(Leiratic, mell soc kiseertetec laknak ees ieztenec az cimeteriumokban.)
A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint
üldözésével.
Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, a kik a
menekülőt nyomról-nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor
már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak
reá pihent vezeték-lóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak
látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.
Az új Fürmender, az ifjú Zwirina Ignácz azonban így okoskodott: Kalondai
Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott
nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy vissza ne jőjjön hozzá,
azt meglátogatni, a milyen nagyon szerette.
Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilencz muskétást a temetőárokban, a
hol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha eltalál hozzá jönni a
kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.
A csapda fel volt állítva ellene s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog
kerülni.
Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, a mikor a bőjti szél
az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a
lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény
ugrált egyik sir völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az
avar felől a hostádi temetőhöz.
Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált
kell keresni.
* * *
«Ló dobogást hallok;» dörmögé az egyik muskétás az árokban.
«Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?»
Ki is lehetne más, a kinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren
végigvágtatni?
«Nem látod, hogy tánczolnak a lidérczek?» Monda egy harmadik, felütve a
fejét az árokból.
* * *
A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sirok körül, rémes
fényt vetve a siremlékek imádkozó angyalaira.
Aztán úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy
mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, a mitől az élő
embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vaczogni kezdenek.
* * *
«Átkozott strázsahely ez itt!»
* * *
Az éjféli lovag a temető elé érve, leszállt a lováról s azt megköté egy
bodzafához s azután egy tülökkel viszhangot adott az elébbi kürtszónak:
mire a sirhalmok közül újra fellobbant a kisérteties láng.
* * *
«Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.»
«Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.»
«Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd a helyünkbe jő s itt megfogjuk; –
ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe s nem fog meg.»
Ez egészen helyes volt.
* * *
A lovag nyitva találta a temető ajtót s bement rajta.
Egyenesen arra felé tartott, a hol a lángot fellobbanni látta.
Nem lidércz volt ott, nem kisértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel
boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére s Bálintnak jeladásul.
– Csendesen! sugá a közeledőnek. Lesnek rád.
– Hadd lessenek; dörmögé Bálint. Kard van velem. Ha ott halok is meg;
beszélni akarok az én kedvesemmel.
– Beszélni fogsz vele. Jőjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne
lássanak.
Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy siremlékhez nem
értek. Veres márványból volt a gula, tetején megkoszoruzott urnával; a
sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal s körül
szegélyezve téli zölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopár koszorúk.
– Nézz ide! szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól és
olvasd.
A pompás síremléken e nevet látta Bálint:
«Zwirina Ágoston!»
Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól s nagy
érdemeiről.
– Mért vezettél engem ide? kérdé felháborodva Bálint; halálos ellenem
sírjához.
– Nem halálos ellened fekszik itt, monda Simplex; hanem a te szerelmed,
a szép Mikhál. Azon éjjel, a melyen ellenségedet eltemették, mi ketten a
jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját s ide
tettük a Zwirináé helyébe s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed
szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld
ággal lesz fedve a sírja.
Bálint leveté magát arczczal a földre.
* * *
– Hallod: hogy sírnak a kisértetek! dörmögé az egyik őr a másikhoz.
– Bizonyosan Belzebub kinozza őket.
– Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.
* * *
Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a
könyek le fognak szivárogni odáig, a kol kedvese alszik s szebb álmai
lesznek tőle, akkor felkelt s azt kérdezé a Simplextől:
– Nem fog ez a dolog kitudódni?
– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá,
az elment haza Thessaliába. A másik, a ki tudja: a sír. S az jól tud
hallgatni. A harmadik én vagyok s én még jobban tudok.
Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját s csókjaival halmozá el annak
arczát s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a
füvet, a virágokat, a mikkel az a sír fedve volt.
* * *
– Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok! suttogá a lesben ülő drabont.
– Bizonyosan Luczifer enyeleg velük.
* * *
– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a
sírba?
– Hát hová tettük volna? A jó embert elhelyeztük a Mikhál sírjába a
temető árokba s most ő fölüle fogják lelegelni a város szamarai
évről-évre a bógácsot.
* * *
– Hallod, hogy kaczagnak a kupczihérek!
– Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.
* * *
Még a szél is folytatta a kisértet-kaczagást.
… Hahhaha – huhhu – hóhó!
Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az,
hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép
Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könyekkel öntözött, a
megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a
temető-árokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bogácsot
rágja fölötte. Hahhaha – ho – ho – hó!
– Már most beszéltél kedveseddel, siess!
– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a
harczba. Eger várát fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom
legyen.
Azzal sietett lovához vissza s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A
kakasok elsőt szóltak éjfél után.
* * *
– A drómó hazanyargal már országába.
– Minden jó lélek dicséri az Urat!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S ha imádkozott Sára asszony azért, a mire a fia kérte, úgy imája bizony
meg lett volna hallgatva oda fenn. Kalondai Bálint annál a fényes
ostromnál, mely Eger várát visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált
szenvedve esett el.