karassiaruhák, a selyem és kamuka az asszonyok öltözetén, maguk az
asszonyok is, a kik azt viselték, az ország minden részéből voltak
összerabolva.
De a rablók és rablottak, ebben a rablott pompában oly ártatlan
boldogságban éltek együtt, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mikor még
nem volt semmi öltözet.
Nem is az ő kezük véres keresménye volt az. Ők szántottak, vetettek,
kapáltak és arattak. Bő termésüknek fölöslegét fölhordták a barlangba s
elhagyott társaik ezekért cserébe adták nekik a kerek föld összerabolt
pompáját. A harangot is azok lopták a számukra.
Mikor e völgyet fölfedezték, semmi vad és szelid állat nem volt benne, s
minthogy felnőtt tulkot ide a barlangon át szállítani nem lehetett, a
hajdemákok úgy hordták ide összekötött lábaiknál fogva rudra akasztva a
szopós borjúkat, bárányokat és malaczokat, s most már csorda- és
falkaszámra tenyészett a völgyben minden házi állat. Hús, kenyér,
gyümölcs annyi került ki innen, hogy a világ végéig ostromolhatta a
Preszjaka-barlangot akármi potentát, a bezárt őrséget ki nem
éheztethette belőle.
Hanem ha azt a vízvezetéket sikerült volna elrontani, akkor egyszerre
vége lett volna a Viszpa-Ogród egész dicsőségének; a völgykatlan megint
olyan kietlen, lakhatlan vadonná zordult volna el, a milyen volt annak
előtte, s ember és állat kiveszett volna belőle, és a szép gyümölcsösök
az első kánikulában mind kiszáradtak volna a megszorult hőségben.
Ezért voltak oly kétségbeesve a hajdemákok, mikor az ostrom alatt a
vízcsatornájukat ez a veszély fenyegette.
A Viszpa-Ogród népe egészen úgy élt, mint Ábrahám apánk családja a
hajdani szent földön. A legvénebb volt a pátriárka. Az parancsolt s az
osztotta fel a munkát s az aratás után a termést.
Minden ember annyit kapott a maga részére, a mennyit háza népével együtt
el birt fogyasztani.
Papjuk nem volt, valaminthogy Mózes előtt a Jehova-hivőknek sem volt.
Vasárnapot nem tartottak; hanem a derült idő volt a munkanap, az esős
idő az ünnepnap.
Nem imádkoztak; de nem is követtek el semmi vétket. A hol a családapa
mind legalább is rablógyilkos volt valaha, soha egy veszekedő szót nem
lehetett hallani az enyim-tied fölött, sem egy káromkodást, s azok az
asszonyok, a kik semmi oltár előtt nem esküdtek a férjeikkel össze, a
kiket úgy hurczoltak ide erőszakkal, olyan hűségesek voltak, hogy idegen
férfi meg nem mondhatta, milyen színűek a szemeik?
A mint megérkeztünk, a patriarka, a kit Zorawnak hittak, magához hivott
minket lakomára, a törzslakosokkal együtt, a kiknek a száma mehetett
nyolczvanra. Mind rettegett rablók hajdanában, most pedig békességes
pásztorok és szántóvetők.
A lakoma után kivezetett minket a patak partjára, s egy közös kobakból
mindannyian testvériességi áldomást ittunk friss vízből; más italt itt
nem mérnek, s végül a kobakot összetörtük a szövetség megmásíthatlan
jeléül.
Ott azután kimérte az öreg a számunkra a házhelyet, azt kiczövekelték;
azzal neki állt az egész falu népe az építésnek, egyik a szálfákat
vágta, másik ácsolt, fürészelt: a jövevény, az új letelepülő számára az
egész község dolgozik. Két nap alatt tető alatt volt a kis hajlék,
ellátva kezdetleges butorokkal, edényekkel; az akolban fejős tehén,
kecske, az asszony számára. Tőlem meg azt kérdezte az öreg, hogy miféle
szerszámokat adjon, a mikkel valami munkához kezdjek?
Átláttam, hogy itt dolgozni kell; a mit énnekem az iskolában nem
tanítottak, sem pedig a táborban. Én a kovácsmesterséget választottam.
Ott mégis kerül valami vas a kezembe, a mi nélkül én szerencsétlennek
érzem magamat.
Azonban igen rövid idő alatt egészen kibékültem az állapotommal. Az
embert a rabság elálmosítja.
Kivált az ilyen rabság, a hol a börtönfalat a végtelen bérczoldalak
képezik, s a börtön egyetlen ablaka a mennyei firmamentum. Keresztülásni
e falat nem lehet, se ehhez az ablakhoz fölkapaszkodni s kiszökni rajta.
Az ember ellankad utoljára s megadja magát.
Én már egészen megszoktam, hogy egész nap verjem a vasat s aztán a
tűzhely mellett sütő-főző feleségemhez hazatérve, hallgassam az ő apró
bajait, hogyan fulladt bele a kis kácsa a tojásba? s tanakodjam vele,
vajjon a savanyú kecskerelevél volt-e az oka, hogy a tehénnek a teje
összement? vagy a pemétfű, a mivel a fejőedény ki lett forrázva?
Mikor pedig aztán egy napon az én kedves Madusom szemérmes
arczpirulással sugott meg nekem valamit, a mitől a férfi szív nagyot
szokott dobbanni örömében, kevélységében, akkor meg aztán épen semmire
se gondoltam többé az egész világon.
Egész napomat az a gondolat foglalta el, hogy apa leszek.
Családom lesz, s annak ez a földfolt lesz az otthona.
Ez a gondolat olyan volt, mint a fának a gyökere, oda nőttem általa
ehhez a földhöz.
Mennyire megbecsültem ez órától fogva az én jó Madusomat!
Igérhetett volna nekem a sors akármit. Igérhette volna végtől végig azt
az egész tarkabarka képet, a min azután keresztül vitt, cserébe a
Madusomért, meg ezért a kis házikóért, a mit az ő vidám danája fölvett,
mikor már messziről közeledtem, dehogy cseréltem volna meg vele!
III. A KOLTUK-DENGENEGI.
Én már egészen meg voltam nyugodva a magam csendes boldogságában; egész
világom a Viszpa-Ogród sziklakeretében volt, s egész sorsom abban az
édes mosolygásban, mely hazatértemben az én jó Madusom arczáról
tündöklött elém.
A kovácsműhelyben csak délelőtt dolgoztunk; a délután mindenkinek arra
volt hagyva, hogy a maga háztáját gondozza.
Épen egy bölcsőnek való kast fontam szép piros fűzfaágakból, a folyosóm
tornáczán ülve, a mint egyszer csak egy sötét árnyék elfogta előlem a
nap sugarait, a mi már a magas sziklák között leáldozni készült. (Itt a
Viszpa-Ogródban nyáron is nyolcz órakor kelt föl a nap, s öt órakor már
esteledett.)
A mint feltekinték, Nyedzviedz alakját láttam magam előtt. Ez volt az, a
mi árnyékát rám vetette.
Megdöbbentem.
– Te is ide szorultál már, a Viszpa-Ogródba? kérdém tőle. Az ellenség
vert ki, vagy társaid számüztek?
– Nem, Barán, felel a vezér. Nem azért jöttem ide, hogy köztetek
maradjak; hanem hogy téged is magammal vigyelek. Nem érünk nálad nélkül
egy ütet taplót. Az ágyuval senki sem tud bánni. Pedig most nagy
dologhoz készülünk. Egy gazdag karaván jön a mohilovi búcsúra
Törökországból: gazdag török, rácz és zsidó kereskedők. Sok katona
kiséri őket. Ezt kézre kell kerítenünk. S onnan mindjárt fordulunk
Berdiczovnak. Ebbe a kolostorba van összehalmozva a gazdag barátok
minden kincse. Olyan erősség az, mint egy vár. Széles falai vannak
lőrésekkel s a barátok nagy számú őrséget tartanak benne. Ágyu nélkül
azt meg nem ostromolhatjuk. Velünk kell jönnöd. Én megteszlek
zászlótartónak a seregnél és alvezér fogsz lenni utánam.
Erre a szóra a Madus is kijött a konyhából s nem hogy örült volna az
apja látásának; hanem még inkább rátámadt:
– Minek jön kend ide, az én jámbor, szelid Baránomat elcsalogatni innen?
Ő meg van elégedve a maga kis gunyhójával és kicsi feleségével. Nincs
neki szüksége a kendtek rablott kincseire. Minket eltemettek kendtek; mi
meg vagyunk halva. Hagyjanak nekünk békét a más világon.
A Nyedzviedz erre azt mondá nekem:
– Hallod-e, Barán! Ki parancsol egy asszonynak a háznál? Vagy az ura,
vagy az apja. Ha te, az ura, nem tudsz parancsolni neki, hát majd akkor
én, az apja, megmutatom, hogy hogyan kell egy asszonyt kifizetni, a ki
akkor beszél, mikor nem kérdezik.
Én aztán, ismerve a vezér heves természetét, nyájas ölelgetéssel
rávettem a Madust, hogy térjen be velem a házba, ott aztán egészen
lebeszéltem a lábáról azzal a kecsegtetéssel, hogy csak hadd menjek én
most el az apjával, majd ha egyszer annyi pénzt szereztem össze, hogy
abból tisztességesen meg lehet élni, s aztán vezéri állásra jutottam a
hajdemákoknál, akkor visszatérek ő hozzá s hatalmamnál fogva
kiszabadítom őt ebből a magányosság sírkertjéből s elviszem őt magammal
valami nagy városba, a hol selyemruhájával fogja söpörni a földet s
nagyságos asszonynak fogják hivni.
Ez a biztosítás a szivére hatott. Nagy sirások és ölelgetések között,
nagy nehezen eleresztett a Nyedzviedzzel; de még mikor a sziklaösvényről
visszatekintettem a völgybe, akkor is ott láttam a kis fehér házunk
ajtajában piroslani fejkendőjét. A kedvencz galambja egész a barlang
szájáig elkisért, s ott leszállt a vállamra s a fülembe turbékolt; úgy
kellett erővel elhajtanom.
A régi czimborák nagy üdvriadallal fogadtak, s föltámadásom ünnepét nagy
ivással ülték meg. Én is, a mint a bort újra megizleltem, a miben régóta
nem volt már részem, úgy elfeledtem az egész Viszpa-Ogrodot, mint egy
álmot. Tudva van, hogy egy borivó ember, ha sokáig visszatartóztatta
magát az italtól s aztán megint hozzájut a kancsóhoz, kegyetlenebb ivó
lesz, mint a ki folyvást gyakorlatában maradt.
A hajdemákok nem is ittak más bort, mint tokajit. Ki tudták válogatni a
főurak és papok pinczéiből az asszuszőlős átalagokat.
Másnap a preszjakai barlangból felkerekedtünk a mohilovi búcsúra.
Tizenkét napi járásnyi távolban esik az a barlangvárhoz.
Azon vidéken nem is tudtak talán róla, hogy vannak hajdemákok a világon,
vagy legfeljebb a dajkák meséltek felőlök. Ki gondolt volna arra, hogy
egy más országból kerekedjék elő egy ilyen hatalmas rablócsapat.
Mindig éjszaka utaztunk, olyan vadonhelyeket válogatva, a miken rendes
utazó soha nem jár; nappal rejtőzve maradtunk sűrű erdőkben, mély,
lakatlan völgyekben; kémeink, tudakozóink, mindenféle álruhákban
mértföldnyire jártak előttünk.
Nem tértünk be semmi faluba élelmezés végett, a mi szárított hust
hoztunk magunkkal, azzal éltünk az egész úton, meg erdei gombával.
Végre megtudtuk, hogy a törökországi karavánnak mikor kell megérkezni
Mohilov alá.
Egy mocsári erdő két oldalán elrejtőzénk s két napig vártunk ott,
életjelt nem adva magunkról.
Ekkor már utolsó élelmiszerünk is elfogyott s minekünk a rejtekeinkben
nem volt mit ennünk más, mint nyers békahus és madártojás.
Ott vonultak el előttünk a vásárosok, a kik mind a mohilovi bucsúra
siettek, megrakott öszvéreikkel, társzekereikkel; vitték a sok
borsoskát, pereczeket, füstölt kolbászt, turót ládákkal, vendelyekkel, a
drága borokat, méhsört tömlőkben, hordókban. Mi majd elepedtünk értük s
csak a kezünket kellett volna kinyujtani utánuk. De a vezér tilalmat
vetett ránk: «nem zabálni jöttetek most ide!»
Már fogytán volt a türelmünk, a mint egyszer nagy dob-, trombitaszó
jelenté, hogy most jönnek már, a kikre oly szívszakadva várunk.
Öszvéren, lóháton, tevepupon ülve, kétkerekű, ökörvontatta födött
szekéren valami másfélezer ember. Közöttük feles számú katonák,
pánczélingben, ostromtutyival, alabárddal és muskétával. – Elegybelegy
társaság volt.
Mi nagyon is sokan voltunk ellenükben; valami háromszázan.
A mint egy jelszóra egyszerre kitörtünk a mocsár bozótja közül, az egész
karaván összezavarodott; a katonák elkezdtek lövöldözni, nem nézve, hogy
kit találnak; mi pedig akárhová lőttünk, az a tömegben nagy pusztítást
tett; lett nagy zűrzavar, a ki futhatott, elfutott, prédára hagyva
szekerét, öszvéreit; a hajdemákok ördögmódra dúltak a megrémült vásáros
nép között, hogy én egészen elkábultam a borzasztó öldökléstől, a mihez
hasonlót még soha sem láttam, s egészen elzsibbadtan ültem le egy
zsombikra. A fejem zúgott.
Egyszerre egy vén török kalmárt látok felém biczegni, a hóna alatt egy
mankóval. Sánta is volt, vén is volt, meg is volt sebesülve.
Egyenesen felém tartott, s mikor odaért hozzám, mankóján végig
ereszkedve a földre, azt mondá nekem:
– Nosza fiam, huzd ki hamar a jatagánodat s vágd le a nyakamat, kérlek.
Én csak elbámultam ezen a furcsa kivánságon s azt mondtam neki: «én
ugyan nem teszem ezt a bolondot».
– De csak vágd le kérlek a nyakamat frissen; aztán neked ajándékozom az
én «Koltuk-dengenegi»-met.
«Koltuk-dengenegi» annyit tesz törökül, hogy «Koldus tengetőbot».
Én azt feleltem erre az öregnek:
– Már én bizony nem öllek meg téged «baba»; mert én se nem haragszom
rád, se gyilkos nem vagyok. Magam is úgy kerültem a hajdemákok közé,
mint Pilátus a credóba.
– Tudom, fiam, mondá az öreg. Látom az ábrázatodról, hogy te jobb ember
vagy a többinél, épen azért fordulok tehozzád s egyuttal, mikor arra
kérlek, hogy tégy velem irgalmas emberi cselekedetet, tégedet is
boldoggá akarlak tenni. – Ne félj semmit az én nyakamat gyorsan levágni,
nem lesz az gyilkosság tetőled. Mert meggyilkolni csak azt lehet, a ki
élő ember; azt mondja az Alkorán, a mi egyedüli igaz könyv a földön. Én
pedig nem vagyok élő ember többé; mert én nekem valamelyik lesben álló
orgyikos a puskájával a hasamba lőtt. Az ilyen seb pedig halálos és
mindig gyógyíthatatlan. Nekem el kell pusztulnom vele. Ellenben a
fájdalom és vérvesztés miatt elfutni nem birok, s ha a rablók kezébe
jutok, azok mindenféle válogatott kínzásokat fognak velem elkövetni.
Azért kérlek, hogy szabadíts meg egyszerre a szenvedéseimtől, s vágd le
a nyakamat ezzel a szép jatagánnal. Nézzed, milyen szép jatagán. Ezt is
neked adom örökbe.
Nekem azonban még ekkor sem volt kedvem az ő kopasz fejét levágni s
leráztam a nyakamról a kérelmével.
– Eredj, baba, ha meguntad az életedet, vágd le magad a nyakadat azzal a
szép jatagánnal, vagy kösd fel magadat, elég sok szép fa kinálkozik itt
számodra az erdőben.
Erre az öreg török áhitatos képpel így felelt:
– Jaj, édes fiam, azt én nem tehetem. Tudod, hogy az Alkorán szerint, (a
mely pedig egyedüli igaz könyv a földön) hétféle pokol van; egyik
mélyebb és gonoszabb, mint a másik. A legfelső a mienk, igazhivő
muzulmánoké, a második mindjárt a tiétek, Krisztus hiveié; a hetedik a
Gyehenna pedig az istentagadóké; de negyedik a «Morhut» azoké, a kik
öngyilkosul maguk vetnek véget az életüknek. Nekem tehát három pokollal
mélyebben kellene leszállnom, ha a te tanácsodat akarnám elfogadni. És
abban a három pokolban háromszázharminczhárom esztendeig kellene
bujdokolnom, a míg csak a magam poklába eljutnék; a míg, hogyha egy
hitetlen kezétől esem el, a milyen te vagy, az Alkorán szerint, mely
bizonyára nem hazudik, egyenesen a paradicsomba jutok föl.
Nagy volt a csábítás. Egy jámbor törököt a pokolból egyenesen a
paradicsomba szállítani föl, a saját kivánatára.
De én mégis ellenálltam. Eszembe jutott, hogy a saját szentirásunk, a
mely pedig szintén egyedül igaz könyv a földön, azt mondja, hogy a ki
fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni, s megint csak eltoltam
magamtól az öreget, a ki minden áron rám akarta kötni a fejét, mint a
házaló festett kelméjét.
– De lásd, neked adom a koltuk-dengenegimet is, könyörgött az öreg
előttem.
– Aztán hová legyek én a te mankóddal?
– Nézzed fiam, szólt az öreg. Ha ezt a hónaljtámaszt lesrófolod róla,
hát meglátod, hogy ez a koltuk-dengenegi meg van töltve aranynyal.
Azzal lesrófolta az öreg a mankó vánkosát s egy csomó aranyat töltött ki
belőle a markába. Nagyon sok pénz lehetett ott. A szemem is káprázott
tőle.
– Ezt mind neked adom.
Én mégis ellenálltam a csábításnak.
– Nem ér az nekem semmit, baba; a hajdemákoknál az a törvény, hogy
senkinek se szabad magánál pénzt tartani. A mit rabolnak, a
Preszjaka-barlangba érve, mind átadják a vezérnek, s az mind a közös
kincstárba vándorol. Jaj volna annak, a kinél egy árva lengyel-garast
megtalálnának. A hajdemák nem magának rabol; hanem a társaságnak. Mert a
hajdemák semmiért sem fizet. Azért én nekem a te aranyaid semmit se
használnának, csak veszedelmemre volnának.
– Dehogy nem, szólt az öreg; látod fiam, te jobb ember vagy, mint a
többi, fiatal vagy még; nem neked való élet ez. Ha az én sok pénzemet
öröklöd, azzal elmehetsz Oláhországba, Havas-Alföldre, a hol senki sem
ismer rád. Vehetsz magadnak falut, kastélyt, jobbágyokat,
megházasodhatol, talán van is már fiatal szeretőd: élhetsz vele
nyugodalmasan, boldogan; nem kell az erdőket, barlangokat bujnod.
Ez a szó szeget ütött a fejembe. Eszembe jutott az én kedves, jó
Madusom. Ha én azt a Viszpa-Ogrodból magammal elvihetném; ha én őt
tisztességes, boldog életű úri asszonynyá tehetném! s miért ne
történhetnék az meg? Most már zászlótartó vagyok a hajdemákok között.
Nem sokára alvezér leszek. Egyszer, mikor a Nyedzviedz valami
rablókalandra a társaság zömével messze eltávozik, én az otthon
maradtakat leitatom, egy kis jó theriákot keverek a méhserük közé, s
mikor valamennyit elnyomja az álom, én Madusommal együtt megszököm
tőlük. Ez olyan kecsegtető gondolat volt, hogy önkénytelenül nyujtottam
ki a kezemet az öreg török handzsárja után.
– De hová dugjam én el ezt a te sok pénzedet?
– Hagyd csak a koltuk-dengenegiben. Mikor visszakerülnek a hajdemákok,
panaszkodjál előttük, hogy a lábad összezsugorodott a hideg mocsárban
állástól. Sok emberen megesik az, a ki a vízben meghűti inait, hogy azok
összerándulnak s örök időkre kacska marad. Akkor bizonyosan el is fognak
hagyni maguktól, mert sánta czimborát nem örömest hordanak magukkal a
rablók. Te pedig a kincseket folyvást a te hónad alatt hordozhatod.
S aztán még megtanított rá az öreg, hogy hogyan kössem össze a bal
lábamat, hogyan tegyem a sarkamat a koltuk-dengenegi kiálló csapjára, s
hogy járjak azontúl féllábon.
A Madusomra gondoltam, a kiért el tudtam volna féllábon menni egész
Jeruzsálemig.
– No már most hát fogd a jatagánom a markodba, szólt az öreg, s aztán
még ő tanított, hogy hogyan bánjak vele. – Ne úgy csapj le vele, mint a
mészáros a taglóval, hanem úgy húzd végig csapás közben, mint a
hegedüvonót. Majd én odatérdelek eléd. Aztán csak ide vágj, nézd, a hol
az első gerinczcsont kiáll a nyakszirtből. Aztán merően odanézz a
szemeddel, a hová vágsz, s a jatagánt egyenesen fogd, hogy a markolata
megfeküdje a tenyeredet, akkor szépen az élével fog találni, nem
bicsaklik félre.
Addig beszélt, addig biztatott, míg egyszer az ördög megtaszította a
kezemet, (a ki mindig ott leskelődik a halandó ember háta mögött) s én
csak azt vettem észre, hogy egy fej nélküli ember esik a lábamhoz, a két
térdemet átölelve, míg egy embernélküli fej messze gurul alá a lejtőn
ide-oda csapva magát a fák törzseihez.
(«Homicidium», emberölés, diktálá a soltész a jegyzőnek.)
(«Igen, de enyhítő körülmények között», veté közbe a nagyfejedelem; a
megöltnek saját kivánatára, az Alkorán helyeslése szerint s a hátul
leskelődő sátán incselkedése mellett.)
– Mégis emberölés volt az, folytatá Hugó. S én nagyhamar megbántam, hogy
ezt tettem; mert keservesen meglakoltam érte. A véres tett végrehajtása
után fogtam a mankót a hónom alá, s megpróbáltam sántikálni. Úgy
baktattam a czimboráim után.
Azok roppant prédát ejtettek. A ki el nem futott a karavánból, azt
levágták s lerakva az elfogott öszvérekről a zsákmány javát, azt a saját
vállaikra vették; mert azon az úton, a melyen ők járni szoktak,
teherhordó állattal nem lehet botorkálni.
Mikor én a mankóval sántítva eléjük kerültem, nagy hahotával fogadtak.
– Hát téged mi az ördög lelt? Kérdé tőlem Nyedzviedz.
– Jaj, hagyd el! odavagyok! nyöszörögtem én keservesen. Koldussá lettem,
a mint egy sánta törököt, a ki a mankós lábával nem tudott előlem
elfutni, megöltem, az haldokolva azzal átkozott meg, hogy «no hát vedd
hasznát a koltuk-dengeneginek s légy olyan sánta mint én!» S abban a
perczben úgy összezsugorodott a bal lábam, hogy nem tudom többé
kinyujtani.
– Bizonyosan megbánta a lábad a hideg vízben álldogálást, mondá
Nyedzviedz. Megesik az az ilyen kényes kutyán, mint te vagy. De ne félj
semmit. Van közöttünk, a ki az ilyen baj meggyógyításhoz ért. Hej!
Przepiorka! Jer ide!
Megszeppentem. Ha vizsgálat alá veszik a lábamat, kisül, hogy semmi baja
sincs. Igyekeztem az inaimat minél jobban megfeszíteni, hogy görbe
maradjon a lábam, a míg Przepiorka tapogatja, kenegeti, huzogatja, hogy
csakúgy ropog bele minden csontom.
Egyszer aztán azt mondá Przepiorka, hogy:
– Bizony össze van ez a láb zsugorodva egészen.
Erre én elfelejtkezem magamról, s ijedtemben ki akarom nyujtani a
lábamat… s akkor aztán még nagyobbat ijedek. A lábam, a mit sántának
hazudtam, valósággal össze volt zsugorodva, nem tudtam többé kinyujtani.
Megvert az Isten. Rajtam maradt a veszedelem, a mit magamra hazudtam.
Csakugyan sánta maradtam igazán s nem tudtam lépni a koltuk-dengenegi
nélkül.
Hej, hogy átkoztam magamban azt a vén törököt, a ki a koltuk-dengenegit
örökül rám hagyta!
IV. A BERDICZOVI ZÁRDA.
– Ne búsulj semmit! mondá Nyedzviedz, mikor azt látta, hogy keservesen
vakartam a fejemet, azon való bánatomban, hogy a lábamat nem birom
leereszteni. – Most veszszük még csak igazi hasznodat, hogy
megsántultál. Ilyen ember kellett nekünk régen.
Azzal parancsot adott egy széles vállú ficzkónak, hogy vegyen föl a
nyakába, s aztán úgy lovagoltam emberháton, ha az egyik elfáradt,
változtatva a paripát egész az oczakovi erdőkig. A gonosz hajdemákok
azzal álltak rajtam boszut a kényszerü megnyergelésért, hogy folyvást
dalolták előttem-utánam azt gúnydalt, hogy: «Fáj a kutyának a lába.
Megütötte a szalmába».
Az oczakovi erdőben pihenőt tartottunk, ott azután azt mondta nekem a
Nyedzviedz:
– No Barán, te tovább nem jösz velünk, hanem elkecskebokázol a
biczebócza lábaddal Berdiczovba. Ott kikémleled a dörgést. Aztán
visszasántikálsz hozzánk a Presjakavárba, s hirül hozod, a mit
kitanultál. Akkor aztán attól függ, hogy milyen erővel induljunk neki?
Mert én el akarom foglalni Berdiczovot.
A mohilovi merénylet csodálatos sikere elkapatta a rablóvezért.
Mivelhogy itt háromszázad magával kétezer embert szétvert, a kik közül
legalább ezernek volt puskája, most már nem kevesebbre gondolt, mint
hogy egy bekerített várat bevegyen ostrommal.
Arra pedig, hogy valaki Berdiczovba bejusson, semmi sem volt olyan jó
alkalmatosság, mint egy sánta láb.
Messze földről, még külső országról is ez volt valamennyi sántának,
kacskának, zsugorodott tagúnak és inaszakadtnak a találkozó helye.
A berdiczovi úton egyik csapat a másikat érte, a ki mind a csodatevő
helyre igyekezett. A ki rongyos volt, mankójával mérte végig az utat, a
tehetősebbek öszvérre kötözve vitették magukat. A falusi parasztot
talyigába fektetve tolta a felesége; a grófok aranyos zsellyeszékben
vitették magukat s a polgárok kétkerekű ökrös szekeren utaztak mind
Berdiczov felé.
Berdiczov a fehér barátoké volt, egy kellemes völgy teknőjében
kiemelkedő halomra építve. Maga a kolostor erős bástyákkal volt
körülvéve, a miket még köröskörül vízárok is védett, sánczkarózattal. A
domb tövében volt egy hévízforrás, mely az árkokat ellátta s távolabb
már hétkerekű malmot hajtott. E vízárkon át csak szűk felvonó hidon
lehetett a bekerített kolostorba bejutni. A tömérdek bucsujáró nép – a
kolostor falán kívül épült városkában talált elhelyezést, s egyszerre
száz embernél többet nem eresztettek be, akármilyen nagy ünnep volt,
mert több nem is fért be a templomba; hanem ha nagy volt a sokaság,
egész nap tartották a misét, az egyik száz ember bejött az egyik kapun,
a másik száz kiment a másikon. Az udvaron, a bástyákon pedig állig,
sarkig fegyverezett őrség volt felállítva mindig éjjel-nappal, s gond
volt rá, hogy a látogatók semmiféle fegyvert be ne hozzanak magukkal.
Mert a berdiczovi kolostorban mesés kincsek voltak felhalmozva. Nem
csodálom, hogy úgy fájt azokra Nyedzviedznek a foga.
Egy oltár vert ezüstből csinálva, a mit Sztaniszló fejedelem
ajándékozott a kolostornak; egy áldozó-asztal, a minek tömör arany
táblájára volt felvésve az ajándékozó Leszczinszky grófnak a csodás
története; fogadalmi képek, csupa drágakövekből rakott mozaikmunkával,
arany kelyhek és medenczék, karbunkulusoktól szikrázó szentségtartók,
régi koronák, a miknek viselői kétszer akkora fejüek lehettek, mint mi
vagyunk; keresztek, miken a zafiroktól és igazgyöngyöktől nem látszott
az arany; drága ereklyetartók, ezüst szekrények, miken aranyból vert
szobrok vannak; aztán csodálatos mesterművű órák, a mik mind jártak,
ütöttek és harangoztak, s e szemvakító pompa és gazdagság, e kincshalmaz
és művészi remek közepett, azok a mankók, a miket az itt csodamódon
meggyógyult nyavalyások itt hagytak.
Mikor legelőször e kincstárházba beléptem, a sok drágaság között ezeket
a mankókat láttam meg legelébb.