Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.
Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint
szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az
ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a
halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor
hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.
Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az
ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy
sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.
Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai ház udvarától.
Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s
aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e
fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s
daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid
zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő
ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a
sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól
ujongó zsolozsmákat.
Ki tilthatta azt meg neki?
Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő
rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala
fölött. Szent énekek azok.
De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és
kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a
gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az
özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna,
beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az
ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.
«Uram kihoztad a koporsóból az én lelkemet
S vetetted a koporsóba az én ellenségemet.
XXX-ik zsoltár.
Ellenségimnek szidalma lettem,
Szomszédim rámtörtek körülöttem,
Barátaim elfutottak tőlem.
Legyen nekik gyalázatjuk bőven
Nyugodalmuk koporsó méhében.
XXXI-ik zsoltár.
Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.
És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt
az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott
ellenségek fölött tomboló zsoltár.
Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz
folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?
* * *
A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a
mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város
tekintélyét és a törvény erőhatalmát.
Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres
palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a
nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt,
háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság
gúnyhahotája között.
Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét?
azt senki sem jegyezte föl.