(Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)
Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két
boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas
gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid
szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy
részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a
félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.
Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a
másik után.
Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka
elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár
Ancsa.
Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő
kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.
Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az
áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet.
A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a
pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és
kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt,
mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt
volna.
Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is
veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott.
Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a
pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta
az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok
Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak
Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban?
A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az
ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.
Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép
Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.
Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem
erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő
tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar
lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot,
a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy
végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy
várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő
gulyákkal és ménesekkel együtt.
Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt
hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a
kináló csúfságát.
Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s
rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan
korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban
laktak a Szamos mentén.
Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a
levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.
S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az
levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai
kedvező fogadtatásra találtak.
A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól
megajándékozva.
Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa
egyszer Homonnai.
Az pedig ráment a lépre; a mit maga keresett magának.
Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd:
egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak
voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a
kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján
rendelé őket hites társakká lenni.
Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben,
mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a
harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár
muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a
Krisztust hivők közé.
Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az
ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram
gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett
faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.
E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is.
Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.
Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony
rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két
«kedv» között nagy a különbség.
A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott
magával.
Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi
viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a
felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.
A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a
gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár
magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a
jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb
helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy
felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak
szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett
mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a
töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a
tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép
háziasszonynyal?
Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma
fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint
gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz
magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet
itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult
tárogatóst?
Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a
szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.
Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A
drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat
egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában
kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték
a szobájába pihenni.
A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer
csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.
El is vitték nagyhamar a csatatérről.
– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy
üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.
Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott,
utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.
Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a
karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.
Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint
szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés
szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van
elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné
szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.
A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe
gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték
eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a
hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a
fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».
A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.
Zurdoki ott találta a grófnét a szobájában. Reá várt az egyedül volt.
A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy
szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a
magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a
káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.
– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.
– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép
Izabella.
Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint
valami evetke.
Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban,
és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában
egy szép velenczei tükör.
A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát kétfelé
törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:
– No hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?
… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal
félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai
János.
Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy
milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.
Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a
nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak
tánczoltak.
Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép
egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján
keresztül.
– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki
az én kertembe akart beszegődni kertésznek.
Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek
szeme-szája koppant a drága falattól.
Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás
perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött.
Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt
bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt
Homonnaival, keményen rátámadva:
– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a
saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend
eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért
lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard
hát!
Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és
gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett
volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban
Zurdoki kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az
apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A
vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén
valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s
senkisem igyekezett őket kibékíteni.
Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás
volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver
hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig
s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda
egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott
lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.
S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy
esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a
nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó
magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal
elpusztíttatásra.
Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt
mondta rá:
– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért
fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!
És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért,
szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a
kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a
miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb
cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul
mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és
végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a
szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium
hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy polturát sem
iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.
És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok,
olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol
Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.
S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy
órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.
* * *
Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik
országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga
után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai
közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet
kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik
nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.
* * *
A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet,
melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való
tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek
kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi
útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi
volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.