azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az
azután végig kísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton,
hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak,
katonasággal kísértették magukat, hej akkor megjárták, mert a hajdemákok
lesbe csalták őket; a katonákat szétverték s a karavánt kirabolták, s a
ki ellentállt, azt le is ütögették.
Imitt-amott lakozó nemes urakkal egész hadjáratokat folytattak, az
utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük s parolát
adtak: azt azután megtartották, a hogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül
a sor.
A templomokat nem nagyon látogatták; hacsak nem abból a czélból, hogy az
arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk
között; azokat is mind a javából: olyanokat, a kiket valami nagy vétség
miatt a kolostorból elkergettek, vagy megbüntettek. Az elébb misét
tartott nekik s megáldotta őket, ha valami nagy expeditióra mentek, s ha
jól ütött ki a rablás, megtartotta a Te Deumot, megosztozott a prédában
s aztán együtt tánczolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt
összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre:
idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét
el nem csábították.
Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben feltudták
keresni azokat a hozzájárulhatatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a
mocsárok között, a mikből emberi hatalom ki nem birta őket verni s ott
annyi élelmi szert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem
éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az
felszabadítá őket az ostrom alól.
Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az
eset, melyben én közéjük kerültem.
Az erdélyi fejedelem huszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár
khán nyolczvanezer emberrel rohant rájuk s elfogta őket valamennyit;
akkor a hajdemákok négy század magukkal rálestek a visszatérő tatárokra
s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánynyal legjobban megrakva,
azt az erdőt, a szálfákat keresztül fűrészelve, a melyiken okvetetlenül
át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került
egeret, úgy nyomtak agyon több mint két ezer krimiai tatárt.
Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész
ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte
kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert
had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot czepelve elő, a
kiben még élet volt.
A ki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még
életben kapták.
Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagalyra fektetve, egy csergedező patak
forrásánál.
Előttem állt egy öles termetű ficzkó. Csuf, otromba ábrázat. A kihez
képest még a soltész úr valóságos Szent-Márton lovag, a kit pedig épen
szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb
az ábrázatja s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor
volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni.
A mellett olyan izmai voltak, mint szent Kristófnak; távolabb tőle több
hasonló alak állt; de ilyen csunya egy sem volt.
– No ficzkó! dörmögött rám, a mint felpislantani látott, olyan hangon,
mint egy bika, könyökével egy hosszúnyelű nyakleütő pallosra
támaszkodva. Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e
emelni a jobb kezedet? No hát csak maradj térden állva s tartsd a
kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak;
különben odadobunk a halottak közé.
Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképen egész
mivoltukban még sem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de
hát nem bántam volna én abban a perczben, ha akárminek verbuváltak
volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.
– Mi voltál ezelőtt? dörmögé tovább a veres, – paraszt legény vagy nemes
úr?
Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög
voltam teljes életemben, a milyen csak valaha éhségében legyeket
fogdosott.
– No azt szeretem. A nemes emberek nem közénk valók. Hát most mindjárt
leteheted a próbát.
Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marczona ficzkó odahurczolt
elém egy barlangnyilásból egy csodaszép leányt, a kinél én soha
életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.
Fehér és piros volt az ábrázatja s csakúgy ragyogott rajta mindenféle
szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyü ajkai: mintha most is
előttem állna. Hosszú aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért;
pedig karcsu volt és magas.
No hát, ujoncz, parancsolt rám a veres. Itt van a próba. Ezt a leányt le
kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemes kisasszony, a kit mi
elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik
érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk neki hazaküldeni.
Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz.
Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt
előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban
előre húzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.
Hogy én azt most már vágjam le.
Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:
– Bomoljon meg a lelked veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép
gyermeknek a fejét, ha mingyárt megeszel is.
– Ahán! ordíta rám a veres. Most elárultad ficzkó, hogy ki vagy? Ha
paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát
vágd le te, mint én a tiedet. Te nemes ember vagy, a ki inkább a maga
nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát te
térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.
S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve
suhintá meg a nehéz vasat félkézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a
fejével.
Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben
sem tudok megijedni.
Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost,
aczélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai
alól, az orrczimpái szétfeszültek s felnyitott két piros ajkai közül
elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú
haját lobogtatta feje körül a szél s aztán lábával dobbantva, reám
kiáltott: «térdepelj le, imádkozzál!» bizony holmi gyönge szivű embert
egyszerre elhagyott volna a lelke.
Én azonban a helyett elnevettem magamat s azt mondám nagy kaczagva:
– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda.
Olyan ember vagyok én, a kire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem
feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem
szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, a mit akarsz.
A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő
ajánlatomra, mint mikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.
– Tudod-e ficzkó, hogy mit kivánsz most? Dörmögé kegyetlen, pokolból
felhangzó szóval. Az én leányomnak az a szokása, hogy a ki az ő kezét
meg meri kérni s aztán nem tudja azt teljesíteni, a mit ő kíván tőle
«mátkatál» fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli
halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni
töviskesdisznótüskével. Ez lesz a kóstoló.
– Ne törje kend ezen a fejét! vetém neki vissza s arra a vezér odanyujtá
elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.
Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér
kifecscsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a
megkínzott kezemmel rögtön egyet csiptem a szép zsiványleány piros
orczáján, a miért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését
nagyon megnyertem vele.
Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy
riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt
álltunk.
A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a
czimborái ötven helyen gyujtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak
a romjai alatt még akárhány élő ember volt, a ki elbujt az öldöklés elől
a ledült fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt,
akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből,
mikor az összeszedett zsákmánynyal fenn a sziklagerinczen haladtunk, s
onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a
hegyóriás lángpalástot vett volna magára. A míg ez az erdő hamuvá nem
égett, a tatárok ujra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.
Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a
hátamra, hogy ki ne jőjjek a szamárhivatalomból.
Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek
utazni. Ismerősök az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak
reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány
lakomával kellett akkor beérnünk.
– Mi a neved? kérdé tőlem a vezér.
– Terguszkó Jaroszláv, mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez
pedig a Marianka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el
tőle, jól esett legalább a nevét ellopnom.
Délben megint fölkerekedtünk s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, a
hol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan
mély hegyi útba, a hol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba
látszott beleilleni, kiálló csompóival és mély vápáival s úgy tetszett,
mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint
idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem
fölött s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között,
mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.
Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.
Az egy minden emberi hatalommal daczoló, bevehetetlen erősség.
Egy roppant barlangszáda tátong elé a délfelé forduló sziklafal
oldalából, mintegy tíz ölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly
meredek, hogy egészen előre hajlik s a felső párkánya épen messzire
kirug; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.
Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? az a nevezetes furfang.
Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a
barlangszádával, szökel ki egy bérczi patak forrása. Ez a sziklaforrás
valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, a míg a
hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.
Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a
környékbeli nemes urak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy
a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni
forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.
Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé, óriási fenyőszálakból
egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az
alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán a másik szikla oldalán mély
csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez
azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik
egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős
vaslánczot tartott folytonos tekergésben, a mire öblös kosarak voltak
akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba
beleültek s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak
onnan jönni, megfordították a kosarakat s a gép leszállította őket. Nem
került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó
malom.
Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemes
uraknak.
Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni
barlangba szakadt s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy
valamerre útat keresett magának a sziklák üregei között s elment
másfelé.
Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Siniavszky
herczegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma,
fürészmalma, érczzuzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz
nélkül maradt, a népes falvak népei, a kik vászonszövésből éltek, nem
levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.
De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a
túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele
volt sóval; maga az a tó is, a mi a barlang közepén a forrásvízből
összegyült, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.
Hát a mióta a hajdemákok az «Osztrog» pataknak más folyást adtak, a jó
Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy
azokban mindenütt édes víz fakad föl s elönti a leggazdagabb tárnákat;
ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr
rájött a veszedelem okára; akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá,
hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.
Addig, a míg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak türték a
rakonczátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.
Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja
elhalasztatá; a nemes uraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett
menni, de a mint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség
hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra s ezúttal egész
rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.
A barlang bejárása olyan nagy, mint a coblenzi székesegyháznak a kapuja,
s kettős mellvéddel van ellátva, a miken lőrések vannak. A szemközti
sziklafalból átvezetett patak nem a főbarlangnyiláson ömlik be, hanem
egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó lánczot
feltekeri s egyúttal a malomkövet is hajtja, a mi a rozsot őröli. A
barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterséget űznek benne. Van ott
kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a
kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok
viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.
Az első barlangodú, a hová még az Isten napja besüt (a mennyire
belesüthet az átelleni sziklafaltól) olyan alakú, mint egy lapos
boltozatú terem. Ez meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok
fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi
régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakigyót is,
egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy
kőhambárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, a
kik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.
Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, a
hol sohasem voltam s egy tágasabb nyilás a nagy barlangba, mely oly
tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén
letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen
elvész a szem elől a sötétségben, a mit a fáklyák fénye nem bir
szétbontani.
Ez óriás barlangüregből nyilnak aztán a kisebb-nagyobb odúk, a mikben a
kézművesek dolgoznak, kik úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott
szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy
egész életén át ott üljön egy sziklaodúban s gyertyavilágnál a rablók
számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.
Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle
mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús
mesterséget tanultam.
– No majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? dörmögé az öreg.
Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, a mit az ember meg nem
tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.
A rablók ez alatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind
felhalmozták egy melléküregbe, a hová csak egy pillantást lehetett
vetnem, a míg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott
a sok halomrahányt drágaságtól; biborpalástok, skófiumos
asszonyköntösök, misemondó ruhák takarták köröskörül a falakat,
fogasokra aggatva, s billikomok, szentségtartók, ezüst tálak és ezüst
pásztorbotok hevertek szerte szét minden zugban.
Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja urrá
lehetett volna az eddigi zsákmány után.
Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról
gondoskodott a tele éléstár és pincze. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak
fel, hogy minden ember telelakhatott vele s a méhsert hordószámra
ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán
kivül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a
másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.
Az első este, a nagy diadalmas vakmerénylet után, nagy dinomdánommal
folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültánczolták s
mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát,
kik egy biborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább
taszigáltak egy halavány képű ficzkót, a maguk fajtájából valót s
odaállíták a vezér elé.
Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.
Furcsa szokás. Előbb a birák leiszszák magukat s aztán így felkészülve
indulnak az itélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.
– Jurkó! mondá a vezér a halvány ficzkónak, téged azzal vádolnak, hogy
megfutottál gyáván az ellenséged elől s elmulasztottad a jeladást az
előőrsön, a hová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a
tatárok?
– Hát tehetek én róla? menté magát a vádlott. Engem kiállítottatok, hogy
vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a
farkasok. Úgy kisérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó
vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tiz. De bizony volt ötven. Hát
ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna
nektek jelt. Én nem futottam el, csak behuztam magam egy faodúba s ott
védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem,
nem gyávaság.
– Hiábavaló beszéd, rivalt rá a vezér. Neked azt kellett tenned, a mit a
vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a
próbát.
– Ki is állom! hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.
Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva s azt mondá a
társaságnak, hogy menjenek utána.
Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli
sötétség tartott eltakarva.
Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól
s egy mély sötét örvénybe engedett letekinteni.
A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.
A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe s azt meggyujtva egy fáklyánál,
lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész
örvényt s a mint a földalatti tó szinére leért, még ott is tovább égett,
köröskörül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.
Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép
veressárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű
vállait s hófehér keblét.
Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.
– Nos Jurkó! mondá a vádlottnak, te mindig azzal kérkedtél a társaid
előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő
már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a Madus kezét. Légy merészebb.
Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!
Jurkó neki lódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de a mint az
örvényt elzáró korlátgerendához ért s letekintett a mélységbe,
megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.
– Ugorj hát! kiáltozák a társai.
Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta;
megint lenézett az örvénybe s aztán megint csak visszaemelte a lábát.
– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen soha se jöhet
fel onnan az ember!
– Hah, te gyáva! kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak,
megragadták, elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután
hajánál fogva elhurczolták.
A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy
ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap
födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.
Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát,
azzal belökték e szűk sziklarepedésbe s azt megint lezárták a nagy
kőlappal.
A czimborák kaczajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását
ott a kőlap alatt.
Következett a «haláltáncz», a minél borzasztóbbat én soha életemben nem
láttam. A szép Madus halottnak tette magát s úgy kellett véle egy sort
tánczolni mindenkinek, mint egy halottal.
Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:
– Hohó, ficzkó, te még nem tánczolsz a Madussal. Még te nem lettél
fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal
hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.
– Állok a szavamnak.
– No akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó szinén; hozd
fel. Hadd látom, mersz-e utána ugrani.
– Én merek!
(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? kiálta közbe a nagyherczeg.)
(– Bünös istenkisértés, tisztátalan asszonyi állat iránti
gerjedelemből», diktálta a soltész a jegyzőnek.)
– Megtettem biz én; de hát kérem a birák urakat, ebből nem csinálni egy
marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam
vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, a hová a
gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem
koczkáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között
sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanócz lángjánál felismertem az
örvény aljában azokat a vereshagymaformán egymásra hajló sötétkék
rétegeket, a mik a sóbányákat jelzik, s könnyü volt kitalálnom, hogy az
a sötét víztükör ott alant sós tó, a miben az ember el nem merül; sőt a
második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a
barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit
se koczkáztattam. Az ellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat
tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő
tiszta volt és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta
után védszentem a mennyországban, a kinek megsértéseért kész vagyok
bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem pánczélban, én magam
selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánynyal. S el vagyok
szánva nem folytatni addig vallomásomat, a míg vagy e passusa a
protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja
kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.
(– No, soltész uram, mondá a nagyherczeg, a reusnak igaza van, már most
vagy tessék kiigazítani a dictatumot, vagy tessék vele megverekedni
karddal, kopjával, szeges buzogánynyal.)
(Az előbbi expediens választatott s aztán így hangzott a bűn czíme:
bünös istenkisértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)
(– Nos most már ugorhatsz!)
– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára s onnan
egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított
bokákkal, repültem alá a mélységbe.
Mintha toronyból ugrottam volna alá, perczről-perczre sebesebb lett az
esésem, az utolsó perczben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő
hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a
víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa
méregsóban uszom. Egy perczig eszembe jutott, hogy imádkozzam. «Édes
Jézus!» A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban
már fenn voltam a víz szinén, hónaljig kiemelkedve belőle. A
sótengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött uszkáló
szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a
nyakam körül csavartam. E perczben a hajdemákok biztató rivallása
hangzott le hozzám, a mit a barlangboltozat viszhangja pokolbeli
üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a
magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a
gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.
Két-három rugással kiusztam a sóstóból a kiszemelt ösvényig, mely hosszú
sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok
ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.