minden másodikat. A leugrástól nem telt el három percz, hogy ismét ott
álltam a Madus előtt, tetőtől talpig fehéren a sótól, mint egy
bepúderezett ördög.
Az én kedves Madusom szemérmetes mosolygással fogadott engemet, a mint a
rablók a vállaikon visszahoztak s egy csodálatos szép virágot nyomott a
kezembe, a mit sokáig viseltem a keblemen. A fölötti örömemben meg is
akartam őt csókolni; de a harámbasa megfogta a galléromat s
visszarántott.
– Hohó, ficzkó! Ez még csak a keresztelő volt: hátra van még a bérmálás!
Előbb át kell térned a vallásunkra. Mert a fejedelem leányát csak
hasonló vallásbelinek szokták odaadni. No iszen, énnekem ez volt épen a
leggyöngébb oldalam. Azt mondtam, hogy nem bánom.
A vezér mindjárt intett egyik társának, hogy készüljön a czeremoniához.
Ez volt a pópa.
Mindjárt gondoltam, mert ez tudott leghatalmasabban inni és dalolni a
lakománál valamennyi között.
– Mert lásd, magyarázá a vezér, a ki a mi társaságunkba belép, annak
mind új nevet kell fölvenni. Az én nevem az, hogy «Nyedzviedz», a mi azt
is teszi, hogy «medve», de meg azt is, hogy «nincsen párja». Azért
hívják úgy, mert a medve soha sem jár a párjával. Hát neked mi nevet
adjunk a bérmálásban?
Ekkor aztán előálltak a bérmáló keresztapáim: az egyik azt mondta, hogy
legyen a nevem «szczupák» (csuka), a miért oly jól tudok uszni, a másik
«lyabedz»-nek ajánlott (hattyu), én azonban azt mondtam nekik, hogy nem
az uszásban van az én fővirtusom, hanem a bombardérozásban, nevezzenek
«barán»-nak (kos).
Ez alatt a nagyszakállú rabló felöltözött pópának. Nagy aranyos süveget
tett fel a fejére, a mi nagyon illett a hájtól csepegő csimbókjai fölé,
a gunyája hegyébe öltötte fel a nehéz aranyvirágos palástot s még két
óriási aranyhimzésű papucsot is öltött fel, a mik valami szentnek az
ereklyéi lehettek nyilván, mert bocskorostúl elfért benne a lába; a
kezében pedig egy nagy massziv ezüst keresztet emelt. S énnekem az a
gondolatom támadt ebben a pillanatban, hogy ez a pópa ebben az aranyos
palástban azzal az ezüst feszülettel egy másik pópát agyonütött
bizonyosan azért az aranyos palástért.
Azután elkezdett velem mindenféle hókusztpókuszt csinálni, a minek csak
a formája volt, azt hiszem, a liturgia, mert a szavakat nem értettem,
görögül voltak; hanem azt vettem észre, hogy a hivők gyülekezete nagyon
jókat nevet rajta; bemázolta nem tudom mivel az orromat s úgy befüstölt,
hogy majd megfulladtam bele; utoljára, a mint rám adta a «Barán» nevet,
a hogy szokás, püspöki mód szerint, pofon ütött. De a pofon épen nem
püspöki tenyérrel volt adva, hanem goromba haramiamarokkal, hogy a fülem
is megcsendült bele, s a mint térden álltam, csak a tenyerem tartott
fenn, hogy hanyatt nem estem.
De már ennek fele se ceremonia.
Én sem voltam rest, fölugrottam a térdemről s adtam vissza egy olyan
pofont a bérmáló keresztapámnak, hogy elől repült az arany süveg, azután
a pópa, leghátul az arany papucs.
(«Actus majoris potentiæ contra ecclesiasticam personam!» diktálá a
soltész az új bűnt. – Ő kegyelmessége azonban a hasát is tartotta, úgy
kaczagott. «Csakugyan furcsa lehetett!» – aztán nem excommunikáltak érte
rögtön?)
Dehogy excommunikáltak; attól fogva lettem nagy emberük. A vezér oda
jött hozzám s megveregette a vállamat.
– De már látom, hogy derék ficzkó vagy, ha már a papnak is vissza mered
adni a pofont.
Akkor aztán még egyet ittunk az én bérmálásom örömére, mely után egy
fáklyán kívül a többit mind eloltogatva, kiki lefeküdt a maga bundájába
takarózva.
Azt kiszemeltem a félsötétben is, hogy az én Madusom számára magasan a
sziklaoldalban volt vetve egy odúba a fekhely, a hová csak
kötéllajtorján lehetett felmenni s azt ő felhuzta maga után.
Azontul aztán csak a négyszáz ember horkolása hangzott, rémséges morajt
költve a tágas barlangban, meg a patak zuhogása s a malomkerék dübörgése
a szomszéd odúban.
Egyszer aztán a kiállított őr kürtrivallása jelenté a reggelt, mire
mindenki talpra ugrált s várta a mellékodúból előjövő vezér parancsait.
Minden ember számára volt valami munka kitalálva. A hajdemákok ezt a
barlangot, úgy vettem észre, hogy időjártával mindenféle földalatti
folyosókkal, lépcsőkkel és karzatokkal látták el, a miknek eleinte nem
is értettem meg a czélját.
Engem azonban Nyedzviedz, Madussal és néhány főemberével együtt,
kivezetett az előbarlangba, a hol a fegyvertár volt.
Oda vitt ahhoz a csatakigyóhoz, a miről már említést tettem, nagyot
rugva rajta a lábával.
– No hát ide nézz Barán! mondá; ha azt állítod, hogy te pattantyús vagy
s tudod, hogyan kell az ilyen czudar jószággal lőni, hát süsd el ezt.
Ezt a nevezetes ágyut mi a Potoczkyak várkastélyából raboltuk el, az
egész fegyvertárukkal együtt. Tizenhat ember hozta a vállán idáig,
minden kétszáz lépésnél fölváltva. Aztán mikor már itt volt, akkor
láttuk, hogy nem ér semmit. Mikor először megtöltöttük, szépen
lefektetve így a földön végig, négy legényt ráültettem, mint a lóra,
hogy tartsák egyenesen; én magam czéloztam, hogy kilőjjek vele a barlang
kapuján; a Buk, a Boczián, meg a Zoráw pedig itt hátul álltak, hogy
nézzék mi lesz belőle; hát a mint a tüzes vassal elpukkantottam a
töltést, az ágyu úgy fölcsapott a magasba, hogy a rajta ülő négy legényt
mind a barlang tetejéig dobta, a golyó meg, nem hogy kiment volna ezen a
nagy barlangkapun, hanem belefuródott oda a padmalyba. Most is ott van,
ha akarod látni.
Véghetetlenül nevettem rajta.
– No csak nevess! Mondá Nyedzviedz. Azért másodszor is tettem vele
próbát. Most már kötelet hurkoltattam a gazembernek a nyakára, hogy föl
ne ágaskodhassék s annálfogva kétfelől lekötöztettem czövekekhez. No
most rugj föl, ha tudsz! kiálték neki, a mint elsütöttem a tüzes vassal.
Nem is ágaskodott most föl, hanem kapta magát, olyat szaladt hátra felé,
minden czöveket kirántva, hogy a Buknak a jobb lábát, a Bocziánnak a bal
lábát, a Zoráwnak meg mind a kettőt eltörte, a golyóbist pedig oda lőtte
a szegletbe, a hova az ördög se czélzott volt. No már most mutasd meg
te, hogy tudod elsütni.
– Oh te ostoba medve! kaczagék rajta. Ugyan jól jártatok, hogy az a
rozsdás jószág szét nem szakadt száz darabra a lövés alatt s mind agyon
nem ütött benneteket, érdemetek szerint, hisz az ágyunak először is
olyan fényesre kell tisztítva lenni, mint egy tükörnek; aztán ki látott
ágyut a földön fekve elsütni? Hisz annak ágyutalp kell, meg kerekek.
Hát ezt ők maguktól hogyan találták volna ki?
A mint a nevezetes tudományt fölfedeztem a medve előtt, rögtön
rendelkezésemre bocsátotta a társaságnál levő bognárokat és kovácsokat,
hogy az én útmutatásom szerint segítsenek egy olyan fortélyos
szerkezetet építeni, a miről az ágyut úgy el lehet sütni, hogy az ne
annak a lábát hordja el, a ki a háta mögött áll. Én magam pedig
hozzáfogtam az ágyunak fényesre csiszolásához, a mi a százados rozsda
miatt nem csekély munka volt.
Ennek a siettetésére pedig ugyan nagy szüksége volt a hajdemák
köztársaságnak, mert a mint a tatárok elvonultak Lengyelországból,
Rákóczy fejedelem magyar seregét rabul hurczolva Krimiába, a váraikba
visszatért lengyel főurak rögtön hozzáláttak a hadjárt alatt
elhatalmasodott rablóhadak megfékezéséhez.
A hajdemákok portyázó csapatai mindenünnen azzal a szomorú hírrel tértek
vissza, hogy a Preszjaka völgyből kivezető utak mindenütt fegyveres
hadaktól vannak elállva s a kalandorok zsákmány helyett betört fejeket
hoztak haza.
Ezuttal a két nemes úr egész egyetértéssel és kicsinált haditerv szerint
fogott hozzá a hirhedett rablóhad megostromlásához.
Azok azonban csak nevették mindazt.
Mikor már bizonyosak voltak felőle, hogy el vannak zárva a külvilágtól,
Nyedzviedz attól a naptól fogva elkezdett minden embernek kettős adagot
osztani ételből, italból.
Magam is bámultam rajta, honnan vesszük mi azt a tömérdek élelmi szert
ebben a barlangi erődünkben? Még friss kecske- és juh-hust is kaptunk
mindennap, pedig az egész barlangban semmi eleven állat nem volt
látható. Ezalatt a megszálló seregek egyre jobban előre hatoltak a
völgyszorosban.
A hajdemákoknak ugyan volt egy régi stratagémájuk, a mivel a hebehurgya
megtámadókat gyakran csuffá tették. Egy mesterséges alaguton át, egy
földalatti zsilip felnyitásával azt az egész sóstavat, a mi a barlang
fenekén meggyült, a völgyszorosba lezúdíthatták s azzal az ott
felnyomuló ellenséget elseperhették. Hanem a Sziniawszky harczosai már
értesülve voltak erről s egy ködös éjszaka után, mikor késő délben
sütött csak ki a nap, arra ébredtünk, hogy a völgyünkön keresztül egy
kőfal van emelve, mely azt egészen elzárja. A kősáncz cyclopsi mód
szerint épült, a szerteszét található nagy sziklatömbökből, s az alján
egy félkerek boltozat volt hagyva, a min keresztül a lezudított víztömeg
csendesen és kárnélkül lefolyhasson.
Ez már baj volt. De a baj még növekedett. Másnap, harmadnap a sziklafal
megint magasabbra emelkedett s minden rétege el volt látva lőrésekkel.
Én előre megmondtam Nyedzviedznek, hogy mi lesz ebből? Ha az a sziklafal
olyan magasra fog emelkedni, hogy egyenlő lesz azzal a facsatornával,
mely a mi patakunkat a tulsó sziklafaltól az innensőig vezeti, akkor a
Sziniawszkyak egy jó bástyapuska segélyével egy kötelet lőnek át rajta,
a kötél segélyével egy erős vaslánczot huznak rajta keresztül s akkor
azzal a vaslánczczal leszakítják a mi egész csatornánkat.
Akkor aztán elveszhetünk szomjan. Mert akármennyi vizet összegyűjtünk is
ebben a barlangban, az a sóskőtől mind ihatatlanná válik.
– De még annál nagyobb baj is lesz ebből, dörmögé Nyedzviedz, a mit te
még nem tudsz!
S attól fogva nagyon haragos lett.
A hajdemákok többször megkisérték éjszaka megtámadni az ostromlók
emelkedő falát, de azokat mindig ébren találták, s olyan jól lettek
üdvözölve a számos lőrésből, hogy mindig véres fejekkel kerültek vissza.
Most már csak egyedül bennem volt minden reménységük, meg a
csatakigyóban, a mit én az alatt szép fényesre kicsiszoltam; az
ágyutelep elkészült az én utasításom szerint, a hozzávaló golyókat is
megöntettem.
Ez alatt az ostromlók bástyája egészen elérte már a fenyegető
magasságot. Egyenlő volt a mi facsatornánk színvonalával.
Mikor készen voltak vele, nagy dob- és trombita-szóval adták jelét
diadalmas örömüknek. Azon a napon, a hogy a kőmüvesek szokták, mikor egy
fallal elkészülnek, hogy a májusfát kitüzik, szalagokkal, palaczkokkal
és narancsokkal fölékesítve, úgy ők is kitüztek a fal ormára egy magas
bitófát, tetején a vesztőkerékkel és pallostartó karral; mintegy előre
kimondva a halálitéletet a kelepczébe szorított rablókra.
S a hogy előre megjósoltam a szándékukat, maga a pulkovnik állt ki a fal
tetejére, a hol bizonyos volt, hogy a mi puskáink golyói el nem érik, s
a bástyapuskát lefektetve a három lábra, a mi vízvezetéki csatornáinkat
czélozta meg vele.
– No most ide nézz! mondám Nyedzviedznek, s én is megczéloztam az
ágyummal az ellenséges helepolis ormát.
Az is lőtt; én is lőttem. Hanem az én lövésem dördülése után már nem
volt se bitófa, se pulkovnik a falon. Maga az orom is lerepült messzire.
A második lövéssel aztán a kőfal alját vettem czélba.
A hatodik lövésnél iszonyú robajjal dőlt össze az egész kőfal, maga alá
temetve tömérdek muskétást, kik a lőréseket megszállva tarták, egy sem
menekült meg élve.
Most azután a hajdemákok nagy rivallgással törtek elő a barlangból, a
láncz kosarain leereszkedve s nekirontottak a megrémült ostromló hadnak;
s míg azok a völgybe szorultakkal verekedtek, azalatt én a csatakigyómat
egészen ki a barlang szájához vontatva, a távolból segélyül érkező
Potoczkyakra ágyuztam a hajdemákok fejei fölött, úgy hogy azok tökéletes
diadalt vettek mind a két gróf banderiumain, s egész a váraikig verték
őket, még a hostádjaikat is prédára vetve.
Ilyen hatalma van az ágyunak, a ki tud vele bánni.
(– Ez elég nagy gonosztett volt mára, mondá a nagyherczeg. Úgy hiszem
mindnyájan aludni mehetünk vele, Istennek ajánlva lelkünket. Holnap majd
folytassuk a vallatást.)
II. A VISZPA-OGROD.
Mikor a Nyedzviedz, a megszálló seregeket szétverve, nagy zsákmánynyal
megrakodtan visszatért a Presjaka barlangba, hol én hátramaradtam, azt
mondá:
– No Barán, te megérdemletted a nevedet, mert igazán «kos» voltál. Te
szabadítottál meg bennünket a veszedelemből, neked köszönhetjük a
diadalunkat. Itt vannak a kincsek, a miket elhoztunk, válaszsz. Tied az
elsőség.
Volt ott arany, meg ezüst halommal.
Én pedig azt válaszoltam neki, hogy:
– Tudod már, Nyedzviedz, hogy én nekem nem kell se aranyod, se ezüstöd;
hanem egyes egyedül a te szép leányod, az én drága gyöngyöm, szép
Madusom, azért szolgáltam, azt kérem jutalmul.
Nyedzviedz boszusan rázta meg a fejét.
– Nem tetszik nekem a dolog. Még is csak «nyegodni» vagy. Turbékolni
akarsz. A kinek asszonya van, az csak félember. Az igazi hajdemák azt
teszi, hogy megöleli az asszonyt, aztán megöli; vagy a ki legigazibb: az
elébb öli meg. Minek neked feleséget venni? Hogy mindig arra gondolj,
hogy «de jó volna otthon!» Legyen eszed! Ne légy nyegodni. Megteszlek
alvezérnek, s ne gondolj a Madusra.
– Én pedig csak arra gondolok. Kimondtam. S az a nyegodni, a ki a
szavának nem áll.
– Ej, ej Barán! Nem tudod, hogy mit kivánsz? Olyan helyre kivánkozol, a
hová már sokan elmentek előtted, a kik mind ilyen nyegodnik voltak, mint
te. Olyan ember, a ki turbékolni, sohajtozni akar, mi közöttünk meg nem
maradhat. Innen a Madust csak úgy viheted el, ha elszántad rá magad,
hogy minket elhagysz.
Azt feleltem neki rá, hogy megpróbálom még azt a veszteséget is valahogy
elnyögni.
Nagyot kaczagott rajta.
– Tudom, tudom, Barán, hogy nem nagyon siratnál meg bennünket, ha futni
hagynánk a Madussal együtt a szép nagy világba. De nem úgy megy ám az. A
kire mi egyszer azt kimondjuk, hogy «nyegodni!» annak az innen
elmenetele nagyon titokteljes. Nem láttad az ideérkezésed napján azt a
ficzkót, a kit a sziklahasadékba bezártunk? Az is nyegodni volt. – A kik
szerelmesek és nyögdécselni akarnak, azok mind azon a sziklahasadékon
keresztül bocsáttatnak el közülünk. A szerelmes pár kap a kezébe egy-egy
szál nagy viaszgyertyát, a hátára egy kenyeret, meg egy csobolya bort s
aztán mehet a sziklába, a míg nyilást lát maga előtt s élhet, a míg a
kenyérben, borban tart s nézhet, a míg a gyertyája el nem ég. Aztán
csókolózhatik is. Sok százan elmentek már azon az úton. Azt hiszem, hogy
minden zugban fogsz találni egy-egy pár csontvázat, a kik még most is
összeölelkezve feküsznek ott. Te is oda akarsz-e a sorukba kerülni?
Ez a biztatás nekem sehogy se tetszett. Csontvázak társaságában kerülni
a menyegzőbe.
Hanem mikor a szép Madus az atyja mellől a szemem közé tüzelt ragyogó
két szemével, elfelejtettem az egész csontvázakból álló násznépet s azt
mondtam, hogy: «azt sem bánom! nekem az én Madusom kell, ha a pokolba
visznek is vele menyegzőre!»
A mint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól,
hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba,
Nyedzviedz rögtön hivatta a pópát.
Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, a ki a bérmálási szertartást
végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még ujabb pompás ornatusban, (ezt
bizonyosan legujabban rabolták ipam uramék) s a mindenféle előttem
szokatlan ceremóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (a
melyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra)
összeadott minket, s arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy-egy
drága aranyos süveget, adtak ránk egy czifra subát; mindenikünknek a
kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal
elkisértek addig a repedésig, a melybe a szemem láttára zárták be
hónapok előtt azt a szegény ficzkót, a kit gyávasága miatt nem tartottak
érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő
nyilásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsut vettek
tőlünk, a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal
meggyujtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták; bekisértek a
szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengerítették a nyilásra a lezáró
sziklatömböt. Azontul aztán a barlangbeli hang csak úgy hallatszott le
hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s annak a
zugását hallgatja.
A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk
sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, soha se tágulva ki jobban,
mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Hanem egyszer aztán
eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt
egy parasztház lakószobájánál.
Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább? jó lesz itt töltenünk az
éjt.
– Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, mondám neki,
csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a
reggelt? Itt nem virrad meg a hajnal; ide nem hallik le a kakasszó. Ki
mondja meg itt nekünk: «Keljetek föl! Hajnal van: szép piros hajnal!»
– Ejh Barán! dorgált meg az én Madusom, hát bánnád te azt, ha annak az
éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz, soha se lenne virradása?
– Dehogy bánnám!
No hát letelepedtünk a leterített bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból
az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt. Ittunk, a míg
jó kedvünk lett. És a jókedvből csókolódás lett.
Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus:
– Mit gondolsz, hol vagyunk most? A pokolban, vagy a mennyországban?
Én azt feleltem neki: «a mennyországban».
Arra a Madus elfujta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé
tőlem:
– Látsz engem?
– Nem látlak.
– Dehogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, a mit mondok.
Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyánkot, a Hiszekegyet, meg az
Üdvözletet; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb,
meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezdene a sötét
földalatti ürben.
Nem mondtam meg neki azt, a mit láttam, nehogy elbízza magát az asszony.
Hanem ettől fogva megmaradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem.
Soha sem voltam életemben oly igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában
eltemetetten.
Én magam talán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az
éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden, mire
aztán ismét meggyujtotta a kioltott gyertyákat.
– Mit gondolsz? kérdezé tőlem, mi fog történni ezentúl velünk?
– Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek
el bennünket ide, s majd egy kis idő mulva megint értünk jönnek.
– Csalatkozol, mi soha sem kerülünk ő hozzájuk vissza.
– Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni?
– Rosszul ismered Nyedzviedzet. A kit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő
innen vissza többé soha nem ereszti.
Most már aztán komolyan megijedtem s kezdtem magamat vádolni azért, hogy
egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam
magamra.
Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt.
Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, a mit a mult éjjel láttam s
megtért a bizalmam hozzá.
Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész
sorozatát a kisebb-nagyobb barlangtermeknek kötötte össze. Én minden
barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás
mellett kuporgó csontvázakat, a miknek rémképével a Nyedzviedz
ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem.
S a barlang-folyosó egyre tovább vezetett, néhol ünnepélyes fényű
termekbe léptünk, a mik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve
csodaalakú bálványokkal.
Egyszer aztán, a mint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból
valami fénysugár küllői löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a
napvilág.
– Mi a szabadba jutunk ki! kiálték örömteljesen ölelve szivemre Madust.
– Szabadba? Nem. Szólt ő szeliden és szomorúan. Csak egy újabb börtönbe.
Majd meglátod.
Azzal átölelte a nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy
ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő
szövétnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a
bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az
egész eget be akartuk lélekzeni.
Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére s a mi elénk tárult, az
volt a «Viszpa-Ogród».
Viszpa-Ogród annyit tesz, hogy «Szigetkert».
Egy valóságos sziget, a mit tenger helyett sziklák vesznek körül.
De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből
ki, vagy ide be semmi út sem vezet egyéb, mint a barlangi sikátor.
Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyulók, toronyalakú sziklacsompók,
egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély
zeg-zugok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasíp alakú bazaltoszlopok
egyenesen felálló, s homlokban előrehajló rétegei, mint megannyi
boltívezet töredéke, veszik körül a «Viszpa-Ogród»-ot, mely a mély völgy
fenekén fekszik, mint egy zöld sziget, mint egy gömbölyded dombocska,
egymásnak keresztbe-hosszába rótt mívelt földek sokszínű sávjaival
tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve
s aztán köröskörül fogva sűrű gyümölcsös kertekkel.
A Preszjaka-barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze
kiszökő ívet képezve, egy patak forrása, mely a mint porrá válik a
sziklataréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva s
aztán, mint egy ezüst kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe,
mely innen a magasból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszórt
fehér házikóival.
– Lásd, ez a mi leendő hazánk; suttogá Madus, a honnan ki nem mehetünk
többé sehova. Ide küldenek a hajdemákok magok közül mindenkit, a ki vagy
gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy
szerelmes lett valami asszonyba s attól nem tud elválni.
Itt élnek azután azok mindannyian együtt és ásnak, kapálnak, földet
mívelnek; s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a
«Viszpa-Ogród»-ot.
Ez a kis sziklasziget volt a titka a hajdemákok egész rejtélyes
hatalmának. Ez tette lehetővé, hogy az ország főnemességével oly hosszú
időn át vakmerően daczoljanak.
Ez volt az ő kifogyhatlan éléstáruk.
A Viszpa-Ogród, mikor azt a hajdemákok fölfedezték, egy kopár vadon
pusztaság volt, sűrűn telenőve csenevész fenyőfákkal. Nem hogy ember, de
még olyan állat sem lakott benne, a mely repülni nem tud. A völgynek nem
volt forrása. Kutat is hasztalan kisérlettek ásni benne, nem találtak
mást, mint sziklát.
Ekkor jöttek arra a gondolatra, hogy a Preszjaka-völgy tulsó
sziklafalából kiszökellő forrást átvezessék a barlangba. Onnan az aztán
utat talált a repedésekkel teljes hegyen keresztül a Viszpa-Ogród völgy
katlanába, a hol aztán a völgy mélyén ismét eltünt, hogy a Sziniawszkyak
sóbányájában törjön elő ismét.
A mint aztán az a patak végig árasztotta a kis völgyet, egyszerre
megváltozott annak a tekintete. A fenyőfák egy részét kiirtották s
rozstermő földet csináltak belőle; a meghagyott fenyőfák meg óriási
növésnek kezdtek indulni; az enyhe, széltől védett szigetben a
legkényesebb növény is meghonosult hamar, még az ember is átváltozott, a
kit sorsa idevezetett.
Igaz, hogy a hajdemákok különben is azt számüzték maguk közül a
Viszpa-Ogródba, a ki az ő vad, kegyetlen szokásaikkal nem tudott
megbarátkozni; de magamról mondhatom, hogy az ember egészen elfeledi a
világot, ha egyszer ide került s nekem sok gyönyörűségem volt az
életben; élveztem mind azt, a mi egy királyra és egy börtönbe zárt rabra
nézve öröm; ismertem a remete józanságának s a mákonyevő ittasságának
ellentétes üdvét; de igazán boldog csak a Viszpa-Ogródban voltam.
Egy kigyótekervényű sziklaösvény, a meredek falba vágva, vezetett le a
preszjakai barlangfolyosó szádától a völgybe szép menetelesen. Madus már
jártas volt e helyen; messziről meg tudta mondani, melyik ház lakóját
kinek hiják? A kis gyermekek eléje szaladtak s nevén szólíták; megfogták
a kezeinket, úgy huztak be minket házaikba.
Megérkezésünkre egy kis haranglábon álló harangot kezdtek el kongatni.
Mikor közelebbről megnéztem egyszer ezt a harangot, a köriratáról
megtudtam, hogy az a bielovierzi zárda tulajdona volt valaha, azt is úgy
rabolták bizonyosan.