás,
rablás, gyilkosság, hamisság, csufolódás, kéjelgés, részegség nem csak
meg van engedve, de kötelesség s a ki az emberiséget az erények
rabigájába kényszerítette, akár æon volt, akár demiurgus, akár Ben
Hanoczri, akár Jézus Krisztus, megüldözendő és ostorozandó.
Ebbe aztán mind valamennyien beleegyeztek, s én elborzadva láttam, hogy
a jelenlevők mind valamennyien a palástjukból, hosszú tövis alakú tűket
vonva elő, azokat a koporsóban fekvő Jézus-szobor szíve tájába szurták
bele.
– Ki hát az igazi Messiás? kiáltá ekkor Nabukodonozor.
– A Baphomet! A Baphomet! kiáltozá az egész gyülekezet egyhangúlag.
Erre Nabukodonozor egy nagy támtámra ütött az öklével s annak a hangjára
szétvonultak a függönyök a terem hátterében levő sátor fölül.
A fölülről jövő fényes világításnál egy pompás oltárzsámolyon állva
láttam két bálványalakot, a mik közül a jobb felül álló volt a Baphomet.
Ennek a bálványnak két arcza volt; egy férfiui és egy női, s az egész
alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kigyó tekergőzött
rajta végig s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiacus
tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a nap, a másikban a hold. A
két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.
Balról e szobor mellett volt egy másik bálványszobor. Az meg a Mylitta
volt. Egy mezítelen női alak, egy vadkanon ülve, fején ragyogó
koronával, mely csupa rubintokkal és karbunkulusokkal volt megrakva.
A lovagok és a hölgyek mind odajárultak egymásután a két bálványhoz s a
Baphometnek a vállait, a Mylittának térdeit csókolták meg egyenkint.
Azután odavitték a két bálvány közé a szentségtartót, s kivéve abból a
szentelt ostyát, azt mindnyájan nagy hahotázva leköpdösték, s elszórva a
földön, elkezdtek fölötte tánczot járni, kezeikkel körbe fogózva a két
bálvány és a szentségtartó körül; azok az asszonyok olyanokat rúgtak a
szentségtartó felé a lábaikkal, hogy a térdkötő szalagjuk is kilátszott
a fellebbent köntös alul, s ez alatt valami előttem ismeretlen keleti
nyelven énekeltek pokolbeli zsolozsmákat.
Nekem ez alatt az volt a hivatalom, hogy a templomi áldozó kelyheket
tele töltögettem borral, a mi nagy kancsókban volt elkészítve, s a
tánczolóknak szolgáltam vele, kik a Baphometre ittak nagy áldomást.
Borzalmam is nagy volt; de kiváncsiságom még nagyobb, hogy mi lesz
mindezekből?
A nagy kancsók nagy hamar kiürültek s erre Iskariotes azt parancsolá
nekem, hogy menjek le a pinczébe, s hozzam azokat ismét tele.
Mire visszatértem a kancsókkal, már akkor a lovagok és az úrhölgyek mind
az asztalnál ültek, még pedig úgy, hogy Sába királynője Nabukodonozornak
az ölében ült.
A mint a kezeikben tartott szentelt áldozó kelyheket újra megtöltém,
Sába királynője így szólt hozzám:
– Ejh, Málkhus! Ez az én koronám nagyon szorítja a fejemet: eredj le a
templomba, hozd el a számomra a názáretbeli asszonynak a koronáját.
Tetőtől talpig futott rajtam a hideg borzadály.
A templomban volt egy felséges oltárkép, a mi Boldogasszonyunknak a
szobra; annak a fején volt egy pompás korona, egymásra hajló abroncsai
csupa igazgyöngyökkel és gyémántokkal megrakva, a legkegyesebb
fejedelemnő fogadalmi ajándéka. E szent szoborhoz vándorolt sátoros
ünnepeken a környék egész ájtatos népe, s el volt az halmozva a fogadást
tevők és hálaadók mindennemű drága ajándékaival. S én most ennek a szent
alaknak a fejéről levegyem a koronát; ezt a kegyeletes ereklyét, hogy
egy fertelmes buja asszonyi állatnak a zilált hajfürteit ékesítsem vele?
Hiszen ha nem Istennek anyja volna is a Názáretbeli Mária, hanem csak
egy közönséges, becsületes embernek az anyja, még akkor is istentelenség
volna e gyalázatot elkövetni rajta!
Haboztam; nem akartam teljesíteni az őrült kivánságot; hanem akkor az én
veres szakállú patronusom úgy ütött hátba a vasöklével, hogy majd a
lelkem szakadt ki belőlem s rám ordított:
– Nem hallottad a parancsszót? Menj a galileai nőhöz s mondd neki, hogy
Sába királynője Astarte, a Mylitta helytartónője kivánja a koronát!
Siess!
Tennem kellett, a mit mondtak, különben agyonütnek.
Azt hittem, valamennyi szentek mind rám kiáltanak szobortalapzataikról,
mikor ezt a szentségtörést elkövettem, s pásztorbotot, nagy könyveket,
mennyország-kulcsot vágnak a fejemhez, hogy rögtön pokolra hullok. Maga
a Boldogasszony-szobor, úgy tetszett, mintha szemöldökeit
összeránczolná, mikor a koronát leveszem fejéről s az a kis korona a
kezemben olyan nehéz volt, hogy a föld meghajlott a lábam alatt, mikor
egyet léptem vele.
Mikor a csigalépcsőn fölértem a Baphomet-imádat termébe, már akkor az
orgiának minden dæmona elszabadult; a mult ezredév bűnös asszonyai,
bachansnőknek pongyolásítva, tánczoltak szilaj choréákat a Pilátusokkal
és Heródesekkel. Astarte, a mint meglátott, kikapta kezemből a
Mária-koronát s felcsapta azt szétbontott hajfürteire, s azzal elkezdte
a Mylitta papnők őrületes tánczát járni, melyet Nabukodonozor phrygiai
tánczának bakkecske ugrándozásai kisértek; Astarte haja repült
körülötte, szélesen elterülve, mint a szélrózsa küllői, s a mint oly
sebesen pörgött maga körül, nekem úgy tetszett, mintha neki is két arcza
volna, mint Baphomet bálványnak.
Egyszer aztán Nabukodonozor csak leesett a lábáról s a térdén és a
tenyerén állt meg s elkezdte a szemeit kimeresztgetni s olyan
nyomorúságosan bőgött, hogy én azt hittem, most másodszor fog rajta
megtörténni a csoda, hogy ökörré változik. A bőgésből kivehettem, hogy
«Málkhust» kiabál. Vajjon egy nyaláb füvet hozzak-e neki? Legelni akar?
Nem, csak kérőzni akar. A barom, ha jól lakott, kérőzik, az ember, ha
barommá lett, szintén kérőzik. «Hozd a keresztelő medenczét!» Ordíta
rám. S a fertelmes állat beundorította a szentséges templomi edényt, a
mit nekem kellett tartani előtte.
A kitörés után egy pillanatra eszéhez látszott térni.
– Szedd össze az edényeket; takarítsd ki s vidd vissza a helyeikre. A
sanctuariumot állítsd a szokott helyére. A hostiát tedd a kehelybe.
Azután eredj aludni.
Astarte a keringőtáncztól elszédülten rogyott le a földre, s a mint
hátraszegett fejét Nabukodonozor vállára vetette, a Mária korona
lehullott a fejéről, s oda gurult a lábamhoz. Én fölvettem és
megtörülgettem azt.
– Azt is tedd vissza a helyére! ökrendezett Nabukodonozor.
– Előbb igyál! mondá Astarte, rekedtes, kifáradt hangon, s egy
rendkívüli szép hólyagos kulacsot vett le oldaláról s azt oda tartá a
szájamhoz. A kulacs gyönyörű vert arany munka volt, gazdagon kirakva
türkizokkal és tűzopálokkal. «Ez a bor arról a szőlőtőről való, a mit
Noe ültetett, a kőurnája, a miben áll, ott van Semiramis nagyanyám
sarkophagja mellett Ninivében. Igyál!»
S minthogy én vonakodtam, hirtelen megragadta a nyakamat az egyik
karjával, odahuzta a fejemet magához, aztán egyet huzott a kulacsból, s
azzal odaszorítva az ajkait az ajkaimhoz, úgy itatott meg a saját
szájába vett borral. Soha én annál édesebb, bódítóbb, tüzesebb bort nem
ittam életemben.
– Ki ütött most engem pofon? kiálta föl erre Sába királynője,
széttekintve szilajon maga körül.
– No hát igyál! szólt odanyujtva ismét a kulacsot.
Én a szájamhoz vittem azt; de az első kortynál észrevettem, hogy nem az
a bor az, a mit az előbb ittam. Ezen kesernyés íz érzett és valami
idegen illat, a mi összeborzasztott. Nem ittam többet annál az egy
kortynál, csak mutattam, mintha tovább kortyogatnék belőle. Köszönettel
visszaadtam a kulacsot, mikor elég lehetett már.
– Tartsd meg! Neked adom emlékül, szólt erre a pogánykirályné s odaveté
azt is a többi templomi edények közé, a miket, hogy egyszerre
elvihessek, kénytelen voltam mind a tágas keresztelő medenczébe berakni.
Azzal elkezdték a részeg dæmonok a gyertyákat kioltogatni, s én siettem
elmenekülni onnan a nyalábra fogott templomedényekkel, nehogy ott
rekedjek velük a sötétben.
Én azután a templomi edényeket mind háromszor megmostam tiszta vizben s
a helyeikre visszaállítottam; a szentségtartót is visszahelyeztem az
oltárra, s a koronát föltettem a Boldogasszonykép homlokára, nem
mulasztva el, hogy a palástja szegélyét megcsókoljam, bűnbocsánatot
kérve. Az a palást is gyönyörű munka volt, a nagyfejedelemnő saját maga
készítette azt, a tizenkét apostol képe gyönyörűen ki volt himezve rajta
színes selyemmel és arany meg ezüst fonállal.
– Hát ezt hová tegyem? mondám magamban, az ajándékul kapott kulacsot
nézegetve, hogy el ne lopják tőlem? Hisz ez megér, ha eladom, egy egész
paraszttelket, vagy egy ötkerekű malmot. De hátha csak álmodom ezt, s
mire fölébredek, már nem lesz a kezemben? Azt teszem, hogy a fülénél
fogva a balteusom szijára kapcsolom (még mindig liktor voltam), onnan
nem veszhet el.
És úgy is tettem; mert aztán nagyon előfogott az álom, azt se néztem,
hol fekszem le? csak elámolyogtam valamerre s magam sem tudom, meddig
aludtam.
Csak azt tudom, hogy a fülemnél fogva huzott valaki, mikor
fölébresztett, s a sarkaival ugyancsak rugdalta az oldalaimat.
Az én veres patronusom volt.
– Jól van no, Iskariotes, majd mindjárt kelek! dörmögém fél álmomban.
– Oh, trifurifer! Még Iskariotesnek nevez! Várj, majd mindjárt
kijózanítalak én!
Azzal fogott egy nagy kanna vizet s végig öntött vele.
Erre csakugyan egészen magamhoz tértem.
– No te kegyes Silenus! Ugyancsak jól viselted magadat! szidott a lovag.
Én azt parancsoltam neked, hogy várj a kriptaajtóban, míg vendégeink
érkeznek, s te összetévesztetted a kriptaajtót a pinczeajtóval: onnan
huztunk fel a csap alól. Azt sem tudtad, melyik világon vagy.
– Hát a drága kulacsom, a mi a balteusom szijához volt kötve?
De biz ott már nem volt se kulacs, se bőrpánczél, hanem a régi szőrcsuha
volt rajtam, a mi a megholt sekrestyésről rám maradt.
– No ne álmodjál már, hanem siess a kápolnába, csavard meg a kelepelőt,
a mise mindjárt kezdődik.
Pedig én olyan elevenen láttam magam előtt mindent!
A mint a templomba beléptem a sekrestyén keresztül, ott találtam mindent
a maga helyén, a hogy előtte való nap.
A mellékkápolnában volt felállítva a szent ravatal, körülrakva
viaszgyertyákkal, s én ugyanazt a Krisztus-képet láttam magam előtt a
koporsóban, melyet a mult éjjel a Baphometimádók töviseikkel
összeszurkáltak. De ezen nem látszott semmi nyoma a tövisszurdalásnak.
A templom tele volt áhitatos néppel, mely végeszakadatlan processióban
jött és ment, a gyászpompában gyönyörködve.
Azután előjöttek hosszú sorban a rend lovagjai, szürke szőrcsuhákban, és
mezitláb térden állva közelítettek a Megváltó koporsója felé, s
egyenkint megcsókolák a márványlépcsőket, melyek a koporsóhoz
fölvezettek.
És én azt láttam az éjjel, hogy ez az ember ottan a főmester, öklelő
koronával a fején, melynek négy ökörszarva volt, leköpte a Krisztus
szentséges orczáját, s azt mondta rá, hogy csaló volt! És most a lábait
csókolja. S ezek a többiek, a kik vitatkoztak fölötte, hogy vajjon hát
«æon» volt-e ő, vagy a Jaldabaoth fia, ki az Ophiomorphostól meghátrált?
vagy «senki?» most mind megalázott fővel közelítnek felé és a melleiket
verik ököllel s mikor az inclangorium megcsendül és újra megcsendül,
valamennyien leborulnak a földre és egy sóhajtás nem hallszik a néppel
tömött templomban, a mint a nagymester felemeli a Krisztus testét
magasra: engem az ördögök ösztökéltek hátulról, hogy elkiáltsam magamat
ebben a nagy csendességben: «emberek! keresztyének! ne térdepeljetek!
Abban a kehelyben egy ostya van, a mire Astarte a sarkával taposott!» ha
az a fehér galamb nem tartaná a szárnyát a szájam elé.
Azután megzendül az orgona és a templomi ének, s én hallok női hangokat
a «miserere», a «de profundis» énekére zendülni, a mik eszembe
juttatják, hogy ugyanezek a hangok énekelték a mult éjjel azokat a
kicsapongó énekeket! Ez Astarte hangja. Ez Deliláé! Ez Jezabelé, ez a
mély harangbúgás! Itt jöttek fel a szemem láttára a kriptaajtón! Itt
mentek fel egymásután a csigalépcsőn! De hol? Hisz nincs itt csigalépcső
sehol. Azon a helyen, a hol én háromszor lejöttem és felmentem, nincs se
ajtó, se lépcsőgádor, hanem a rend nagymesterének, a megholt Arminius
lovagnak a tömör márvány síremléke áll ott, tetején a lovag fekvő
szobra, mellén összetett kezekkel, teljes ornatusában. Mégis csak álom
volt ez az egész.
Már megkönnyebbült egészen a szivem attól a nagy tehertől, a mi oly
szertelenül nyomta. Sokat ihattam, a phantasiám fel volt hevülve, az a
hibás. Tehát senki sem hibás.
Tehát e szerint az sem való, hogy én a Boldogasszony koronáját levettem
a fejéről s azt Sába királynője saját fejére téve, a bálványimádati
tánczban megszentségtelenítette.
Mikor vége volt a szent misének, s én szokás szerint odajárultam a
Boldogasszony szoborhoz, hogy a szüntelen égő lámpásba, mely lábai előtt
állt, olajat töltsek, a mint feltekinték rá, csak elmeredtem a
bámulattól.
A szent szobor fején levő korona diadémján elől volt egy mogyoró
nagyságú igazgyöngy, hátul pedig egy szintén olyan nagy rubin.
Mindig az igazgyöngy szokott a szemközti részen lenni. Most a rubin
ragyogott a homlokán.
Ezt a koronát tehát megfordította valaki!
És így még sem volt az valami álom.
De mi volt hát?
Ez a nap mondom nagypéntek volt: átalános jejunium napja. A «tövis
lovagok» oly szigorúan tarták a bőjtöt, hogy ezen a napon még egy
halálos betegen fekvő novitiusnak az orvosságot sem adták be, mert a
decoctumban manna volt s a pilulák hydromelben voltak meghengergetve s a
manna és a hydromel már ételnek vehető. Magam is koplaltam egész nap. S
mint afféle tág lelkiismeretű ember, bántam már nagyon, hogy a tegnap
éjjeli nagy lakomából (ha csakugyan nem álom volt az) egynémely három
ezer esztendő előtti fürjnek a czombját el nem dugtam mára.
De ugyan hova dugtam volna? Az is oda lett volna, a hova a kulacs.
A mint este, a harangszó helyett, a nagypénteki kerepelővel elvégeztem a
három verset, a veresszakállú lovag ismét ott várt a sekrestyében a
lámpással s azt mondá:
– No ma megint itt fogsz várni a vendégeinkre a kriptaajtóban, de aztán
el ne aludd megint az időt, mint a mult éjjel.
Gondoltam magamban: «rajta leszek, hogy el ne aludjam».
– Ma korábban fognak jönni.
Úgy is lett. Alig ütötte a toronyóra a tizenegyet, már hangzott a
koczintás a kriptaajtón, s a mint én azt felnyitottam, eléjöttek az én
óvilági szépségeim, a kiknek most már nem kellett magukat előttem
bemutogatni. Ismertük egymást.
Ma is ugyanazt a parancsot osztogatták, a mit tegnap, hogy a szent
edényeket hordjam utánuk.
De hogy merre megyünk bele itt a falba? Arra voltam igen kiváncsi.
Mikor aztán a Sába királynője parancsára azt kelle tennem, hogy az oltár
fülkéjéből kivegyem a szentek szentjét, a királynő rám kiáltott:
– Hátra ne nézz, mert elvisz az ördög!
Nem is néztem hátra, hanem a mint a kezembe került a szent kehely sima
arany födele, hát annak a fényes lapja tökéletes tükör gyanánt szolgált
nekem. Abból én kilestem, hogy a Jezabel oda lép az
Arminius-siremlékhez, a fekvő lovagszobornak a fejét elfordítja, s arra
az egész márványemlék lesülyed s aztán a talapjával fölfelé fordul. Az
eltünt siremlék-helyen aztán ott látszik a csigalépcső bejárata, míg a
lefordult szobor talapzata az egyik kezdő lépcsőt képezi előtte.
Úgy tettem, mint a ki nem lát semmit.
Mindent utána hordtam az asszonyságoknak.
Ezuttal a nagy terem nem a tegnap látott mysteriumokhoz volt berendezve.
Az asztalok megrakva mindenféle drága pecsenyékkel, pástétomokkal és
keleti gyümölcsökkel. Nagypéntek estéjén husételek! A mikor minden
igazhivő, még a kálvinista is bőjtöl és cziberelevest eszik, vagy
étlen-szomjan forgatja imádságos könyve lapjait s keresi, hogy melyiken
találna magának való vigasztalást, a mivel bűnbánatát és éhségét
elverje? S ennek a nagy ünnepnek a tizenegyedik óráján elkezdeni a
dobzódást, lakmározást! De még milyen lakmározást! Mintha a vendégek és
gazdák mindegyike csakugyan ki két, ki háromezer esztendő óta nem evett,
ivott volna semmit. Nem győztem a számukra a bort felhordani a pinczéből
s a sülteket fölszeletezni. Ugyanazok a jelenetek következtek, a mik a
mult éjjel, csakhogy emberi észtől kigondolhatatlan változatokkal.
Sába királynője ma még nagyobb bolond volt, mint tegnap.
Egyszer aztán azt mondá:
– Ejh. Meleg nekem ez az öltöny! Eredj Malkhus! hozd el nekem a galileai
asszonynak a palástját; az jó hűs lesz.
– Hogy lenne rajtad Dejanira-köntössé ez a palást! mondám magamban
fogcsikorgatva. De Iskariotesnek egy hátbaütése meggyőzött róla, hogy
engedelmeskedni kell s én csak ismételtem a tegnapi szentségtörő
merényletet.
Mire a palásttal visszatértem, már akkor arra nagy szüksége volt
Astartenak, ki a vaddisznón lovagló bálványkép druszájától már semmiben
sem különbözött. Úgy, hogy én a szememet kénytelen voltam előtte
lesütni.
Astarte kaczagott.
– No jer ide, Malkhus! hivogatott nevetve. Itt a kulacs. Igyál belőle. A
hogy én is iszom. Én iszom Bafometért, te Astarteért.
S azzal maga ivott előbb a kulacsból. Ugyanaz a hólyagos művű arany
kobak volt az, a miből tegnap megitatott.
Rájöttem már a tréfának a nyitjára. Hallottam egyszer, hogy vannak olyan
művészi kulacsok, a miknek kettős belseje van, az egyikbe egyféle italt
lehet tölteni, a másikba másfélét. Aztán a kulacs nyakán, mikor az ember
a tetejét lecsavarintja, ha jobbra tekerint, az egyik, ha balra, a másik
ital kerül elő. Megfigyeltem, hogy merre facsarja a kulacs tetejét a
pogány királynő, mikor maga iszik? Hát akkor jobbra csavarta. Mikor meg
nekem adta ide, akkor balra. Én aztán, szintén észrevétlenül,
visszatekerintettem azt megint jobbra. És csakugyan a jó édes, zamatos
bor jött ki belőle. Ittam is abból komolyan és nagyot.
– Nos, úgy-e jó volt? kérdé a hazugság királynéja.
Én pedig hasonló pénzzel fizettem neki vissza.
– Kissé kesernyés, mondám. S erőltettem a számra a fintorgást.
Astarte fittyet vetett az ujjaival az orrom alá, s kaczagva mondá:
– Az jó te neked. Ez a kánai menyegzőből fenmaradt bor. «Urad» csinálta;
hát csak igyad. Ezt a kulacsot is neked adom. Tedd el a másik mellé.
Erre az egész pokolbeli társaság nevetett.
– És most hordd el a boros edényeket! parancsolá Nabukodonozor, aztán
hordd fel a spiritus vinit.
Én megint lehordtam a megundokított templomi drágaságokat, s aztán
felhoztam a pinczéből a kőkorsóban tartott spiritus vinit.