– Épen olyan szent esküvésem kötelez Istennek.
– Énnekem az nem elég. Esküdjél meg nekem is.
S a páternek előbb istenugysével kellett fogadni, hogy semmit abból el
nem árul, a mit én most meg fogok neki gyónni.
Akkor aztán sorba vettem a mondanivalóimat. Szép szám volt. Elmondtam
mindent a legutolsóig. Hanem a legutolsónál megálltam, a szép Persida
titkánál.
Eszembe jutott, hogy mi tanácsot adott a szép asszony: «meg ne gyónd azt
még a papnak se!»
Ámde valamennyi bűntudat között a legnehezebben rejtegethető az, a mit
az ember egy szép asszony szemeivel követett el. Annak szarvai vannak, a
mikkel a bűnös oldalát döföli, annak körmei vannak, a mikkel ki akarja
ásni magát, annak száz nyelve van, a mely mind beszélni akar. Ez a bűn
dicsekedni kiván!
Mégis vissza tudtam azt tartóztatni: pedig marta az oldalbordáimat.
Végül azonban, mikor abban hagytam, s nem akart több eszembe jutni, maga
a gyóntató atya kezdett el ösztökélni:
– No fiam, hát nem hallgattál el valamit? Nem nyomja még valami bűn a
lelkedet? No csak ne átalld kimondani. Ilyen fiatal, délczeg dalia, mint
te vagy, lehetetlen, hogy a mióta idevetődött, folyvást köménymagos
levessel élt volna. Ti szoktátok a más szénáját huzni. Valamennyi szép
asszony van a városban, mindannyinak van valami meggyónni valója,
valamennyi szép legény van, mind bűnös ebben a pontban. Csak te volnál
magad a szent? Gondold meg, hogy ha egyetlenegy bűnödet elhallgatod,
ezért az egyért ép úgy a pokol tűzére jutsz, mintha 999-et vétkeztél
volna hozzá.
Addig-addig ijesztgetett a pokollal, míg utoljára azt is meggyóntam
előtte, a mi a szép Persidának a titka volt, s a mit soha sem kellett
volna a számon kibocsátanom, hanem inkább megtartanom azt az igéretemet,
hogy kész vagyok érette abba a pokolba is lemenni, a mit a gyóntató atya
oly szépen lerajzolt előttem.
Hanem hát a szerelmi bűn titkának szárnyai vannak: nem lehet kalitkában
tartani, kirepül.
Meggyóntam mindent.
Mikor aztán kijöttem a gyóntató székből, letérdeltem a rács elé, a
gyóntató kinyuló keze a hosszú fekete pálczával olyat húzott a fejemre,
hogy feldagadt a helye.
Ejnye, ez ugyan erősen absolvált! gondolám magamban, s egy perczre az az
ötletem támadt, hogy hej de bolond dolog volna, ha most abban a
gyóntatószékben a páter helyett a herczeg maga ült volna! Azonban a
herczegi karszék felé tekintve, ott láttam megnyugtatásomra a
Serenissimét ülni, és kegyesen szunyókálni; az ájtatos Persida herczegnő
koronkint fel-felköltögeté, a lábát megnyomva a pad alatt.
Én tehát szépen megnyugodva tértem a helyemre.
A VAS NYAKRAVALÓ.
– Megkönnyebbülvén bűneim terhétől, én is azt tettem, a mit a tékozló
fiúk szoktak tenni, hogy a régi adósságaiktól megszabadulva, annál
nagyobb igyekezettel látnak utána, hogy ujakat csináljanak.
Előre örültem már az estének, a mikor a martirok viselt dolgainak
fölolvasására kerül a sor; de nem azért, hogy azokat kövessem, hanem
hogy újra eladósítsam magamat a pokolnak.
Ezen az estén a herczeg a szokottnál is kegyelmesebb volt hozzám.
Tréfálni méltóztatott s számtalanszor megcserélte velem a poharát,
szivtestvéri barátságkötés fejében.
Mikor aztán arra került a sor, hogy a bűbájos Persida elkészítse számára
az «életitalt», a herczeg egészen derült arczot öltött. A képe piros
lett és gömbölyű s a hasa tánczolt a nevetés miatt.
– Nézd, bajtárs, szólt az aranykelyhet fölemelve, a miben a fűszeres
forró vörös bor párolgott. Ez aztán a mennyei ital. Mikor ez átjárja a
zsigereimet, egyenesen a mennyországba repülök tőle; de nem abba az
unalmas mennyországba, a mivel a papjaink biztatnak minket, a hol a
férfiak mind vének s az asszonyok mind szentek. Se esznek, se isznak, se
nem mulatoznak. Hanem a kijavított Mahomed paradicsomába, a mi megint az
Alkoránénál annyiban jobb, hogy bort is adnak benne. Ott aztán van öröm,
meg dáridó! A hány asszony annyiféle s a hány bor, annyiféle. Nem lehet
itéletet hozni, melyiké az elsőbbség. A görög hetaera cyprusival itat, a
római bachansnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai
syrene nektárral kinál, a persa bayadere sirászi bort tölt, az oláh fáta
tokajit itat kulacsból s a néger abeléra granátszín bordeauxit merít a
markával s abból itat meg s te nem tudod a végén megmondani, hogy melyik
volt a jobb? Azaz, hogy nem te, hanem én. De hát miért ne tudnád te is?
Hát nem vagyunk e «szívtestvérek»? Nem illik-e, hogy ha én egy új
paradicsomot fedeztem föl, abba egyszer a szívtestvéremet is
beereszszem? Isten neki! Foglald el egyszer az én helyemet a Mahomed
paradicsomában. Nesze! Átengedem neked ez egyszer ezt a kelyhet. Idd ki
helyettem fenékig.
No hiszen átkozottul meg voltam akasztva.
Köszönöm ezt a nagy grácziát, de épen nem kivánkoztam utána. Hiszen, ha
azt a poharat kihörpentem, akkor én alszom el ezen a helyen s én fogom
azt a takácstánczot járni a zsellyeszékben.
Meghökkenten néztem a szép Persida szemébe.
Az asszony a herczeg zsöllyeszékének a támláján ült, nem vehette észre
az öreg a szemhunyorítást, a mivel nekem felelt, hogy tegyem meg, a
mivel megkináltak. Hiszen csak elalszom tőle.
Mit tehettem ez átkozott kehely előtt? Palástul vetettem neki a
gyomromat s lehörpintettem egy hajtókára.
Arra azután rögtön elfogott az a lankadtság, a mi egyszerre kiemelt
ebből a világból, mintha valami súly nélküli pára volnék, a mit elvisz a
szél, mintha esném fejjel fölfelé, a felhők közé, a mik lassankint
kertekké, ligetekké, állatokká, madarakká változnak előttem;
gyönyörüséges tájak, a mik elvesznek az égbe, beszélő fák és zengő
gyümölcsök, bűbájos hangok, a miknek a ragyogó szinét lehet látni és
fényözön, a mi utoljára harmonikus zenébe megy át s a zenehang és
szinpompa együtt quintessentiájává lesz az édességnek, a mi a
fluidumokat felforralja, az idegeket csiklandja és gyötri, a végtelen
szomj, a mi a végtelen ivás alatt növekszik, míg utoljára egy fogalommá
válik, a minek neve «csók». A megnevezhetlen gyönyör, mint magában élő
elementum, mint a tűz, vagy a víz, vagy a levegő; láng, hullám, vihar,
csókból alakulva. S a csók lassankint alakot teremt magának. A gyönyör
csábképei jelennek meg előttem. Mind oda csoportosulnak körém: Delila,
Bethsabé, Salome, Magdolna a megtérés előtt, Lais, Aspasia, Cleopatra,
Semiramis, Circe és az éjszinű szépség, Atalanta. Mind azt akarják, hogy
nekem tessenek, hogy egyszerre átöleljem mind a tizet. A két kezemnek
mind a tiz ujjára karbunkulusoktól és saphiroktól ragyogó gyűrűket
húznak s a gyűrűktől oly nehéz lesz a két kezem, hogy a karomat meg kell
feszítenem, mikor egyiket fel akarom emelni. S a mikor egy kezemet
erőszakosan fölemelem, akkor egyszerre sirni kezd mind az az öt
varázsalak, a melyiknek a gyűrűjei az ujjaimat terhelik, olyan
csodálatos hangokon, hogy azt nem lehet elviselni s ha aztán visszaejtem
a kezemet, akkor megint mosolyog valamennyi, míg meg nem adom magamat
annak a lángnak, hullámnak, orkánnak, a minek neve csók. S mind a tíz
ott ül a térdeimen és mind a tíz átöleli a nyakamat és szorít
erőszakosan a kebléhez, hogy a lélekzetem elfullad, az agyam szétfeszül,
belehalok a mámortengerbe s kiáltani akarok: «Istennők! Kegyelem!
Megöltök! Ne csókoljatok!» Csókjaik, mint a tűz égetik az arczomat, a
nyakamat; fogadásból versenyeznek: a fekete királynő marad a győztes; az
ő korall ajkai alatt, az ő gyöngysor fogai közt kiserked a vér a
nyakamból s ő ajkaival szívja azt ereimből.
(– Fel fogsz-e már ébredni e pokolbeli álomból? rivallt a bűnösre a
soltész.)
(– De csak hagyja kegyelmed, nagyon jól álmodik, mondá a nagyherczeg.)
– Igenis, fölébredtem már! folytatá a kalandor. A hely, a hol találtam
magamat, nem volt a Mahomed paradicsoma, hanem egy földalatti boltozat,
a minek a köveiről csorgott alá a nyirok: egy pislogó mécs világítá be a
szűk odut körülöttem és azok a gyűrűk, a mik miatt a kezeimet olyan
nehéz volt fölemelnem, nem voltak a mesék tündéreinek jegygyűrűi, hanem
nehéz lánczszemek, azok sirtak olyan keservesen a kézfölemeléskor, hogy
azt nem lehetett még a paradicsomban sem kiállani; és azok a csókok, a
mik arczomat, nyakamat égették, nem voltak Delila, Circe és Semiramis
csókjai, hanem az undok százlábú bogaraké a Scolopendrumoké, a mik
testemet meglepték s a fekete királyné, Atalanta, a kinek ajkai vért
szivtak a nyakamból, nem volt más, mint egy utálatos vampyr. És az a
fojtogató ölelés, a mivel tíz szerelmes fantom szorítá kebléhez a
fejemet, nem eredt mástól, mint egy kétujjnyi vastag s három újjnyi
széles vasnyakörvtől, a mi egy karikánál fogva oda volt kovácsolva a
falhoz. Épen így a két karom és a két lábam is, hogy csak annyi
mozoghatásom maradt, hogy a mellém tett penészes kenyeret és vizes
korsót a szájamig vihessem.
És körülöttem mély, emberhangtalan éjszaka.
(– Úgy kellett neked, istentelen gonosztevő! szólt a vallató soltész,
egyszer valahára megkaptad a méltó jutalmadat szemtelen
magadviseletedért!)
(– Habet ezúttal rectum! helyeslé a nagyherczeg, ámbár én még szerettem
volna tovább engedni őt időzni abban a pokolbeli paradicsomban; annak a
fekete királynőnek a piros ajkai és gyöngysorfogai méltók lettek volna
körülményesebb benevolisatióra.)
– Sokáig biztattam magamat azzal a kába gondolattal, hogy talán ez is
csak álom. Eszembe jutott, hogy a hashis-evők szoktak olyan álmokat
látni, a miknek az eleje a gyönyörök mindenféle nemének potentiájáig
emelkedik, a vége aztán egyszerre átcsap a kinzások és rémlátások
regióiba. Hátha ez is még a philtrának a varázslata, s egyszer majd csak
ebből is fölébredek?
Hanem a vas nyakörv olyan kijózanító valóság volt, a mi el nem hagyta
vitatni, hogy ébren vagyok. Az a hideg, kemény, nehéz karika. A halálnak
a jegygyűrűje, a mivel egy élő embert a sir számára eljegyezve tart. Az
a szűk ablak, melyen át egy halandó átdugta a fejét a más világba s nem
tudja többet visszahúzni.
Mi történt velem? Mi lesz belőlem?
Be vagyok-e vádolva, vagy már el is vagyok itélve?
Mennyi időt tölthettem egyedül e magányos töprengések között? azt nem
tudnám megmondani, mert itt nem virradt soha és se éhség, se álom nem
jelentette be nálam a delet és az éjszakát. Az előttem égő mécs valami
öröklámpa lehetett, mert nem fogyott ki belőle az olaj s azt bizonyosan
azért tették ide, hogy jól láthassam nála nyomorult állapotomat.
A kigyók, eskarapok és mindenféle napfénykerülő csúszómászók ott
vonaglottak el lábaim körül, a skolopendrumok phosphorfényű teste
mászkált a kövek hasadékai közt s a fejem fölött ott függtek sorba a
vampyrok, fél lábuknál fogva a kőrepedésekbe fölakasztva s denevér
szárnyaikba burkolózva, gránátszemeikkel néztek le rám, minden perczben
rám rohanni készek, a mint álomra hunyom le a szemeimet.
Egyszer aztán zsibbasztó kábulatomból valami zörej vert föl: mintha
rozsdás zárban forgatnának nyikorgó kulcsot. Börtönöm vasajtaja kinyilt
s egy magas férfi, a kinek arczát a ráhuzott csuklyától nem láthattam,
lépett be hozzám, kezében egy korsóval és egy kenyérrel, a miket letett
mellém, a másik korsót s a már megpenészedett kenyeret kicserélve.
– Nos, fiacskám, szólt hozzám, hát se eszel, se iszol? Tán biz éhen
akarod magadat halatni?
Én nekem úgy tetszett, mintha ez a hang nagyon is ismerős volna előttem.
Nem kellett soká törnöm a fejemet a találgatással; látogatóm hátratolta
a csuklyáját s én felismertem benne azt a vad papot, a ki a
hajdemákoknál a Preszjaka barlangban engem felavatott, megbérmált, össze
is esketett s a kinek a bérmálást én is nagy hevenyén visszafizettem.
– Te vagy az páter! suttogám keservesen, nem merve hangosan beszélni,
mint afféle álmodó.
– No bizony, hogy rám ismertél! szólt a hajdemákpap nevetve. Már azt
hittem, hogy megtagadod a régi barátságot.
– Hát te most porkoláb vagy itten? kérdém tőle.
– Gutát vagyok! felelé ő. Gyóntató vagyok! tudhatnád.
Azzal leült mellém a kőre, a melyikhez oda voltam lánczolva.
– Hát lásd fiacskám. Mikor a berdiczovi nagy veszedelemben a herczeg
dragonyosai ugyancsak aprították a hajdemákokat, nekem az a menekülési
mód jutott eszembe, hogy felöltöttem a misemondó ruhámat, felcsaptam a
fejemre a papi süvegemet s erre a katonák meghökkentek, nem öltek meg,
hanem elfogtak és a herczeg elé vittek. Azt nem tagadhattam el, hogy a
hajdemákokhoz tartoztam. A herczeg aztán így szólt hozzám: «No páter, te
most megérdemelnéd, hogy mint az ecclesiád fejét a legmagasabb fára
akasztassalak fel; hanem én életben akarlak hagyni egy föltétel alatt.
Ha beállsz hozzám udvari gyóntató káplánnak. De nem mindig és mindenkit
fogsz te gyóntatni (engemet ugyan nem), hanem csak azokat, a kiket én
fogok hozzád küldeni. Gyanúm van a feleségemre, hogy megcsal. Tudom
bizonyosan, hogy megcsal. De nem férhettem hozzá a titkához, hogy
«kivel»? Ő és titkos szerelmese bizonyosan meggyónják azt az én udvari
káplánomnak; hanem az kegyes, szent ember s inkább kétfelé hagyná magát
fürészeltetni, mintsem eláruljon valamit azokból a titkokból, a miket
meggyóntak neki. De te nem olyan pap vagy, mint más. Neked már úgyis
mindegy az, egy-két thermometrumfokkal magasabban fütik-e be számodra a
poklot? nem tesz különbséget. Az eddigiekért is odajutsz, csakhogy ha rá
nem állsz az ajánlatomra, most mindjárt utazol oda; ha pedig ráállsz,
hát csak időjártával. No, hát beleegyezel-e, hogy udvaromhoz jőjj
káplánnak?» Beleegyeztem volna én akármibe, csakhogy a nyakamat kihúzzam
abból a szoros hurokból s így kerültem ide a kastélyba, a hol mindaddig
rejtve tartogattak, a míg a gyóntatás ideje el nem jött. Mikor oda
láttalak jönni a gyónószékhez, szegény fiú, bizony Isten megesett rajtad
a szivem. Felismertem a régi jó pajtást benned s mikor meggyóntad a
bűnödet s fölfedezted előttem a te bűnös egyetértésedet a szép
Persidával (a mely bűnt köztünk mondva, nagyon sajnálom, hogy nem én
követtem el), azt gondoltam magamban, hogy de biz ezt nem árulom el a
herczegnek: hadd nőjjenek a szarvai még nagyobbra. Hanem aztán te magad
rontottad el a dolgot. Mert a mint kiszabtam rád a penitencziát, hogy
bűneidért vezeklésűl búcsura kell menned a berdiczovi boldogasszonyhoz,
még pedig borsókon, hét szem borsót eresztve mindegyik sarudba a talpad
alá, hát akkor te elkezdtél velem alkudozni, hogy nem volna-e szabad
száraz borsó helyett zöld borsót tenni a sarudba? S aztán, hogy «engem»
irgalomra birj, felhoztad előttem érdemedül, hogy te voltál az, a ki a
gonosztevő hajdemákokat kelepczébe vitted és elárultad a berdiczovi
ostromnál. Hej, hogy szerettem volna a hajadba kapni a gyóntató rácson
keresztül! Hát te voltál az, a ki az én vidám czimboráimat mészárszékre
juttattad! a ki a mi szép terveinket mind dugába döntötted! Ugyan huztam
is a fejedre egyet a bűnbocsátó pálczával, hogy tudom, megérezted! De
már most be volt kötve a koszorúd. Rögtön felfedeztem az
istentelenségedet a herczegnek s megkaptad a jutalmadat érte. Ime,
megkaptad ezt az egész palotát, mert úgy a nyakadhoz van az vasalva,
hogy el nem szaladhat tőled.
Nekem az volt a legközelebbi kérdésem a gonosz hajdemák paphoz:
– Mi történt a herczegnővel?
– Arra ne legyen neked gondod, fiacskám. A herczeg sokkal okosabb ember,
mint hogy azt a titkot, a mi az ő gyalázatát rejti, kivigye a piaczra. A
szép Persidával még csak egy görbe tekintet sem tudatja, hogy el van
árulva. A miért téged ide juttattak, annak az oka a rád kisült
hamisítás, egy nemes lovag nevének álorczás bitorlása; item: a
hajdemákokkal való czimboraság s mindezekért megérdemled az egy halált.
Hanem a miért nem egy, de száz halált mérne a herczeg a fejedre, hogy a
szép Persidával együtt néztél a holdvilágba, azt soha sem fogják
elmondani senkinek. A szép Persida majd egyszer egy szép körte vagy
baraczk izlelése után gyomorgörcsöket fog kapni s harmadnapra fényes
temetés lesz a Visznovieczki herczegi palotában. Azonban az is
megeshetik, hogy a herczeg jár hasonlóan s az ő temetési pompája
következik el hamarább. A melyik hamarább megtréfálhatja a másikat.
Hanem hát gondolj te csak magadra. Mert kétféle dolog közt lehet
választanod. Vagy azt kivánod, hogy birák elé állítsanak; a mikor a
legszelidebb büntetésed az lesz, hogy kerékbe törnek; ha csak a herczeg
kegyelemképen fejedet nem véteti. Vagy pedig itt maradsz ebben az
oduban, a falhoz vasalva s küzdesz a férgekkel, a míg élsz s megadod
magad a férgeknek, mikor meghalsz. Tertium non datur.
Én azt mondtam rá, hogy inkább végezzenek velem rögtön, ha lassu tűzön
sütnek is meg vasrostélyon, hogysem itt töltsem a naptalan napokat
időktelen időkig. Örömest meghalok.
– No akkor hát, fiam, azért jöttem hozzád, hogy a haldoklók utolsó
szentségében részesítselek; szólt a hajdemák pap, s kivette a zsebéből a
nekem szánt ostyát.
– Eredj a pokolba! Kiálték rá dühösen. Kell is nekem a te absolutiód! Te
is pokolra jösz, valamint én.
– Az igaz fiam, mondá a gonosz pap; csakhogy te gyalog mégy oda, én
pedig szekéren. Hát csak az a kérdés, hogy így akarsz-e odáig
kutyagolni, még a bűneid batyuját is a hátadon czepelve, vagy pedig
elfogadni az én kinálásomat, ki szintén oda tartok, hogy kapj fel az én
szekerem saraglyájába.
– No hát vigyen el az ördög! mondám neki, áldj meg! Hogy a mennykő
csapjon beléd!
Ezzel el hagytam magamon végezni az utolsó kenetet, s felnyitottam a
számat az ostya átvételére. A mit pedig amint lenyeltem, rögtön úgy
elnyomott az álom, hogy nem láttam magam előtt többé a hajdemák papot.
Bizonyosan meg volt mérgezve az ostya narcoticummal.
A FEHÉR GALAMB.
A mély álomban is csakugyan azt a börtönt láttam magam körül, a melyben
valóban be voltam zárva és kezeimen, lábaimon, nyakamon a vasbilincseket
éreztem. Hanem a mécs helyett, mely a penészes boltozatot megvilágítá
addig, valami ismeretlen fény derengte azt át, mely fölülről látszott
jőni, s a mint fejemet nagy nehezen fölemelém, hogy föltekintsek, egy
fényes nőalakot láttam magamhoz alászállni, a kinek hófehér kantusa
ragyogott, mint a hó s kék palástja, mint a csillagos ég, fején levő
koronája, mint a felkelő hold; de mindeneknél fényesebben világított az
arcza. Az olyan fényes volt, hogy nem mertem belenézni. A karján pedig
tartott egy kis csecsemő gyermeket, a ki a picziny kezének a mutató
ujját az ajkai előtt tartá.
Azt hittem, hogy a Mi Asszonyunk, a boldogságos Szűz anya szállt le
hozzám.
Csak mikor megcsókolt és a nevemen szólított, akkor ismertem rá az ő
lágy édes hangjáról, hogy az én Madusom az.
Az én szegény, elhagyott, elfelejtett feleségem.
Úgy szégyenlettem ő előtte azokat a békókat, a mik a falhoz szorítva
tartottak. Ha azt fogja tőlem kérdeni: ki rakta rád azokat? hogy valljam
meg neki: «egy szép asszonynak a szép szemei, a mik te tőled
elragadtak».
De nem kérdezett semmit; folyvást mosolygott és mindig csak ő beszélt,
azon az ismerős, szelid, hűséges, szívből jövő hangon:
«Szegény jó Baránom. Milyen nyomoruságra jutottál! De ne légy szomorú,
mert mi azért jöttünk le hozzád, hogy téged megszabadítsunk innen. Én
most az Isten paradicsomában lakom s elmondom, hogyan jutottam oda.
Karácsony estéje után, mikor én is az én betlehemi jászolom vendégét
vártam, s a te ajándékoztad Szűz Mária kép előtt imádkoztam csendesen,
ismerős lépések hangzottak a kunyhónk előtt. Hangjukból megtudtam, hogy
azok nem a te lépéseid, hanem az apámé. Hirtelen felkaptam a Szűz Mária
képét, hogy eldugjam azt valahová; mert tudtam, hogy ha meglátja azt
nálam, megharagszik érte. De mikor el akartam dobni, olyan fájdalom
szállt a szivemre, hogy nem tehettem egyebet, mint mind a két kezemmel a
szivemhez szorítottam a képet. Belépő apámra alig ismertem rá. Arcza
össze volt vagdalva, és félszeme kiütve. «A te Baránod elárult minket!»
hörgé rekedten s a véres szeme helyével még iszonyúbban nézett rám, mint
a megmaradottal. Én menteni akartalak, hogy talán nem tetted azt. Ekkor
rám ordított. «Te is bűntársa voltál! Mit szorongatsz a kebledhez?» –
Nem hazudhattam. Mondtam, hogy Szűz Mária képe. «A berdiczovi barátok
ajándéka!» ordítá az apám, tombolva, s azzal megragadta a hajamat,
térdre rántott, kivonta a handzsárját, én hallottam süvölteni a fegyvert
a levegőben s aztán mintha az ég szakadt volna a fejemre.
A fényes alaknak a nyakán köröskörül látszott egy vérpiros vonal, mint
egy vékony nyakszalag, s annak a közepén egy függő piros csepp mint egy
klárisboglár.
«De a másik pillanatban már az égben voltam, a hol minden fájdalom
átváltozik egyszerre gyönyörré. A mennyország titkait te neked
elmondanom nem szabad. De nem egyedül jutottam oda. Nézd kis
gyermekünket: ez már az égben született. Túlvilágra költözött anyjával
egyszerre szállt az égbe. Ez a te kicsi angyalod. Ez kivánkozott le
hozzád, hogy tégedet nagy veszedelmedből megszabadítson.»
Azzal odahozta hozzám a kis gyermeket, s a mint annak a parányi kis keze
átfogta a rámvert bilincseket, azok egyszerre lepattantak kezeimről,
lábaimról. Ámde a nyakamra kovácsolt vas-örvet nem birta
keresztülmarkolni picziny kezeivel, azért nem törhette ketté. Hanem
akkor megragadta két kézzel s egy rántással kiszakítá a falból; a mit
huszonnégy ló nem birt volna onnan kihúzni.
«Oh édes kis fiacskám, mondék neki, megcsókolgatva piczi kezecskéjét; ha
ez a te kezed olyan erős: ragadj meg engemet az üstökömnél fogva, s vigy
fel engem is oda, a hol te lakol.»
A kis gyermek erre ismét a szája elé tette a mutató ujját, jelezve, hogy
neki beszélni nem szabad. Helyette megfelelt az anyja.
«Nem, édes Baránom, te oda, a hol mi lakunk, nem jöhetsz. Elébb még sok
megpróbáltatást kell kiállanod ez árnyékvilágban, s futnod mindaddig, a
míg egyszer valami olyan jó tettet el nem követsz, a miért valaki
őszintén, igazán, szívéből, azt nem mondja rád: «jutalmazzon Isten!»
Egyetlen jótettért bejutsz a mennyországba; de száz búcsujárásért, ezer
imádságért – be nem jutsz oda!»
Bizonyítja nagy bűnös voltomat, hogy még most is élek; s minthogy azt az
egy jót, a miért megáldjon valaki, többé nem lehet módomban elkövetni,
nem is fogom látni soha többé az én kis angyalkámat s az én jó
Madusomat.
E szavak után inte a fényes alak, hogy kövessem őt. A kis gyermek, a
mint öt ujjával érinté a falat, a kövek kétfelé nyiltak előttem, a miken
végig haladtunk. Madus alakja bevilágítá a sziklákat, a mélységeket, a
mikbe hosszú lépcsősoron át hol le, hol felszálltunk. Úgy tetszett,
mintha a katakombákban járnék, vagy magában a labyrinthban. Egyszer
aztán a sziklafolyosók helyett sűrű erdő mélye fogadott bennünket:
láttam a széles derekú mohos fákat, a mik olyan sűrűek voltak, hogy egy
embernél több nem haladhatott át közöttük; láttam, a mint Madusom fehér
köntöse végig sepert a földön, hogy fénylettek utána a megérintett
árumvirágok és gombák. Hanem aztán lassankint elmaradtam tőle. Ő repülni
látszott, én pedig ólomlábakon jártam. Egyre távolabb estem tőle. A
fénylő tünemény elveszté emberi alakját. Utoljára már csak olyan volt,
mint mikor egy sűrű erdőbe hosszú fasor nyilásán át besüt az alkony
fénye. A friss hideg lég csapdosta arczomat, s én attól fölébredtem.
Ott voltam, a hol álmom végződött. Sűrű tölgyerdő közepén, a minek egyik
széléből, a fák nyilásain át derengett hozzám az alkony fénye.
Ugyan az a koldus mez volt rajtam, a miben Berdiczovból Lembergig
eljöttem: – ez uttal nem álruha; – mellettem a mankó; de üresen.
Kibotorkáltam az erdőszél felé, a honnan a világosság jött. Egy emberi
lakot nem láttam se közel, se távol. Több napi járó messzeségre lehettem
a lengyel székvárostól, uraságom és nyomorúságom szinhelyétől. – S ha
végig néztem koldus rongyaimon, a mikben a zárdából eljöttem, könnyen
azt hihettem volna, hogy az egész lembergi élményem nem volt egyéb, mint
egy rossz álom: – ha a bizonyítékot el nem hoztam volna magammal. A
nyakamon ott maradt az a széles vastag vasörv, a mit a kis angyalkámnak
a keze nem birt összetörni.
(«No ez ugyan nevezetes egy história volt! mondá a nagyherczeg.
Csodálatos megmenekülése egy gonosztevőnek mennyei segítséggel.»)