mi a hónom alá szegődött, a benne levő aranyokkal együtt.
Aztán megzendült az ének a khórusban.
Én nem tudom azt kimondani, hogy mit éreztem az ének alatt. Nem láttam
én e templomnak sem ezüstjét, sem aranyát; nem számláltam, mennyi
mázsára mehet az? mert én csak azt a szent képet néztem ott az oltáron,
a mi le nem vette rólam a szemeit, mindenütt rám nézett, mintha a
lelkembe nézne, s ott olvasná, hogy én e szent helyre gonosz, istentelen
szándékkal jöttem s szemrehányásokat tenne érte; az az ének egészen
kiforgatott az idáig hozott gondolataimból, úgy, hogy senki a nyomorékok
és szenvedők gyülekezetében őszintébb vezekléssel nem verte a mellét az
öklével, s nem csúszott térden a márványpadlat fölött, mint én.
Midőn a szertartásnak vége lett, egyenkint mindenkit odabocsátottak a
perjel elé, hogy átvegyék az áldást.
A perjel hosszú őszszakállú agg volt, a hogy az öreg Istent festik.
Minden vonásában az a véghetetlen jóság kifejezése.
Előre tudtunkra volt adva, hogy a fehér barátok a beköszöntő
látogatóktól nem fogadnak el semmi ajándékot. Csak búcsúvételnél
teljesíti azt, a kinek tetszik. A perjel kiosztja az áldást az eléje
járulók között; a nélkül, hogy kérdené, ki az igazhívő, ki az eretnek;
lehet zsidó, lehet mohamedán, mindenkit egyformán megáld. S lehet valaki
tele halálbűnökkel és vétkek elkövetésének rémes szándokaival, meg nem
gyóntatja elébb. Megáldja, úgy bocsátja el, s csak azután, ha a megtérő
vétkes visszatér másodszor is, megenyhülve, akkor fogadja el tőle a
gyónást és az ajándékot.
Én egészen megtörve kerültem ki a templomból. Elfeledtem, hogy miért
vagyok ide küldve? nem jutott eszembe kikémlelni a sánczok erejét, a
felállított mozsarak lőképességét, az őrség létszámát, csak biczegtem a
többi búcsújárókkal tova, annak a zsolozsmának a dallamát dudolva
magamban, a mit a többiek hangoztattak; míg a hévízforráshoz elértünk.
Itt engem is levetkőztettek, s beleültettek egyikébe azoknak a bakoknak,
a miken a sánták, zsugorodottak úszkálnak a víz fölött. Urat és szegényt
nem lehet itt megkülömböztetni.
Mikor kijöttem a vízből, már nem voltam sánta többé. Az összezsugorodott
lábam olyan ép volt, mint a másik.
«Miraculum! Miraculum!» kiáltozá az egész gyülekezet, s én magam
elkezdtem sírni, mint egy gyermek.
Hát mégis van Isten! Daczára annak, hogy én annyiszor mondtam, hogy
nincs?
Hát nem bánthatom meg őt annyira, hogy mikor hozzá fordulok meg ne
bocsásson?
Fogtam a mankómat, most már nem a hónom alá, hanem a vállamra vetve, úgy
tértem vissza a perjelhez.
Rám ismert és szeliden mosolygott.
Odatérdeltem elé, s azt mondtam neki, hogy gyónni akarok.
És aztán meggyóntam neki mindent.
Hogy a hajdemák-vezér megbizásából jöttem ide, kolostora erősségét
kikémlelni. Hogy a rablók meg akarják támadni Berdiczovot, s van
ostromágyujok is, a mivel a falakon rést lőjjenek. Van négyszáz elszánt
czimborájuk, a ki képes halálveszélylyel megmászni a falakat.
Az ősz perjel meghallgatta gyónásomat és feloldott.
Aztán azt mondá:
– Eredj vissza azokhoz, a kik küldtek. És aztán vigy nekik tudósítást
arról, a mit tapasztaltál. Hadd jöjjenek. Te maradj ott velük és a mit
rád biznak, hogy az ostromágyuval lövesd a kolostort, azt teljesítsd.
– Én tegyem azt, atyám? szólék elbámulva.
– Igen. A pattantyustól függ, hogy milyen sikere legyen az ágyuzásnak.
Lőhet jól, lőhet rosszúl. Inkább te légy ott, mint más.
– Rajta leszek, hogy rosszúl lőjjek.
– Tőled függ, hogy a felmentésünkre jövő seregnek elég időhaladéka
legyen megérkezni. Te az ostromot elhúzhatod hosszasan.
– Úgy fogok cselekedni.
Annak a bizonyságára, hogy a szavamat híven be fogom váltani, otthagytam
a töröktől kapott mankómat is a perjelnél. A hála is ösztönzött rá.
Cserébe egy kigyógyult sánta lábért még az olyan mankó sem drága, a mi
aranynyal van bélelve. Azt is megmondtam a perjelnek.
– Jól van fiam, szólt a kegyes öreg. Ha bennünket megszabadítani
serénykedel, s a veszedelem elfordul rólunk, én visszaadom a nálunk
hagyott aranyaidat s még azonfelül is adok neked valamit, a mi többet ér
sok siklus aranynál: utat a megtérésre. Befoglak ajánlani az ország
hatalmasaihoz, hogy derék ember módjára élhess tovább s nevednek
becsületet szerezz. Ezt a szűz Mária képet pedig vidd haza a
feleségednek.
Egészen megtérve, töredelmes szívvel kerültem vissza a
Preszjaka-barlanghoz.
Ott azonban rögtön újra kellett kezdenem a hazugságot, mert ez által a
hajdemákok tőrbecsalása volt a czélom. Czimboráim újjongva fogadtak, a
mint meglátták, hogy ép lábbal jövök; én aztán azt hazudtam nekik, hogy
valami boszorkány gyógyított meg ördöngős ráolvasással a
tagzsugorodásból. Azt elhitték. Ha elmondtam volna igazán, hogy a
berdiczovi perjel áldása fogott rajtam, mindjárt gyanúba vettek volna.
Akkor aztán haditanácsot ültünk s én elmondtam a vezérek előtt, a mit a
számukra hoztam.
Annyit már kifundáltam a magam eszével, hogy a jó hazugsághoz
megkívántatik, hogy legyen benne valami igaz; mert a nélkül az embert
hamar rajtakapják.
Leirtam a kolostor kincseit, hozzátéve még azokat is, a miket nem
láttam, a kádakkal álló arany és ezüst pénzt. Erre fájt leginkább a
hajdemákok foga. A Nyedzviedznek magas vágyai voltak. Az volt a terve,
hogy ha egyszer nagyon sok pénzt összegyüjtött, zsoldjába fogadja
valamennyi szétszórt rablóbandáját a Kárpátoknak, s azokkal egyszerre
közös terv szerint megrohanja a halicsi városokat, a főurak kastélyait
lerombolja s aztán kikiáltatja magát nagyfejedelemnek. Számított rá,
hogy ha az urakat és papokat kell kirabolni, a nép melléje áll.
Egész éjszakán át elbeszélgetett velem e rémséges terveiről, a miknek
sehol sem volt vége. Meg nem akart addig állni, a míg valamennyi
istentelenek pápájává meg nem teszi magát.
A kolostor erődítményeit aztán úgy irtam le a rablók előtt, hogy azok
hosszú ostromot várnak s igen erősen vannak védelmezve. Pedig a mi
csatakígyónkkal az első nap rést lehetett volna rajtuk lőni, s az ő
rozsdás taraczkjaik nem sok kárt tehettek az ostromlókban. A perjelt
magát úgy irtam le, mint a ki nagy hadvezéri talentum. A vízárkok
leirásával, a mik a víz alá rejtett hegyes karókkal vannak teletüzködve,
egészen elvettem a kedvét a rabló hadnak, hogy rohammal támadja meg a
sánczokat. A «spanyol lovasokról» és tűzaknákról is tudtam nekik
csodadolgokat beszélni, úgy, hogy egészen megnyugodtak az én szakértően
formált tervemben. Én a mi sugárágyunkkal a bástya egy részét úgy fogom
lerombolni, hogy annak az omladványa a vízárkot betemesse, akkor azután
ott a résen könnyen keresztül hatolunk.
A Nyedzviedz kedvét annyira megnyertem, hogy teljhatalmat adott az
ostrom vezetésére.
Én különös kegyül csak annyit kértem tőle, hogy engedjen egy napra
visszamennem a Viszpa-Ogródba, hadd látom meg az én kedves Madusomat, a
ki azóta azt hiheti, hogy tán meg is haltam.
Nem örömest állt rá Nyedzviedz.
– Ismerem az asszonyfélét. Nem jó a harczosnak asszonnyal szóba állni,
mikor harczba akar menni. Az még rosszabb, mintha imádkoznék. Az asszony
mindjárt sír, s abban a vízben a gyönge szív hamar megolvad.
De én addig erősködtem a kívánságom mellett, hogy kénytelen volt
engedni.
Még egyszer megnyitották előttem a Viszpa-Ogród szikla folyosóját.
Szép őszi délután volt, mikor a meredek sziklalépcsőzeten a csendes kis
sziklaszigetbe leballagtam.
Már messziről hallottam, kis házunkhoz közeledve, az én kedves Madusom
ismerős danáját.
Megérezte a jó lélek, hogy közeledem és kifutott elém.
Mintha most is látnám, milyen szép volt, milyen öröme volt.
Azt hitte, hogy már most ott maradok végkép.
Nem rontottam el az örömét. A búcsúzás pillanatára halasztottam azt a
szót, a mi majd könyekre fakasztja, hogy újra eltávozom messze,
veszélyes útra.
Azt az egy éjszakát boldogságban akartam eltölteni.
Engedtem neki, hogy előbb ő mondja el a maga dolgait. Hadd dicsekedjék
el vele, mennyi aszalt gyümölcsöt, mennyi füstölt pisztrángot rakott el
télire, hány döböz turóval látta el a házat? Milyen szép vásznat szőtt a
maga termesztette lenből. Aztán nagy pirulva, nagy dicsekedve
megmutogatta a maga készítette kincseit. Egy kis parányi gyöngyös
főkötőcskét, egy legapróbb embernek való zubbonykát, hogy azoknak
láttára majd a szivem ugrott ki a helyéből.
Azt suttogta hozzá, hogy mikor a karácsony ünnep eljő, akkor az ő
bethlehemi jászolkája is kész lesz.
Oh mint szerettem volna itt maradni nála: örökre a Viszpa-Ogródban
maradni.
De hát nem lehetett. Nagyobb terveim voltak vele. Ki akartam őt innen
szabadítani; elvinni magammal s úrasszonyt csinálni belőle.
Mikor aztán ő kifogyott a dicsekedésből, akkor rám került sor, hogy
mondjam el én is, a mi azóta történt velem.
No azzal nem volt ok valami nagyon dicsekedni. S úgy tapasztaltam, hogy
az a Madus, a ki a Viszpa-Ogródban a galambokat eteti, nem ugyanaz, a ki
a Nyedzviedzzel minden rablókalandra együtt járt; mert a karaván
kirablása történetének elmesélése alatt valósággal kilelte a hideg, úgy
elborzadt tőle. Hát még mikor a sánta lábam történetét elmondtam neki!
De újra felemelkedett aztán, mikor meggyógyulásom csodáját elbeszéltem,
s attól aztán ő is meggyógyult végkép, mikor a boldogságos szűz képét
átadtam neki, a mit a perjel küldött.
Pedig ez a kép lett a halála.
De hát ez lett az üdvössége is.
Csak reggelre kelve mondtam meg a jó léleknek, hogy itthon létem ideje
letelt s megint odább kell mennem.
Hogy marasztott csókjaival! Hogy borult a nyakamba, s aztán meg a
térdeimhez! Nem akart elereszteni. Talán előre megérezte, hogy e testben
nem fogjuk egymást többé látni? Hasztalan biztattam, vígasztaltam,
hasztalan esküdtem neki, hogy visszajövök érte, hogy csak azért megyek
el most is, mert az ő sorsáról akarok gondoskodni: nem vette be a jó
szót; de elkisért az egész sziklalépcsőn fel s talán velem jött volna
vissza a barlangba, ha ott szembe nem jött volna ránk az apja.
A Nyedzviedz aztán visszariasztá. Azzal ijesztette, hogy a hajdemákok
közé nem jó vetődni ilyen menyecskének, mert a rablók babonája az, hogy
a kinek egy nem született gyermek kis ujja van a zsebében, azt nem sebzi
meg se golyó, se kard.
Még egyszer meg akart csókolni, de a Nyedzviedz közénk állt s azt
mondta: «elég volt!» Aztán betaszított maga elé a sziklafolyosó szádába.
Én, a míg csak a világító nyilás látható volt, vissza-vissza néztem, s
mindig ott láttam állni az én Madusomat a kerek nyilás közepén.
Olyannak látszott előttem, mintha egy szent állana a fényes glória
közepett.
A folyosó egyre sötétebb lett, s az a glóriás kép annál fényesebbnek
látszott. Egyszer aztán elhajlott a sikátor s az én vizióm eltünt.
Mi még az nap felkerekedtünk, négyszáz hajdemákkal, meg a sugárágyunkkal
s nappal végig vonulva a preszjakai völgyön, az éj oltalma alatt, szép
holdvilágnál kijutottunk az országútra, a hol nem féltünk semmi
ellenállástól többé.
V. A KARÁCSONYÉJ.
Őszszel kezdtük el az ostromot s én olyan szépen vezettem azt, hogy a
deczember is ott talált bennünket. Háromszor is megváltoztattam az
ostromlöveg helyét s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett
nagy kárt a falakban.
A Nyedzviedz ugyan mindig sarkalt, hogy menjünk közelebb a bástyákhoz;
lám azoknak az ágyugolyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s
egyszer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb
pontot, a honnan a váracsot egész sikerrel lehetett volna lövetni s
kényszerített, hogy ott állítsam fel az ágyumat. Szót kellett fogadnom;
de én, mialatt a sánczokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska
lőport helyezék el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam
Nyedzviedznek, hogy vigyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát
ásnak alánk, az éjjel jól hallottam, a mint a föld alatt dolgoztak; a
földre helyezett dob bőrén a ráhintett borsószemek csak úgy tánczoltak.
Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, a ki a várból idáig
vakandokmunkát mer csinálni s csak azért is ott maradt a következő éjjel
is, a lövetés sikerét megfigyelni.
Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszálat dugtam bele az elrejtett
lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert
óvatosnak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt; lőtávolon
kívül megtudta érezni a kanócz szagát, ha valahol lesben elrejtett
ellenség várt reá. Így nem érezhette azt meg.
A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor épen a Nyedzviedz a
mellvédnek támaszkodva, bámult a kilőtt golyó után. Úgy kellett őt a
lábánál fogva kihúznom a sánczkosarak alul. Azért kutyabaja sem lett,
hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, a honnan a
tűzaknával elérik az embert s tanácsomra megint visszamentünk a távoli
dombra.
Azzal biztattam a zugolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli
fagyok, akkor a vízárkok is mind befagynak s nekünk könnyű munkánk lesz
a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban
elhallgattam előlük, hogy a hőforrás soha sem engedi befagyni a
sánczárkokban a vizet s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is, de a
sánczárok be nem fagy.
E közben szépen eljött a karácsony. Rám nézve sokszorosan várva várt
nap. Az örök-kalendáriumot ott hordtam az órám lánczára akasztva. Baseli
munka volt mind a kettő.
Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsonyszombat reggele;
északi szél fujt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem
lehetett látni. Épen ilyen időre számítottam.
Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár épen nem volt látható a
hófergeteg miatt; a hajdemákok mind a sátoraikba huzódtak, s ott ittak
és koczkáztak. De hát mire koczkáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál
tartani? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Soha sem
volt kedvem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt
benne.
Én az alatt, míg minden sátorban folyt a tivornya, hangzott a részeg
lárma, káromkodás, csendesen meghuzódtam a magam sátorában s
visszagondoltam elmult éveimre, mi minden történt velem ezen a szent
napon? elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve,
az első mézeskalácsbábot levettem a karácsonyfáról s aztán sajnáltam
megenni, mert aranyos volt. Aztán eljutottam a viszpa-ogródi házikóig s
azon gondolkoztam, hogy a míg én itt a hótól félig betemetett sátorban
hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok bongását, közeledő
paripák dobogását, vajjon az alatt az én kis Madusomnak elkészül-e már a
bethlehemi jászolka?
A berdiczovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére.
Körülöttem valamennyi sátorban danoltak trágár dalokat. A vezér
sátorában a pópa egy misének a parodiáját énekelte. Künn a szél
szétzavarta az égen a felhőket, a holdvilág előtt százféle
boszorkány-alak repült végig, egész rajostul, mindenféle torzidomokat
öltve, azok ilyenkor mind találkozót tartanak. A berdiczovi várbástyákon
lehetett látni a processiót, a mint a tömérdek lámpások hosszú sora a
templom felé elvonult. A szél az alatt, mint az éles homokot, úgy
szitálta az apró, de sűrű havat ide lent.
Egyszer aztán, a mit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a
lódobaj egész közelből kezdett hangzani. Most értek el a sziklaútra,
melyről a szél elseperte a havat; a míg a sikon a mély hóban gázoltak,
nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visznovieczky herczeg dragonyosai!
A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűzve, a mikor a hajdemákok a
dorbézolástól elázva, sátoraikban fognak heverni.
Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik
dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy
én ez vagyok és nem amaz! Hirtelen kibujtam a sátoromból, nyakamba
kaptam a köpenyegemet s elkezdtem szaladni toronyirányában Berdiczov
felé. A mint az első futamodás után megálltam lélekzetet venni, s
visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam
azt a boszorkány-futást, a mit eddig az égen, csakhogy a széllel
ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt szent-György alakok villám
kardjaitól paskolva; ádáz futás, üldözés, a fehér havon fekete
tömegeknek előre-hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés
nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemákokkal? nem tudom; mert én megint
a lábam közé kaptam a földet és futottam, míg csak el nem értem a
vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem
eresztették értem a felvonó hidat.
Az éjféli misének épen akkor volt vége. A szerzetesek hosszúnyelű
lámpásaikkal a templomi körmenetet vezették és énekelték a dicsérő
zsolozsmát, a mit azután a mögöttük járó polgárok s a kolostorba szoruló
mindenféle nyomorékok, sánták, bénák chorusa utánuk zengett.
Hej, hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos processio, a mint eléjük
álltam a mennyezetvivőknek ezzel a szóval: «itt van a Visznovieszky
herczeg s veri a hajdemákokat!» Hej, hogy félbeszakadt egyszerre a
zsolozsma, hogy rivallta egyszerre minden torok: «ad arma!» hej hogy
hagyták ott maguk a mennyezetvivő senatorok a perjelt az utcza közepén,
hogy puskáikért haza szaladjanak, még a sánták is féllábon ugráltak s
mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyujtott sátorainak
világánál a bástyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a
felmentő sereg elől hanyatt-homlok rohantak, a merre nyitva volt a
világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi
indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hidon
keresztül ki a csatamezőre; a barátok kereszttel a kezükben vezették
elől, s a koldusok, mankóval kezükben, biztatták hátul a kirohanó
sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a hajdemákokban,
mind azoknak, a kiknek a dragonyosok már levágták a fejüket, még a
lábaikat is levagdalva.
Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezuttal
nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekültem mind ebből a
veszedelemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam
az Úr Istennek.
És ezzel végződött az én rablói életpályám.
Itt szünetet tartott a vallomás tevő vádlott, magának is szüksége levén
a pihenésre, a biráinak is.
(– Cogito, mondá a nagyherczeg, hogy reus a causa kimenetele által
rehabilitálta magát, a mennyit vétett, annyit helyrehozott! Isteni
miraculum által salválódott; s nem illik ott, a hol a mennyei biró
absolutiót adott, a földi biráknak condemnálni.)
(– Óh hiszen ha kegyelmességed rábizza erre a calefactorra, hogy
magyarázza ki a gonosz tetteit, ez mind a huszonkettőt úgy
felcziczomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni!
mondá erre a soltész.)
(– Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleáltassék!)
HARMADIK RÉSZ. A HERCZEG SZOLGÁLATÁBAN.
I. MALACH.
Másnap folytatá a vádlott vallomását.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E csodálatos megszabadulásom után annyira elfogott a kegyesség, hogy
elhatároztam magamat, hogy áttérek a római katholikus szentegyház
kebelébe. Nagyon szivemre hatottak azok az ünnepélyes szertartások, a
lélekemelő ájtatosságok s a papok kegyessége. De a mi leginkább
megnyerte a lelkemet, az volt a gyónás. Milyen jól esik az embernek, ha
egyszer magáról beszélhet, ha talál valakire, a kinek elmondhat olyan
titkokat, a miket egyedül ő maga tud, a mik álmában kínozzák, a mik ki
nem akarnak a fejéből menni, a mik vele járnak, kelnek, ébrednek,
mindaddig, a míg valakinek el nem mondhatja. S még aztán bűnbocsánatot
is kap! Visszanyeri az adóslevelet, a mi az ördög kezében volt. Nekem
nem volt elég egy nap, egy egész hétig tudtam gyónni a jó pater
Agapitusnak.
Utoljára aztán azt is meggyóntam neki, hogy nagyon unom már ezt a szent
életet itt a kolostorban, a hol egész nap betegeket kell ápolni, s
szeretném valahol künn a világban folytatni, ha nem is az eddigi bűnös
életet, de mindenesetre mulatságosabb napokat az eddigieknél. Arra
kértem, hogy ajánljon be engem valahová egy lengyel dynastához valami
olyan hivatalba, a hol kevés a dolog, és sok a mulatság. Van ilyen úr
elég s azoknak van szükségük ilyen emberre, mint én.
– Jaj, édes fiam, mondá a kegyes atya; azt, hogy én tégedet valamely
keresztyén világi úrhoz berekomendáljalak, semmiképen nem tehetem; mert
nem volna elég azt bizonyítanom, hogy jelenleg igen kegyes confrater
vagy; azt is bizonyítanom kellene, hogy mind ekkorig tiszta életű,
kegyes ember voltál. Annak pedig én az ellenkezőjét tudom. Hamis
tanubizonyságot tennem pedig énnekem nem szabad. Hanem azért segítek
rajtad. Ime, visszaszolgáltatom a nálam hagyott mankódat. Azon módon
tele van aranynyal most is. Fogd ezt, sántikálj be vele Lembergbe,
koldusi ruhában ott keresd fel a zsidó városban Malach mestert.
Rátalálsz, csak kérdezősködjél. Az egy gonosz életű, ördögök czimborája.
Rég megérdemlette volna, hogy máglyára kerüljön, oda is jut, ha a szent
inquisitió behozatik. Ez a neked való ember. Annak mondd el, hogy mire
van szükséged? az megérti, és ha megismerteted vele, hogy a mankódban mi
rejlik, tudni fogja, hogy mikép segítsen rajtad; mert az rég
elzálogosította a lelkét a pokolnak. Én nem segíthetek rajtad.
Én magam is átláttam, hogy egy ilyen kegyes életű férfiu hamis adatokkal
teljes ajánló levelet nekem, notorius bűnösnek nem adhat; elég tőle, ha
tudatja velem, hol találok egy nekem való hamisítót, a ki ohajtásomat
kész leend teljesíteni? ennélfogva háládatosan megcsókolva a kezeit és
búcsut véve tőle, fogám a hónam alá a mankómat, s most már igazán
simulálva a sántaságot, elbiczegtem Lembergig, mindig gyalog és
koldulva, hogy az úton ki ne raboljanak.
Lembergben legelső dolgom volt a zsidó várost felkeresni, a hol a szűk
utczákban nem lehet szekérrel járni; a mint a sikátorba beléptem, a mi
egész zsibvásár volt végtül-végig, azonnal körülfogott egy csoport zsidó
gyerek nagy zsivajjal.
Én elővettem tarsolyomból egy dénárt s azt mondtam, hogy annak adom, a
melyik el tud engem vezetni a Malachhoz.
Erre elkezdtek egymás között dülekedni, hogy melyiké legyen a dénár? A
legnagyobb suhancz, a ki a többit el tudta verni, vállalkozott rá, hogy
ő megszolgálja a dénárt.
Az azután mindenféle szűk sikátorokon keresztül, a hol két ember alig
bírja egymást kikerülni, elvezetett egy butikba, a minek az ajtajában
egy vén asszony guggolt, szemöldökig húzott bársony főkötőben s miután a
suhancz a dénárt elébb kicsalta tőlem, azt mondá: «én nem tudom, hogy
hol lakik a Malach? hanem ez az asszony tudja».
Azzal elszaladt tőlem.
Annak az asszonynak pedig folyvást reszketett a feje, olyanformán,
mintha azt integetné, hogy «igen is, jól van».
Én most feljebb kezdtem s elővettem egy máriást.
– Hallod-e anyóka, ezt a szép pénzt mindjárt neked adom, mihelyt
megmondod nekem, hogy hol lakik a Malach?
Az anyóka feje «jól van jól»-t billegetett; ő maga fölkelt a
zsámolykájáról, betért a boltjába s teletöltve egy szűknyakú «egyest»
piros lengyel pálinkával, azt odahozá elém s aztán tartotta a tenyerét a
pénzért.
– Nem pálinka kell nekem, hanem a Malach! kiáltám én mérgesen.
Az anyóka visszament a boltba s akkor meg egy másik egyest hozott ki,
megtöltve zöld muszka pálinkával.
Ekkor vettem észre, hogy az a gaz suhancz engem egy süket asszony kezébe
szolgáltatott ki, a ki annyit se hall, mint a fekete föld.
Mikor harmadszor is a fülébe ordítottam a Malach nevét, akkor meg egy
skatyula féregvesztő kenőcscsel akarta beváltani a máriásomat.
Gondoltam magamban: hátha egy koronás tallér meggyógyítaná a süketségét?
Megtette. A tallér láttára az anyókának egyszerre megnyiltak a fülei. «A
Malach!» suttogá, fejét biczegtetve. «Gyere utánam».