JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXV. KÖTET
EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897
ELSŐ RÉSZ. OSTROM ALATT.
I. Fejezet és bevezetés. A TŰZKORSÓ.
Regényes történethalmazunknak hőse egy «constabler». Nem annak a hasznos
osztálynak a tagja, mely napjainkban azon feladat teljesítésére
született, hogy a budapesti lánczhid két végénél a szekereket
figyelmeztesse, hogy «jobbra kerülj, balra térj!» hanem inkább egy olyan
testületnek a vezetője, melynek egyenesen az a feladata, hogy kárt
tegyen s minél több pusztítást tesz, annál nagyobb a jutalma, dicsérete:
vulgo tüzértiszt.
A krónika csak keresztnevét jegyezte föl: «Hugó». Bizonyosan kimélni
akarta az atyafiságát.
Hugó az ehrenbreitsteini legszélső montalambert-torony ütegeinek volt a
parancsnoka az 1688-ki hadjáratban, mikor a francziák Coblenczet
ostromolták.
Coblencz és Ehrenbreitstein a Rhénus két partján úgy feküsznek egymással
szemközt, mint Pest és Buda. A Gellérthegy épen úgy néz le reánk, mint
az ehrenbreitsteini fellegvár Coblenczre. Ez a város is köröskörül meg
van erősítve s megszokta már, hogy hol franczia, hol porosz, hol
osztrák, hol svéd vegye ostrom alá.
Ezúttal a francziák lövették kegyetlenül s nagyon sok kárt tettek az
«ó-városban». Különösen följegyzésre méltó volt az, hogy gyujtó golyóik
a városparancsnok és a fejedelem lakásait mindenütt föltalálták.
Akárhogyan változtatták meg azok a tanyájukat, a franczia megtudta, s
ámbár kivülről nem láthatott bele a városba, mégis odatalált a
golyóival.
Ebben valami boszorkányságnak kell lenni.
Hugó montalambert-tornya a legveszélyesebb pontját képezte az
ehrenbreitsteini vár azon oldalának, a honnan az megtámadható volt. De
annál nagyobb dicsőség volt annak védelmezése. A montalambert-torony
ugyanis nem valami olyan nyurga épület, a mit «falunyelé»-nek szoktak
nevezni; hanem egy mindenféle zegzug sánczokból, falakból
összebonyolított mértani ábra, melynek egyik oldala a másikat védelmezi,
s annak minden oldalából ágyúk néznek egymással farkasszemet, míg a
tetején furfangos barbatták messzehordó lövegek terhét viselik.
S a hajdankori ágyúval bánás nem volt olyan együgyű tréfa, mint a
mostani Krupp és Uchatius lövegekkel való mesterkedés.
Már az maga egy tudomány volt, hogyan kelljen egy fehéren izzóvá
tüzesített ágyúgolyót a kemenczéből kivenni, azt a hosszú csatakigyónak
a gyomrába betömni, s ha az ágyú elsütése után a golyó beleragadt az
ágyú torkába, nem jött ki, mindenféle dugóhuzókkal, pelikánokkal,
csiptetőkkel onnan megint kikaparni; minden lövés után egy furfangos
eszközzel, mely hasonlít a Merkur-pálczához, az ágyú «lelkét»
megvizsgálni, ha nem ütött-e lyukat rajta a kódorgó teke? hanem hát ebbe
mégis csak beletanulhatott valaki, ha nem is volt valami nagy lángész.
Az «elefánt»-tal is megbarátkozhatott hosszas tapasztalat után, s ha
értett a quadranshoz kellőleg, úgy nem hiába lövöldözte ki belőle a
nehéz bombákat. Hanem aztán meg kell gondolni, mennyi ügyesség és
tapasztalat kellett ehhez egy constablernek, hogy ez olyan
stratagémákkal kudarczot ne valljon, a minők a «tűzpajzs», mely
harminczöt likból pattantott ki ugyanannyi golyót a közeledő ellenségre;
túltett ezen még az «ostromhordó», melynek két kereke van, a henger
oldalai éles késekkel spékelve, a két kereke pedig lőporral megtöltve,
mikor azt az ellenségre eleresztik. Mert, ha annak pontosan és ügyesen
egyszerre gyulad meg mind a két kerekének a tölteléke, hát akkor az,
mint a veszett bika, úgy rohan az ellenség közé, s a kit elől-utól
talál, annak részint szemét, szakállát ki- és elégeti, részint a
késeivel összekaszabolja, de ha csak az egyik kereke talál elsülni, a
másik nem, akkor elkezd mint a búgatyú pörögni az alvamaradt kereke
körül, míg a tüzében tart, szétkergetve az egész compániát; ha pedig a
másik kerék valamivel, egy fél másodperczczel későbben fog tüzet, akkor
az egész stratagema visszafordul, s a saját gazdáját kergeti el a
mezőről. Nem szükség aztán hosszasan magyaráznunk a lánczos golyókkal
való lövöldözésnek a fortélyait; mert azt úgy is mindenki megértheti, ha
elgondolja, hogy mikor két ilyen lánczczal összekötött golyó az ellenség
közé repült, az a láncz az első katonának a nyaka körül csavarodott,
akkor a rajta levő golyó elkezdett körülkeringeni, a mellette levő
katonának egyikét előlről, másikát hátulról ütötte orron és fültövön, és
így tett mindaddig, a míg a lánczban tartott; a mi pedig a nyeles
golyókat illeti, azokért igazán örök kár, hogy kimentek a divatból; mert
az olyan volt, mintha két vas főzőkanalat a nyeleiknél fogva karikával
összekapcsoltak s aztán úgy lőtték volna ki. Az még csak jól járt, a ki
a két nyele közé jutott, mert annak csak a torkát szorította össze; de a
mellette álló két katona, a kinek a töksije abba a két üres főzőkanálba
került, mikor az annak a fejét egymáshoz csapta, tudom, hogy holta
napjáig megemlegette azt a tréfát.
Azonban két legújabb találmány idézett elő a tüzérségi harczban, (a mit
akkor «arkoláj»-nak hivtak) valóságos forradalmat.
Az egyik német, a másik franczia találmány volt.
A német találmány, s ez Hugó alkotása volt, a nevezetes «fias
bomba-vető». Egy nagy mozsár, melynek a középső lyuka ötven fontos bomba
számára van kiszabva, köröskörül azonban még nyolcz kisebb üreg van,
melybe csak öt fontosak vannak szánva. Mind a kilencz golyót egyszerre
viszi ki ugyanazon töltés a bombavetőből. Képzelhetni annak a
francziának a mulatságát, a ki azt hallotta, hogy egyet lőttek, s aztán
arra az egy lövésre a bomba-emsén kívül még a nyolcz bomba-malaczot is
látja a nyaka közé potyogni! Ezzel mulattatta Hugó az ostromló
francziákat.
Hanem aztán azok is találtak ki valamit az ő distrahálására.
Ez volt a «tűzkorsó».
Tökéletes hasonmása az azoknak a korsóknak, a miket a mi aratóink
visznek ki magukkal a tarlóra, s a mik olyan jó hűsen tartják a vizet.
Csakhogy ezekben nem viz áll, hanem tűz. Vasból vannak, meg levén töltve
valami pokolbeli keverékkel. Aztán nem egy fogantyujok van, hanem négy,
s annak is épen úgy, mint a mi vizes korsóinknak, van egy lyuka, a min
keresztül a szikrázó tűzláng csak úgy fityfirékel elő. Arra való, hogy a
hová leesik, ott a mi égni valót talál, azt meggyujtsa. Hiszen ilyen
gyujtó golyóik a németeknek is voltak. Csakhogy ennek a tűzkorsónak még
egy másik jó tulajdonsága is volt. Mert a bombák kétféle jó
tulajdonsággal dicsekesznek. Vannak olyanok, melyek folyvást és
huzamosan okádnak olthatlan tüzet, és így gyujtogatnak; vannak mások,
melyek rögtön szétdurrannak, és így rombolnak, meg öldökölnek. A
«tűzkorsó» egyesítette mind a két kitünő virtust egymagában.
Előbb gyujtogatott, azután szétdurrant.
A gyujtó golyókon már ki tudtak fogni az ostromlók. Mikép Munkács
várának védelmezője, Zrinyi Ilona, úgy a németek is kitalálták már azt a
mesterséget, hogy mikor egy ilyen tűzprüszkölő szörnyeteg jött, ott
várták vizes marhabőrökkel, a mint leesett, lefülelték, letakarták s
mivel hogy a tűzgolyó is, mint minden állat, él, ha lélekzetet vehet, de
ha nem vehet, kénytelen megdögleni: tehát az történt velük.
Ámde a tűzkorsó nem engedte ezt a tréfát magán produkáltatni; a mint a
német lefogta a marhabőrével s bedugta mind a négy orralikát, a tűzkorsó
egyszerre szétdurrant s itt egy csizma, ott egy irha; a német, a hány
darabból állt, annyifelé repült.
Többet aztán nem volt kedvük a tűzkorsóval komázni.
Hanem egyszer egy ilyen a sánczba belőtt tűzkorsó, miután kifujta a
mérgét, kapta magát, nem durrant szét; épségben maradt.
Azt, a mint kihült, felvették a tüzérek s odavitték Hugóhoz.
– No, most megtudom hát, hogy mi lakik ebben a veszedelmes lövegben?
mondá a constabler s akkor azután majd én is készítek ehhez hasonlót a
komának.
A tűzkorsó nyakán volt egy kalap, olyanforma, mint a kulacsnak a száján,
az bizonyosan lesrófolható volt. Hugó e fölfedezésre meghívta a
várparancsnokot, a főkapitányt, a nagyherczeget, a városkormányzót, a
tüzérségi főparancsnokot, a soltészt, meg a syndicust, meg a fejedelem
alchymistáját, hogy legyenek jelen a tűzkorsó fölbontásánál. Azok
egyenkint mind azt mondták magukban: «elég, ha a többi ott lesz, minek
menjek én oda? Hátha az a bolond korsó akkor sül el, mikor felnyitódik?»
s mindnyájan otthon maradtak. És igy csak Hugó maga tudta meg, hogy mi
volt annak a tűzkorsónak a fenekén?
Hugó, miután a tűzkorsót felbontá, megtudta, hogy miféle ördöngös
mestersége van annak belül; nagyhamar öntetett hasonló tűzkorsókat s
épen úgy elkészítette, a hogy a francziák, s azokat a fejedelem és a
várparancsnok szeme láttára átlövöldözgeté a francziák táborába. A
főurak távcsöveikkel nézték és gyönyörködtek benne, hogy talál oda a
tüzes golyó, mint egy lángfarku sárkány a megczélzott pontra; ott azután
gyujt, ha arravalót talál, s végre szétpukkan.
Egy-két tűzkorsóval megesett Hugónál is, hogy nem durrant szét a
franczia sánczok között; hanem ez a sors az ellenség lövegeivel is közös
volt: a francziáknak is mindennap veszett így kárba egypár lövegük. Hugó
rendesen behozatá az ilyen csütörtököt adott tűzkorsókat s aztán újra
megtöltve azokat, visszalövöldözé a kölcsönadókra. Oh, azon időkben
nagyon kedélyesen ment az ágyúzás. Két ellenség szép barátságosan
visszalövöldözte egymásnak a golyóit. Derék, takarékos korszak volt! Még
1809-ben is Napoleon a wagrami csatatéren huszonnyolczezer ellenséges
ágyúgolyót szedetett össze, s azokat lövöldöztette vissza az
osztrákokra, s ha még két napig tartott volna az ütközet, háromszor
lőtte volna innen oda, onnan ide a két ellenség ugyanazokat az
ágyúgolyókat.
Meg is jutalmazta a fejedelem a derék constablert ezért az
eltulajdonított találmányért, felemelve hópénzét az eddigi tizenhat
tallérról húszra, s még azonfölül egy hordó dupla sörrel is
megajándékozta. A miért a főparancsnok meg is orrolt, mert ő neki be
kellett érni fehér sörrel.
Hugónak sok volt az irigye, de nem mertek belekötni.
Hugó igazi viadori termet volt; ábrázatja dúsgazdag veres hajzatával
olyan, mint egy oroszlánpofa; örökké mosolygó, soha zavarba nem jövő.
Azt senki sem haragudni, sem megijedni nem látta soha. Bánat, szomoruság
nem hagyott nyomot vonásain. Negyven év körül volt már, s egy kicsit
himlőhelyes; de azért a hol egy elszerezni való asszony volt a szemei
lőtávolában, az az övé lett! A jó evésnek, ivásnak is nagy barátja volt.
S azért nem is állta a pénz.
Pedig mindenből azt válogatta, a mi a legjobb.
Ez az inyenczség a soltészt boszantotta nagyon. Ő, mint a polgárőrség
főparancsnoka, előljárója volt a constablernek, és azért az mégis
mindenben túltett rajta.
A czifra Rike, a markotányosné, a polgárőrség főparancsnokának jól a
körmére ütött, ha az csipkedni próbálta, a constablertől pedig azt is
eltürte, ha megölelgeté.
Az ostromzárolás miatt minden élelmi szer rendkívül megdrágult a két
városban: így történt, hogy a piaczon egy kövér ludat három tallérra
tartott a kofa, a mi hallatlan nagy pénz volt. A soltész felesége
alkudott rá, de nem tudta megvenni; ekkor odajött a czifra Rike s azt
mondá: «hogy adod? ide vele!» megvette s odább állt vele.
A soltész megtudta, hogy a kövér ludat a czifra Rike Hugó constabler
számára sütötte ki.
– Hallod-e constabler, mondá másnap a soltész Hugónak, ez nem történik
Isten hírével. Te kövér ludat eszel, mikor nekem nem jut, csak sovány
sajt vagy héring a kenyér mellé; pedig soltész vagyok. Van neked húsz
tallér hópénzed, ebből nem jut mindennapra három. Valld meg, honnan
pénzelsz?
Erre ezt mondta neki a constabler:
– Látod soltész, ha én téged most bolonddá akarnálak tenni, hát azt
mondhatnám, hogy nem az én pénzem ára ez. A czifra Rike belém bolondult;
hogy mivel bolondítottam így belém? azt ha magadtól nem tudod, hát én
tőlem meg nem tanulod; szerelmes az asszony, rám költi a pénzét, s ő
tudja, hogyan szerzi azt? biz én nem kérdeztem tőle. De hát nem akarlak
megcsalni. Megvallom az igazat. Kérlek, el ne árulj senkinek, mert nem
szeretnék a papokkal tánczba keveredni. Tehát megsúgom, hogy nekem
bizony varázstallérom van: tudod, a mit úgy hínak, hogy «Heckethaler.»
Valahányszor kiadom, nem marad ott, rögtön visszaszökik hozzám.
– Ej, ej, s hogyan jutottál ehhez a varázstallérhoz, constabler?
– Azt is megsúgom; de el ne áruld a kapuczinusoknak. A hogstrateni
mocsárban kaptam ezt a «baklovagok»-tól.
– No no! De csak nem adtad el érte a lelkedet?
– Nem. Rászedtem az ördögöt. Egy tudatlan zsidógyereket adtam oda a
«makers»-nek magam helyett.
– No ezt jó lesz titokban tartanod!
A soltész azonnal sietett a megtudott titkot elárulni a fejedelemnek, a
ki azt mondta neki rá, hogy bárcsak az ő tallérjai is mind Heckethalerek
volnának, akkor volna könnyű háborút viselni.
Hugó constablernek csak annál nagyobb lett a becsülete, hogy el lett
róla hiresztelve a félelmetes «baklovagokkal» való szövetsége, meg a
varázstallér soha el nem fogyatkozó kincse.
Akközben a francziák egyre lövöldözték tüzes korsóikkal Ehrenbreitsteint
és Coblenzet, s mindennap rátaláltak a fejedelem megváltoztatott
lakhelyére.
A fejedelem utoljára jutalmat tűzött ki annak, a ki felfedezi azt a
titkos kémet, a ki napról-napra elárulja a francziáknak, hogy ő hova
költözött át, mert ezt valakinek el kelle árulni. Pedig a város
kijáratait olyan jól őrzik, hogy azon élő ember ki nem mehet. Már
galambpostával sem lehet árulkodni, mert a mi házi madár volt a két
városban, azt már mind megették.
A soltész nagyon hamar készen volt a gyanujával.
A két ostromolt városban minden ember sír, jajgat, imádkozik,
káromkodik, böjtöl; csak ez az egy ember nézi a világot hidegvérrel,
iszik, fütyörész és jóllakik.
Ha jön egy tüzes szörnyeteg, sivítva, prüszkölve, minden nép fut előle
szerteszéjjel s búvik a pinczébe; ez az egy ember pedig utána megy,
fölkeresi, a hova az leesett, s ha szét nem pukkant, kiássa a földből, a
hova az befúrta magát s hazaviszi magához.
Ez több, mint vakmerőség.
A constabler, a maga földalatti tüzérműhelyében aztán az épen maradt
tűzkorsót szétszedi, felnyitja, újra megtölti s azzal visszalövi az
ellenségre.
Ez több, mint tréfa.
Egyszer, a mint Hugó ismét saját maga hozott elő egy tűzkorsót a
tüzérműhelyéből, a soltész azt mondá neki: «Megállj! Nyisd fel azt a
tűzkorsót; hadd látom meg, mivel van megtöltve?»
Hugó hidegvérrel lesrófolta a tűzkorsóról a bezáró kupakot, mire annak a
felső része két felé nyílt s abból egy ritka vászonba burkolva ki
lehetett venni a gyúanyagkeveréket. Azt azután megmagyarázta a
constabler a soltésznak, hány rész lőpor, mogyorófaszén, kénvirág,
gyanta, szurok, szalamia, borax és ólomczukor járult hozzá, hogy
együttesen olthatlan pokoltűz váljék belőle.
– Ez bizony nagyon szép; de hát ezen alól mi van?
A tűzkorsót a görögtűzanyag csak félig tölté meg.
– Ezen alól következik egy agyaglemez, mely a gyujtóanyagtól elzárja a
tűzkorsó fenekén levő robbanó anyagot, a mi nem egyéb, mint lőpor. Mikor
a görögtűz odáig leég, az agyag izzóvá lesz; ez robbantja el a lőport.
Ez az egész titka a kettős virtusú bombának.
– Szeretném én azt látni, hogy mi van ez agyaglemez alatt? mondá a
soltész.
E szóra a constabler hirtelen hátratekintett. E szilaj tekintetben a
kalandor egész kétségbeesett vakmerősége volt kifejezve: düh,
elszántság, harag s ijedtség, de csak egy pillanatra. A soltész
fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.
Ekkor aztán elnevette magát s széles vállain egyet vont.
– No hát nézd meg, hogy mi van alatta.
A soltész fölfeszítette az agyagréteget bicskája hegyével s az alatt nem
hogy lőpor lett volna, hanem puszta homok volt s ennek a fenekén volt
egy írás, a miben az ostromló francziák számára körülményes értesítés
volt adva a várbeli állapotokról.
– Verjétek vasra! kiálta diadalmasan a soltész. Itt van valahára a
csalhatatlan bizonyíték ellened, gaz áruló! Majd adok én neked czifra
Rikét! majd adok én neked kövér ludat.
Hugó az alatt is nevetett, míg a lánczot rakták a kezére.
S hogy a tanújel kiegészíttessék, jön nagy süvöltve a franczia
ostromtelepből legottan egy tűzokádó vaskorsó, lecsap a sánczárokba; de
nem durran szét. Azt felhozzák, széjjel bontják, s ime abban is mit
lelnek az agyaglemez alatt? Kétszáz darab Albertus-tallért.
II. A KÍNVALLATÁS.
🖝
Az a mutató kéz, meg az a két vonal annyit jelent az aktákban,
(rövidségnek okáért) hogy a törvényszéknek elnöke intett a kínpad
mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.
Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felirá a kimondott szavakat,
egész a kínzott «irgalom, kegyelem» kiáltásáig.
A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s
fekete trónmennyezettel fedett karszékben. A soltész elnökölt.
Első kérdés vádlotthoz:
– Mi a neved?
– A nevem Podoliában «Terguszko Jaroszlav»; Zbaraszban «Kohaninszky
Zdenko»; Odenseeben «frater Hilárius»; Hamburgban «Junker Elias»;
Münsterben «Stramm Vilmos»; Amsterdamban «Mynher van der Bullen Tóbiás»;
Singaporeban «Maharadzsa Kong»; a tengeren «Captain Rouge»;
Hoogstratenben «Malchus lovag»; Lillenben «Chevalier de Mont Olymp»; a
Pfalzban «Doctor Sarepta»; itt pedig «Hugo von Habernix».
– Több nincs? kérdé az elnök elbámulva.
S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte
a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherczeg, az ülnökök is mind
kaczagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök
maradt haragos.
– Többre nem emlékezem, végezé a vádlott.
🖝
Második kérdőpont:
– Minő vallású vagy?
Felelet:
– Születtem ágostai hitvallású eretneknek, Krakkóban áttértem a
socinianusokhoz, Ukraniában az orthodox keleti egyház kebelébe léptem,
azután lettem igazhivő római katholikus, később rozikrucianus, azután
kvekker; voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az
istentagadó és ördögimádó manichæus felekezetbe, másnéven kainisták
közé.
– Szép gyüjtemény! monda rá az elnök.
A jegyző felírta a vallomást.
🖝
Harmadik kérdés:
– Mi az állapotod, vádlott?
– Zászlótartó, – fogoly, – rabszolga, – harámbasa, – parasit, – herczegi
főudvarmester, – kolduló zarándok, – verbunkos káplár, – sekrestyés
barát, – nemes lovag, – csigakereskedő, – stockjobber, – alderman, –
hajóskapitány, – viczekirály, – tengeri kalóz, – tanító, – kutyapeczér,
– boszorkánymester, – baklovag, – hóhér, – pikenier, – asszonyköpönyeg,
– csodaorvos, – próféta és constabler.
– Hohohó! kiálta rá az elnök. A jegyző nem bir utánad szaladni.
S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal
felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya
is nevetett. Különös jó kedvük volt mai nap.
Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző
🖝 után:
– Miféle bűnök elkövetésében vallod magad részesnek?
Kínvallatott válasza:
– Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.
A soltész nagyobb hítelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin
nomenclatióját.
– Primo Latrocinium!
– Elcsábítottam a jóltevőm feleségét bűnös szerelemre.
– Secundo Adulterium!
– Kiraboltam a templomot, a minek az őrzése rám volt bízva.
– Tertio furtum. Sacrilegium!
– Álnév alatt kiadtam magam nemes embernek.
– Quarto larvatus.
– Hamis oklevelet készítettem magamnak.
– Quinto falsorium!
– Megöltem párbajban a jó barátomat.
– Sexto Homicidium ex duello!
– Megcsaltam a kereskedő társaimat.
– Septimo stellionatus.
– Elárultam a rám bizott államtitkokat.
– Octavo felonia!
– Kereskedtem a más vagyonával.
– Nono Barattaria!
– Áttértem a bálványimádó hitre.
– Decimo Idololatria!
– Második feleséget vettem, míg az első élt.
– Undecimo Bigamia.
– Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.
– Duodecimo Trigamia, polygamia!
– Királyt öltem.
– Decimo tertio Regicidium!
– Tengeri kalóz voltam.
– Decimo quarto Pirateria.
– Az első feleségemet megöltem.
– Decimo quinto Uxoricidium!
– Boszorkánymesterséget űztem.
– Decimo sexto Sorcelleria!
– Az ördöggel szövetkeztem.
– Decimo septimo Pactum diabolicum implicitum.
– Hamis pénzverő voltam.
– Decimo octavo Adulterator monetarum.
– Új vallást hirdettem.
– Decimo nono Hæresis! Schisma!
– Mérges szerekkel kuruzsoltam.
– Vigesimo Veneficus!
– Elárultam a rám bízott várat.
– Vigesimo primo crimen traditorum.
– Embert ettem.
– Vigesimo secundo. Antropophagia! Cannibalismus!
Kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandectára ütve tenyerével. A
veríték csorgott kövér homlokáról.
Itt a kínvallatott szünetet tartott.
– Nincs több? kérdezé siránk hangon a soltész, mire a kínvallatott
elkezdett hangos hahotával kaczagni. De most már csak egy magában
kaczagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész 🖝
intését s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait
megnyujtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a
kaczagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint a kit egyszerre
fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául,
hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni a
börtönébe.
Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntett egy csomóban! Ezt az embert
kegyetlenül ki kell examinálni.
Maga a nagyherczeg is fölöttébb kiváncsi volt megtudni, hogy minő
összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között s meghagyta,
hogy másnap és a míg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő
meg nem érkezik a törvényterembe.
A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle
bűnesetet a törvénybiráknak elhistorizálja, akkorra beveszik a francziák
Coblenczet s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen
kínhaláltól. Ezt nevette előre.
Most mi történjék ezzel az emberrel?
Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.
Mert ha csak annyit vallott volna be, a mennyi eredetileg kisült rá,
hogy az ellenséggel összeczimborált s áruló volt, akkor világos volna a
büntetése: «háttal fordítva, főbelövessék». De ily komplikált vallomás
után a birákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.
Mint rablót kerékbe töretés illeti; mint kettős, sőt hatos házasságban
élőt ugyanannyi darabra szétkonczoltatás; mint királygyilkost kezeinél,
lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy
történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint
oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel; mint
ördögimádó, máglyán kiszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor
hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való
összetöretést, a mi a feleséggyilkosra van kiszabva? s ha mindezek végre
lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely
az emberevés bűneért az éhhalállal bünhődés rettentő supliciumát szabta
meg világosan?
A fejedelem salamoni itélete döntött.
– Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. Mondja el körülményesen,
hogyan követte el mindezen vétkeket sorban? S a melyik vétke aztán
legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.
Ebbe a soltész is beleegyezett.
A birák aztán abban állapodtak meg, hogy a másnap megkezdendő részletes
vallatásnál ne a nyujtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi
a testi erejét a vallatottnak, a mire pedig ilyen hosszú vallomásnál
nagy szüksége leend, hanem a víztortura, a mi abból áll, hogy a
hanyattfekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába s azon keresztül
folyvást töltik bele a vizet, a míg csak nem vall.
– Nem úgy lesz, mondá a nagyherczeg. Ha az ember vizet iszik, attól
elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én moralis torturát szabok
rá. Mondassék ki rá azonnal a halálitélet. Kisértessék le azonnal a
siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortura és
penitenczia egy gonosztevőnek. A nép, mely bámulatára összecsődül,
kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elitéltnek – vigasztalásul.
Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jól evett, ivott,
felhozatik a törvényszék elé s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba
bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni.
Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele
mindaddig, a míg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protocollumba
nem diktálta.
A birák helybenhagyták a nagyherczeg véleményét, csak a soltész morgott
nagyon, hogy hiszen ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb
dolga lesz idebenn, mint valamennyi birájának, a ki az ostrom alatt
ugyancsak megtanult éhezni és szomjuhozni.
A syndicus azonban megnyugtatá:
– Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az
akasztófa között. Tudja, komám: «ma nekem, holnap neked!»
MÁSODIK RÉSZ. A RABLÓK KÖZÖTT.
I. A PRSZJAKA BARLANG.
Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári
seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból
felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet
tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom
constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.
Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a
ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt
már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a
segítségére bevonultak.
Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak
előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám
mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom
elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.
Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a
kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény
voltam.
Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól
emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még
valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt
szeretni.
Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól
megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a
Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott
találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a
fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött
a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse.
Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki
megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.
Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a
holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham
Pana.» «Z. calego serza» (szeretlek, egész szivemből), egyszer csak
halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és
torokráspolyozását.
Megijedtem. Most végem van.
– Nyebojsza! sugá fülembe a leány. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj
bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az
Isten!»
Azzal kitaszított az ajtón s azt magára zárta: én egyedül maradtam a
folyosón.
Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az
egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt
golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól
kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű
puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy
el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem
vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet,
akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon:
– Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)
Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:
– Egy az Isten!
Mit tehettem egyebet?
Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanóczot eltaposta
a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vetette, nekem a vállamra
veregetett, testvérkéjének nevezett s aztán megfogta a karomat,
levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, a hol nagy tűz égett a
kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy
szűknyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővett egy kicsi kis
könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni s
abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi
szükség sincs a világon; mert a milyen kevés dolog történik a mostani
világban Isten hírével, arra «egy» is elég.
Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem
csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja
socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem
proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve
Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban
terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a
hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól
felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no
már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.
Meg voltam szorítva.
Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide.
Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba
expediál.
Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.
Mit válaszszak?
A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba
kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?
Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az
utolsót.
Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol
éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.
Nekem, mint neophitának, eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben
részt vennem, a míg énekeltek. A mint aztán a prédikáczióra került a
sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi
nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott,
én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy
diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az
ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg
rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen
biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek
dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember
szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a
míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.
Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk.
Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus
vallásuak voltak.
Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az
elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a
soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a
lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden
templomot a soczinianusoknak adna.
Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott
mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok
értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha
senki se veri ki őket Lengyelországból.
Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a
lengyelek schismájában.
De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha
gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előörsöt állni, a míg
a prédikáczió tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a
vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó
vagyok.
A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk
Megváltónk isteni természete körül forgott.
A magyar socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten
is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki
érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk
kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat,
boritalnak alakjában kifejezni.
Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg
lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta,
hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi
sem volt benne.
Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s
tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a
hæresis.
Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a
Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak
minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy
«átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».
Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.
Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus
nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember.
Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga
is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére
boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint
odalett.
Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli
Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy
Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit
valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt
hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy
kivégezzék.
De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha
ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk,
hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!
(– Derék emberek azok a magyarok! kiálta föl a nagyherczeg.
– Ördögöt derék emberek! ellenkezék a soltész; hisz ők csufolódnak
jobban!
– Habet rectum! mondá a nagyherczeg. Mondjad tovább, édes fiam!
Hugó aztán folytathatá vallomását.)
Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése
után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel
alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is
volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán
gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.
(– És te még ebben az Istenkáromló gyülekezetben is résztvettél-e?
förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)
– Oh dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily
elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt,
melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én
szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár
alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az
eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház
táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol
nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt
egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a
zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy
odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem
ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból,
ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én
elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten
együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az
én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.
(– No az igazán istenfélő gondolat volt tőled!) szólt közbe a
nagyherczeg.
– Mit gondol kegyelmességed, riadt fel a soltész: hiszen «incendiarii
malitiosi comburantur!» s azonkívül «raptus» és «rapina», az első «decem
juvencis puniatur», a második «palu affigatur».
– Habet rectum, mondá erre a nagyherczeg. Édes fiam, a gyujtogatásért
meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért
karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább.)
– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz
említett vén gonosztevő boszorkány gazdaasszony megtudta a szándékunkat
a kisasszony előkészületeiből s elárulta a nemes úrnak. Engem meglestek,
tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg
kivallottam, hogy ki vagyok? német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén
lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr
megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz
rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat
lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a
fejedelme táborozott.
Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen azt nem szerettem,
hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott,
pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt
a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.
Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem,
hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál,
hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!» Az pedig három embernek is
sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a
két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több
beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden
enni valót, a mit ott hagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt
már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az
iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik
hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor az embert tömik.
(– No ezt még nem próbáltuk, mondá a nagyherczeg.
– De nem is próbáljuk, mondá rá a soltész.)
Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz
állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul
rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.
Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta,
imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül
Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez
czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.
Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak
arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s
akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.
Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a
keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak
valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás!
(– Ne lóditson kend olyan nagyokat! förmedt közbe a soltész, hogy jönnek
ide már a tatárok? Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban
vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)
– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok?
Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte,
minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel
korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra,
megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy
rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót
fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi
sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.
(– Az már más! hagyá helybe a fejedelem. Így csakugyan lehettek tatárok
Krakkó fejedelemségben.)
– Hiszen bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én
adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török
szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik
legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az
alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak
eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták,
kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt
lengyel garason, én meg kilenczen, mert sokra becsülték a széles
vállaimat.
Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az
igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt,
hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának,
adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk
egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az
ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan
házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény
legény.
Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat s azt a tenyerébe téve,
odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát
akasztott a nyakába s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra
szorította s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával
húzta a nyakát fölfelé: a mi annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az
otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjúl.
A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi
annyit tesz, hogy «százat».
A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég!
A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.
Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi annyit tesz,
hogy elég.
Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az
aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?
Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.
A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni.
Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit?
Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy
a markába köptem.
Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt
tartogatta elém. Arra is ráköptem.
Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam
helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a
tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné
magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott
öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki
tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.
Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával.
A tatár horda aztán felkerekedett s megint indult vissza Tatárországba,
a honnan kijött.
Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott
maga előtt.
Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta,
hogy a ki a Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.
Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta
a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem,
vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint
a magyar gazdám.
De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor
ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai
már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy
test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.
A tatár gazdám megijedt, hogy ha a gazdag fogoly elmarad, odavész a
kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait,
nagyokat dörmögve; aztán megkinálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.
Oh milyen nemeslelkű tatár!
Aztán odajött én hozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt
hittem azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem
nézett a másik lovának s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon,
keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodva az
üstökömbe.
S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre czingár ember volt, nem
sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj
lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.
Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment.
Nevetett rajtam, a mint észrevette a keserves arczfintorgatásaimból, meg
az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok
kihez.
Még boszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor
ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább
káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen czifrául! Egy szörnyű
káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy maig sem tudom a
fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az:
«tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!»
(– «Megállj! szólt a nagyherczeg, ez valami varázsmondat lehet.»
«Olyanforma, mint az «abraxas,» meg az «Ablanathanalba» monda borzongva
a soltész.
«Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari astronomusnak, hogy a
professorok segélyével oldja meg. Folytasd fiam, meddig tartott ez a
siralmas szamárságod?)
– Oh csak addig, a míg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy a mint úgy
a kék levegőben, senkihez sem, sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak
küldene az ég, föld vagy pokol valakit, a ki e gyalázatos bajomból
megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.
Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre
csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha ég, föld szakadna
össze, a szálfák omlanak köröskörül egymásra s ütik le a közéjük szorult
tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztül fürészelte annak
az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s a mint
aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit.
Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta.
Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a
fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz
terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy
elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a
világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet,
ott találtam magamat a rettenetes «hajdemákok» tanyáján.
Oh a hajdemák hatalmas egy nép volt!
Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének
szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok,
oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, a mi csak színe java volt a
zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.
Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jó kedvből
baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel
elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.
A ki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé
lett az ő nemes szövetségükre; a ki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az
lett a vezér.
Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podoliában,
Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési
parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mint ha a
földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az
elitélt deliquenseket és besorozták maguk közé.
Ha valahol egy szép asszonyt elitéltek házasságtörésért vagy
varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát
meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép
vétkezőt magukkal.
Ők voltak a reménysége, vígasztalása, gondviselése minden nyomorúlt
embernek, a ki lopás, rablás, gyujtogatás, emberölés, hamis pénzverés,
asszonyszöktetés s más eféle vádak miatt a halálos félelmek kötelékeiben
kínlódott.
Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.
Nem volt ő nekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő,
hozzájárulhatatlan hegyszakadék, a mi csak a Mátrától a Volgáig
található.
Nem voltak nekik törvényeik; hanem a mit a harámbasa kimondott, az volt
a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.
Amit összeraboltak, abból senki magának egy denárt meg nem tartott,
hanem odaadta a vezérnek s az kiosztá egyformán valamennyi között. A ki
vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb
leányt, a kit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról meg szabadítottak.
A hol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az
oláh vajda, a lengyel király, meg a kozák kosevói attamán csak név
szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez
szedte az igazi adót.