történt, a hogy a fatens előadá; hanem bizonyosan az a hajdemák pap, a
ki őt börtönében meglátogatta, szabadítá őt meg bilincseiből, a
herczegasszony által megvesztegetve, s miután a vastag nyakörvet nem
birta lefürészelni a nyakáról, csak a falbafoglaló karikát ráspolyozta
le, s azután a herczegnő machinátiói mellett szállították ő kelmét
valami vadon erdőbe, előkerestetve a Malchusz zsidónál hátrahagyott
koldusgunyáit.)
(«No én pedig azt állítom, hogy úgy kell lenni, a hogy reus elbeszélte s
máskép nem is lehet. Hiszen tudjuk számos tapasztalatból, hogy a híres
zsiványok, nem született kis gyermekek kezei által lakatokat és
bilincseket tudnak összetörni s magukat láthatatlanokká tenni. A ki a
criminális praxisban versatus, hasonló esetekre nagy számmal fog
visszaemlékezni.»)
– S én is maradok állításom mellett, folytatá a vádlott. Mert attól a
pillanattól fogva folyvást egy fehér galamb ült a balvállamon, s
bármerre jártam-keltem, ott suttogott és turbékolt a fülembe, ha feléje
néztem, hogy meglássam, akkor átrepült a jobb vállamra; de leginkább a
bal vállamon szeretett lenni.
(– S most is ott van-e még a válladon a fehér galamb? kérdezé a
nagyherczeg.)
– Már nincs ott. Felelt a vádlott fölsóhajtva. Hogy mikor vesztettem el,
azt majd később el fogom mondani.
(– S minthogy tehát a megmenekedés mennyei csodatételek hozzájárultával
történt, mondá a nagyherczeg, annálfogva nem illenék, hogy a jus humanum
a gratia divinát megczáfolja: ezen bűne reusnak deleáltassék!)
NEGYEDIK RÉSZ. A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.
I. A FAODUBAN.
Egy rongyos szűrrel a hátamon, egy mankóval a kezemben, egy vaskarikával
a nyakamon – és azzal a fehér galambbal a vállamon, hova mehettem volna
abból az erdőből?
A rongy meg a mankó jó lett volna a kolduláshoz; de a vaskarika sehogy
se illett hozzá. Mit mondjak, ha emberek közé kerülök, hogy jutottam
ehhez a szép nyakravalóhoz? De még kevésbé eresztett a fehér galamb.
Megutáltam a világot, minden bűneivel együtt. Előfogott a bűnbánat s
föltettem magamban, hogy eddig elkövetett vétkeimet levezeklem: itt
maradok az erdők mélyében kegyes remetének, s csodálatos megszabadulásom
napjától kezdve, szigorú ascetai életre fogom adni magamat.
Nem soká kellett bujdosnom, hogy egy patakot találjak, mely friss vízzel
kinálkozott. Azt a forrást egészen beárnyékolva tartá egy sok száz
esztendős tölgyfa, melynek akkora oduja volt, hogy abban egy ember
bizvást ellakhatott. Mohából és falevélből kitelt az ágy.
Ételről is gondoskodott az Úr, a mennyi egy remetének való. Bükkmakk és
mogyoró volt bőségesen, földi mandulában és szilvagombában sem volt
hiányosság. A vadméhek mézzel kedveskednek a vadon lakójának, s mikor a
vadalma hullani kezd, akkor bőség van a remetevilágban.
Két nagy kő közé egy száraz galyakból összekötözött keresztet emeltem, s
az előtt végezém reggel, délben és este mindennapi imáimat. Napközben
pedig a rengeteget jártam, arról gondoskodva, hogy a bekövetkező tél
idejére ellássam magamat erdő-mező-adta élelmi szerekkel.
Össze is gyűjtöttem nagy halom aszaltgyümölcsöt, mogyorót, csicsókát a
faodúmba, melynek magasabb osztályában nagy örömömre az erdei méhek
ütöttek tanyát: ezek is az én számomra gyüjtöttek. A patak mentében
találtam egy nagy málnabozótot, annak a gyümölcséből liktáriumot gyúrtam
össze, s azt elraktam gondosan lehántott fenyőfakérgek döbözébe. Szent
fogadásom tartotta ezentúl csak abból élni, a mi Isten közvetlen
adománya, és soha többet el nem hagyni ezt az én remeteségemet.
Egy gondolat azonban mégis nyugtalanított. Madusom jóslata szerint
mindaddig kell a vezeklésemnek tartani, a míg valami jótettet el nem
követek, a miért valaki azt mondja rám: «jutalmazzon az Isten!» Ha
azonban én az egész életemet itt töltöm ennél a forrásnál, ebben a
faoduban, a hol soha emberi léleknek tudomása nem lesz rólam, akkor nem
követhetek el senkivel semmiféle jócselekedetet, s nem is érdemelhetem
ki senkinek az áldását.
Tehát gondoltam ki valamit, a mivel világon létemnek jelét adhassam, a
nélkül, hogy magányomat elhagynám.
Kerestem két széles lapos palakőtáblát, azokat egymás mellé
fölakasztottam két faágra hárshéj madzagnál fogva, azután egy harmadik
követ használva harangütőnek, mindennap háromszor beharangoztam az
ősszerkezetű harangfélével: reggel, délben és este. E kőharang szavának
úgy hiszem messze el kellett hallatszani, s ha valahol az erdőn túl
emberek laktak, azoknak figyelmessé kellett lenni az ujdonat harangszóra
a rengetegben.
Így reménylettem, hogy majd időjártával jönnek ki hozzám ájtatos
látogatók: azoknak én lelki vigasztalást, atyai tanácsokat osztok,
valamelyik jó tanácsom megfogamzik, akkor aztán az illető nem fog késni
a várvavárt áldással, s a mi mellékesen szintén számbaveendő volt, ha a
környék lakói megtudják egy kegyes remetének letelepültét a vadon
erdőben, valami kis elemózsiához is csak majd juttatnak egyszer-másszor.
De biz én hiába harangoztam be háromszor napjában, azért csak nem
látogattak meg engemet az odumban mások, mint a patakra járó őzek s az
őzekre leső vadmacskák. Nem egyszer szabadítottam meg egy-egy
halálveszélyben forgó őzgidót a gonosz macskakörmök közül. Kár, hogy az
oktalan állatok nem tudják megköszönni a jó cselekedetet.
Egy napon azonban, midőn késő őszre válván az idő, a végett jártam
széjjel, hogy téli alomnak páfránt és mohát gyüjtögessek össze, a mi a
megfagyástól megóvjon: (az odu nyilását eltakaró ajtót már régebben
készítettem reketyeveszszőkből, hogy a szél tele ne fujja hóval a
házamat), hát a mint haza érkezem, levetve a hátamról az iszalag közé
szorított gizgaz petrenczét, s szétnézek az éléstáramban, kifáradt
testemnek a kivánatos táplálékot megadandó terhes munka után: mit látok?
Éléstáram tisztára ki van takarítva. A földi mogyorónak még csak irmagja
sem maradt, a diónak csak az elszórt haja hever a földön, a
málnás-döbözök fel vannak fordítva s azt se tudni, hogy mi volt bennük
valaha. Sőt a mint a fejem fölé tekintek, hát már a nagyszerű sejthalmaz
sincs a faoduban, a minek a méze nekem tavaszig eltartott volna, a
felzavart méhraj ott zúg az üres köpüben.
Csak alig hogy röptében el tudtam fogni a lábánál fogva egy, már a
számon kiszaladó, kacskaringós káromkodást, a mint e kárvallott
állapotomról meggyőződtem! Hanem aztán megdorgáltam magamat.
– Ej ej! jámbor anachoreta! Hát így kell busulnod a világi jókért?
Látod: kevélykedtél, dicsekedtél, hogy ime már egész télire elláttad
magadat! Urat akartál játszani a vadon közepett! Magadénak foglaltad el
azt, a mi mindenkié! Elmulasztottad a főkötelességedet, az imádkozást.
Egy kegyes anachorétának nem szabad arról aggóskodni, hogy ki ad neki
ennivalót? mert az Úr gondja a maga híveit táplálni, azoknak semmi egyéb
dolguk, mint az Urat dicsérni, s az egész világ bűneiért imádkozni. – Ez
most a te büntetésed. – Aztán megtudhatod, hogy nem épen ezen,
boszantónak látszó esemény képezi-e a te megváltatásodat? Ime az volt
neked megjósolva, hogy mindaddig bünhődnöd kell, a míg valakivel olyan
nagy jót nem cselekszel, hogy a megszabadított ily áldást mondjon a
fejedre: «Jutalmazza meg Isten!» No már, a ki ezt a te éléskamarádat egy
nap alatt így fel tudta falni, az ugyancsak éhes ember lehetett. Ha
ilyen nagyon éhes volt, az általad összegyüjtött eledelek nagyon jól
eshettek a testének. Ez tehát igen nagy jótétemény volt az ismeretlenre
nézve. Kétségtelenül mondta is magában, hogy «áldja meg az Isten, a ki
mindezt iderakta, jártában, keltében!» Hátha valami nagy próféta volt.
Talán szent Péter maga, a kiről már hallottam ilyen legendát, hogy
incognito betérve a szegény emberhez, annak minden télire valóját
felpanizálta. Hátha ez a legenda most második kiadásban is épen én velem
ismétlődik? Meglátod majd, hogy ez lesz a legendának a vége, hogy ha te
megnyugszol a vélt kiraboltatásban, holnap újra megjelenik az ismeretlen
az oduban, s úgy megrakja azt mindenféle drága csemegékkel, hogy soha
sem lesz többé semmiben fogyatkozásod s azután kiadja a számodra a
passust, a mivel akkor mehetsz, a mikor neked tetszik, a mennyországba.
Ezzel a gondolattal annyira megvigasztaltam magamat, hogy ismét kegyesen
beharangozva vecsernyére, nagyot ittam a forrásból, elfeledtetve
gyomrommal az éhséget s lefeküdtem a magammal hozott páfrán és haraszt
puha ágyába s reggelig csupa repülő sonkákkal, s más efféle angyali
jelenésekkel álmodtam.
Reggel ismét beharangoztam s aztán siettem el hazulról, hogy a
visszatérő ismeretlen prófétát ne zsenirozzam a számomra készített
meglepetés végrehajtásában. Egész nap bolyongtam az erdőn s alkudoztam
magamban, hogy mit hozhatna számomra az ismeretlen látogató
legczélszerübbet? Vajjon az özvegyasszony olajos korsóját-e, a mi soha
ki nem ürül? vagy Illés próféta hollóját, a mindennapi páros zsemlyével
az orrában? vagy egyet a gileádhegyi árpakenyerekből? vagy egy sereget
azokból a jóizü sáskákból, a mik Johannes Baptista terített asztalán
megjelentek?
Utközben találtam egy nagy csomó bikkmakkot. Szinte kedvem lett volna
otthagyni. Hiszen mi szükségem lesz nekem már ezentul élelemről
gondoskodni, a ki az ismeretlen látogató védelme alatt állok? De csak
mégis megtöltöttem vele a tarisznyámat. Koldusnak nem illik az
alamizsnát megvetni, bármi legyen is az. Este felé aztán
visszabandukoltam a remete-odumhoz.
Minthogy el voltam késve, az első dolgom az volt, hogy megharangozzam a
vecsernyét, három versben; azután elővettem az olvasómat, a mit magam
készítettem apróbb és nagyobb gubacsokból s végeztem az imádságomat;
csak azután tekinték a remete-odum felé.
Lépéseim közeledtére mély dörgő hang származott elő az odvas fa
belsejéből.
– Itt van ő! mondám örömrepeső szivvel. «Megérkezett: reám vár, hozzám
beszél. A hangja sem olyan, mint a közönséges emberé.»
Térden csuszva közeledtem a megdicsőített hely felé, melyet a paradicsom
követe választott csodatételei helyéül s áhitatosan dugtam be a fejemet
a lyukon.
Hej, de vissza is kaptam mindjárt. S ugrottam föl a térdemről s
eláldottam egy «ezermilliom kacskaringós mennykővel» a látogatómat! Az
egy óriási nagy maczkó volt: egy vén kanmedve, a melylyel tele volt az
én kis szűk remete-odum. Ott feküdt, a fejét a két térde közé dugva s
csak onnan mormogott elő. Ő volt az! Tegnap megette a télire való
szükségemet, ma meg elfoglalta a télire való almomat.
– A ki füzfán fütyülő Pilátusa van a medve apádnak! káromkodtam tele
torokból s elfeledém, hogy kegyes anachoreta volnék.
(– Votum violatum! diktálta a soltész a jegyzőnek. Megszegett fogadás!
Blasphemia. Capite plectetur!
– De bizony én magam sem álltam volna ki káromkodás nélkül! veté ellen a
nagyherczeg. Qui bene distinguit, bene docet. Tessék megnézni a
paragrafust, mely a káromkodásról szól. «A ki embertársát így meg így
szidalmazza… et cætera.» De nincs az mondva, hogy a ki «medvetársát»
szidalmazza, az is hogy büntettessék? Azonkívül a votum ruptum is
condescendál; hiszen a remeteségi fogadalmat nem reus törte meg; de
megtörettetett az a medve által!
– Tehát a medve bűnös: jól van. «Ursus comburatur.» Következik a
«templomrablás». Kiváncsi vagyok rá, hogy hát ebből hogy fogja magát
kivágni a delinquens? Mert hogy kivágja magát, arról előre pecsétes
levelet merek adni.)
– Mit volt mit tennem? folytatá Hugó élettörténetét. A hó is el kezdett
szállingózni, kénytelen voltam rászánni magamat, hogy elhagyjam az
erdőt. Remete már nem lehetett belőlem; de még lehetett koldus. Ez is
életmód. A hozzávalóm mind megvolt. Mikor utrakeltem, elmondhattam
magamról, hogy egész tábor utazik velem. Lengyelországban nem hal meg
éhen, a ki annyit ki tud mondani, hogy «adj kenyeret!» aztán «fizesse
meg Isten!»
A vas nyakravalóm még előnyömre volt. Az bizonyos felsőbb nimbust
szerzett a számomra a többi koldusok fölött. Ha kérdezték tőlem, hogyan
jutottam hozzá? azt mondtam: a szent földről jövök, Jeruzsálemből, a
saracénok elfogtak, azok verték ezt a vasat a nyakamra. Csoda által
menekültem meg, s most vezeklésül viselem ezt a vasat a nyakamon mind
holtig. Elhitték a jó emberek. Ezzel a vasörvvel sok görbe garast
összeszereztem s szerencsésen átkoldultam magamat Lengyelországon. Hanem
a mint a brandenburgi határon átkeltem, az lévén a szándékom, hogy majd
haza vándorlok a szüleim városába, s beállok az apám mesterségébe, a ki
tisztességes cserző varga, hát a legelső városban mindjárt körülfogtak;
de nem azért, hogy ennem adjanak, hanem hogy kikérdezzenek, ki vagyok,
mi vagyok? hogy merek itt koldulni? Mondtam nekik, hogy legyenek vele
nagyra, hogy olyan koldust lehet szerencséjük a városukba befogadhatni,
a ki a szent földről jön s vasat hord a nyakán. Hanem már a németnek
megvan az a nagy hibája, hogy szereti azt mutatni, hogy neki több esze
van, mint másnak. A piacz közepén a tolongás között előfogott a
Stadtvogt s elkezdett vallatni.
– Hogy hínak?
– Dehogy hínak, inkább nem akarnak befogadni.
– Mi vagy?
– Éhes vagyok.
– Honnan jösz?
– Jeruzsálemből.
– Nekem ne hazudj, mert én tudom arra az utat! micsoda provinciákon
jöttél keresztül?
– Markomannián és Scythián, Bessarábián és Köves-Arábián, Baktrián és
Mezopotámián, most pedig jövök Caralabiából.
– Az nem igaz! Hazudsz! Én tudom, merre van Palæstina. Engem meg nem
csalsz! oda csak Zingarián és Paflagonián, Cappadocián és India
Cinnamomiferán keresztül lehet eljutni. Van nekünk mappánk,
brandenburgiaknak!
– Hát hiszen azokon is átjöttem, csakhogy épen éjszaka volt, nem tudtam
elolvasni a neveiket.
– Hát ez a vas mit keres a nyakadon?
– Ezt Zagachrist fekete szultán verette oda, a kinél fogva voltam
ötvenkét esztendeig, meg három napig.
– Hiszen mindössze se vagy te harmincz esztendős!
– Hja, Abbissiniában olyan meleg a nap, hogy összehuzza a napokat s egy
esztendő ott kiad hatot.
– Már hogy lehetne az? rivallt rám a Stadtvogt. Hazug vagy. A meleg
inkább kiterjeszt mindeneket. Azért nyáron hosszuk a napok. Tudjuk mi
azt Brandenburgban!
– S már fogta a galléromat, hogy a dutyiba zárat.
– Az ám. Próbáljon csak kegyelmed a kecskebőr-nadrágjával ráülni a forró
kemenczére, majd meglátja, hogy összehuzza.
Erre a közönség megint nekem adott igazat.
De elvégre mégis csak rossz vége lett volna ennek az examennek, ha a
véletlen segélyemre nem küldött volna egy lovag urat, ki épen arra
koczogott végig, magas paripán ülve.
Fején tollas sisakot viselt, derekán bivalybőr pánczélt; a válláról
veres palást lobogott alá, nagy fehér kereszttel: nyeregkápájára volt
akasztva szívalakú paizsa, s arra czimerűl volt festve egy épen olyan
lovag, mint ő maga, a kinek a háta mögött ült vele ugyanazon lovon egy
épen olyan rongyos zarándok mint én.
(– Hohó! kiáltott közbe a soltész; most mindjárt én foglak el, nem a
Stadtvogt. Hisz ez a templariusok czímere, azokat pedig még a
tizennegyedik században eltörölték!)
– Tudom, hogy eltörölték, de egy kis részük megmenekült s Brandenburgba
huzódva, ott mind a mai napig grassál, «tövislovagok» czime alatt s ez
megtartá a rend régi czimerét; hogyan, ezt rendén el fogom mondani.
A mint a népség meglátta a lovag urat, elkezdett minden ember
zsivajogni, az asszonyok törték magukat hozzá s az volt a boldogabb, a
ki palástját megfoghatta, hogy megcsókolja, majd lehúzták a lováról.
A lovagnak hosszú nagy veres szakálla volt és veres haja; ha nem mondták
volna is, tudtam volna, hogy «veres barát».
– No, itt jön a veres barát! mondá a Stadtvogt, neki türkőzve. Ennek
hazudd oda majd, hogy Palæstinából jöttél! Ez kétszer volt ott igazán,
tengeren és szárazföldön; maga megölt kétszáz hitetlent és
megszabadított a fogságból ezer zarándokot. Ezzel beszélj! Majd
kikérdez.
No most igazán meg voltam akadva. Bezzeg, ha a templomoslovag vallatás
alá fog, annál bajosan fog kisegíteni a geografiám! Az pedig oda
léptetett az orrom alá s megtudva a nép lármájából, hogy állítólag
szentföldi zarándok vagyok, nagyot simított a rengő szakállán s ijesztő
mély hangon kérdezte tőlem:
– Mivel bizonyíthatod be, hogy a szent földről jösz?
Ekkor egyszerre egy mentő gondolatom támadt. A hónom alatt volt a
mentségem. Előkaptam a mankómat, a mi a kegyes muzulmánról marada rám:
annak a nyele ki volt verve mindenféle rézsodronyokkal kacskaringósan
végtől végig.
– Nézd ezt lovag, mondám neki. Te ismered az arab irást. Ime
elolvashatod a mankó nyeléről a hitetlenek között való nyomorgattatásom
és kiszabadulásom egész csodálatos történetét.
Hej megszeppent most a lovag! Ijedtében a nagy szakálla is reszketni
kezdett. Megijedt, hogy most mindjárt én sütöm ki ő róla, hogy soha sem
volt ő a szent földön s egy törökkel sem beszélt életében.
Hogy ez meg ne történjék vele, fogá a két kezébe a mankót s
jobbról-balra nézve rajta végig, mintha csakugyan keleti irást olvasna,
ily szókat dörgött a szakálla közül, imponáló hangon:
– Ez valóban arabs irás, sőt saracén irás, ellenben turkomán irás is;
melyben csakugyan bizonyíttatik mind az, a mi veled történt a hitetlenek
között, kegyes zarándok. Kövess a váramba: szivesen látott vendég.
Erre aztán a Stadtvogt hirtelen úgy elsompolyodott a sokaság között,
mintha soha ott sem lett volna, engem pedig az ujjongó csőcselék felvett
a vállaira s úgy vitt a lovag úr után egész a vörös-barátok lakásáig,
mely a városon kívül volt egy körülárkolt dombtetőn, felvonó hiddal és
sáncz-czölöpzettel ellátva.
Itt a lovag úr átadott a szolgálattevő őröknek, a kik rögtön
levetkőztettek rongyaimból, beledugtak egy kád vizbe, megfésültek,
megszappanyoztak, a fejem tetején a hajat kiborotválták s aztán egy
durva vörös csuhát adtak rám, mely bőségére nézve valamikor nálamnál
boldogabb körülmények között élő ember termetére lehetett szabva.
Mikor így fel voltam készítve, akkor felvittek a lovag urhoz a
refectoriumba. Kivüle még tizenkét lovag volt jelen, a kik között ő
látszott lenni a legelőkelőbbnek.
– Quadraginta tonitrua! (ez volt a szelidebbik szójárása a lovag urnak.)
Ficzkó, te énnekem megtetszettél; olyan vakmerőn hazudni, a hogy te
tudsz, még soha sem hallottam. Itt kell nálunk maradnod. A
sekrestyésünket úgy is elvitte az ördög. Tegnap halt meg fekete
himlőben. Annak a helyét kell betöltened. A csuhája már rajtad van.
El lehet képzelni, milyen jól éreztem magamat arra a szóra, hogy egy
fekete himlőben elpatkolt sekrestyésnek a csuhája van rajtam.
Bátorkodtam annyit rebegni, hogy én soha se tanultam az ezen hivatalhoz
megkivántató tudományokat.
– Per septem archidiabolos! kiálta a szent lovag kaczagva. Elhiszem azt!
Majd beletanítunk, csak itt maradj.
Ekkor feltűnt neki az a vasörv a nyakamon.
– Hát, Lucifer te corripiat! mire való az a bolondság ott a nyakadon?
Ötöltem-hatoltam neki valamit, hogy így meg úgy szent fogadás, kegyes
votum s több afféle.
Arra mind valamennyien kaczajra fakadtak.
– Hát tudod mit, te trifurcifer! rivallt rám az első lovag. Ut Belzebub
te submergat in paludes inferni! Vagy kegyes fogadásból viseled azt a
vasörvet a nyakadon, vagy pedig valami zsiványságért verték azt a
nyakadra. Ha kegyes fogadásból került az oda, akkor csak viseld holtig;
hanem ha valami zsiványság által szerezted, akkor van nekünk
fegyverkovácsunk, az majd lefürészeli azt a nyakadról.
Erre én azt feleltem, hogy ámbátor csakugyan kegyes fogadásból viselem
azt a nyakörvet, de azért vegyük mégis úgy a dolgot, mintha
zsiványságért kaptam volna.
Mire nagyot nevetének a lovag urak, s aztán leráspolyoztaták a nyakamról
amaz emlékezetes vaskarikát.
A BAPHOMET.
Most már csakugyan azt hittem, hogy elértem minden óhajtásomnak
végczélját.
Egy vitézi rend kolostorába jutottam, a hol ezentul gond nélkül
tölthetem napjaimat. Ételemről, italomról nem kellett gondoskodnom;
dolgom pedig elég könnyű volt: napjában háromszor harangozni, a templomi
edényeket tisztán tartani s a misemondó ruhákat előszedni meg elrakni.
Egész nap pedig ájtatos contemplatiónak adtam át magamat.
A miért nagyon is megnyertem Eliás lovagnak a bizodalmát; ez volt a
nappali neve annak a vörös szakállú vitéznek, a ki engem az utfélről
fölszedett. Ő engem Eliézernek nevezett el.
A míg Lengyelországon keresztülkoldultam magamat, beletelt fél esztendő,
úgy hogy a vörös barátok kolostorába fölvétetésem után mindjárt
következett a nagyhét.
Nem titkolhatám el a fölötti aggodalmamat Eliás lovag előtt, hogy ha
netalán a nagyhéten itt is tartatni fognak hasonló kegyeletes
ünnepélyességek, a minőket az egész katholikus világ celebrálni szokott,
azokban én nagyon gyönge leszek az assistentiához, mivelhogy a
ceremoniákba gyermekkoromban nem oktattak be: eretnekül neveltettem s
nem régi neophita vagyok.
– Ne búsulj, fráter Eliézer, biztatott a lovag; a nagyhét minden napján,
a megelőző éjszakákon próbákat fogunk tartani a sorban következő
«passio» jelenéseiből; akkor te is megtanulod a magad tennivalóit.
Én tehát ebben egészen megnyugodtam, s alig vártam, hogy jöjjön a
nagy-csütörtök, melynek éjszakáján a kegyes szertartások előkészületei
megkezdendők.
A mint az esteli harangszó után becsuktam a kapukat, Eliás lovag azt a
parancsolatot adá nekem, hogy vegyek egy lámpást a kezembe, menjek vele
a templomba, várjak ott, míg tizenkettőt üt az óra, akkor három
koczintást fogok hallani a kriptaajtón. Azt minden tétovázás nélkül
nyissam fel, s aztán illendő tisztelettel fogadjam a vendégeket, a kik a
sírboltból fel fognak hozzám jönni s tegyem azt, a mit azok parancsolni
fognak.
Én még csak a szememet se hunyorítottam meg erre a különös megbizásra.
Soha sem voltam valami gyönge szivű, s még csiklándott is valami
kiváncsiság, megtudni, hogy milyenek lehetnek azok a vendégek, a kik a
kriptán keresztül járkálnak fel látogatóba.
Pontban az éjféli óraütés után hangzott a hármas koczintás a
kriptaajtón. Én siettem azt feltárni s nagy meglepetéssel láttam, hogy a
kripta lépcsőgádora egészen ki van világítva, s abból mindenféle ódon
viseletű asszonyi alakok lépdelnek elő, a minő divatokat csak a templomi
képeken látni, meg a nagyúri palotákban. Az asszonyok arcza mind erősen
ki volt festve fehérre, pirosra, egyiknek a szemöldöke feketével volt
rajzolva, a másiké miniommal, volt olyan is, a melyiknek a szemöldöke
meg volt aranyozva. Mindegyiknek a kezében volt egy czifra viaszfáklya.
Ezek épen nem voltak olyan kisértetek, a kiktől nekem nagyon meg kellett
volna ijednem. Fiatal vér volt bennem, mely asszonyok láttára hamar
felpezsdül, még ha túlvilági személyek legyenek is.
Azok azonban észrevették, hogy nem a régi vén sekrestyés áll előttük s
annálfogva czélszerűnek látták magukat előttem bemutatni.
Az első így szólt:
– Én vagyok Jezabel, Acháb király asszonya, kinek vérét az ebek nyalták
föl az utczán. Hozd utánam a keresztelő medenczét. Mosdózni vágyom.
A második így szólt:
– Én vagyok Salome, Herodiás leánya, ki keresztelő János fejét ajándékba
kértem. Hozd utánam az ostyatartó aranytálat. Hadd szolgáljak föl.
A harmadik így szólt:
– Én vagyok Bethsabé, ki miatt Dávid király bűnbe esett. Hozd utánam az
olajtartót. Hajamat kell bekenőcsöznöm.
A negyedik így szólt:
– Én vagyok Delila, ki elárulta Sámsont. Hozd utánam az áldozó kelyhet.
Áldomást inni vágyom.
Az ötödik így szólt:
– Én vagyok Astarte, ki az Izrael fiait elcsábítottam a Kanahánban. Hozd
utánam a füstölőt. Illatos akarok lenni.
A hatodik így szólt:
– Én vagyok Thámár, ki miatt Absolon az öcscsét Ámont megölte. Hozd
utánam a szenteltvíztartót, hadd sírjam tele könyeimmel.
S ki mit mondott, azt az oltárról leszedte és az ölembe rakta. Én csak
néztem, hogy mi lesz ebből? Parancsolatom volt, a vendégeknek mindenben
engedelmeskedni.
Heten voltak.
A hetedik egy magas koronás alak volt, drága aranybrokát ruhában, a mit
hosszú uszályban húzott maga után. Ez leghátul jött. Olyan hangja volt,
mint a megütött harangnak.
– Én vagyok Mylitta, Sába királynéja, ki Salamon királyhoz elvitte a
kincseit s cserében elvette tőle a bölcsességét. Hozd utánam a
szentségtartót.
Ez a szó megdöbbentett.